„Látják, hogy minden anyagom a gondolatindukció egyetlen pontját érinti, az összes egyéb csodáról, melyet az okkultizmus állít, nincs mit mondanom. A saját életem, amint azt már nyilvánosan megvallottam, okkult tekintetben szerfölött szegényesen telt. Elkép-zelhető, hogy az okkult hatalmas mesebirodalmához képest Önök meglehetősen jelen-téktelennek érzik a gondolatátvitel problémáját. Csak azt gondolják meg, hogy már ez a feltételezés is milyen nagy horderejű lépés volna eddigi álláspontunkhoz képest. Ma is igaz, amit a Saint-Denis székesegyház őre rendre hozzáfűzött a szent mártíromságáról szóló történet elbeszéléséhez. Eszerint Szent Dénes, miután lefejezték, fölvette a földről a tulajdon fejét és a kezében tartva még jó darabig gyalogolt. És az őr hozzátette: Dans des cas pareils, ce n’est que le premier pas qui coûte. (Az ilyen esetekben csak az első lépés számít [a szerző]). A többi már megy magától” (Freud, [1921] 2011, 20).
Freud abbéli aggodalma, hogy a gondolatátvitel ügyének integrálása végzetes le-het a pszichoanalízisre nézve, tévesnek bizonyult. Ugyanakkor az előadás szellemes konklúziójában valóban fontos problémát érintett: az első lépések, a határok átlépé-sének tudományelméleti jelentőségét. Mit jelent kilépni egy természettudományos mintát követő elmélet keretei közül? Milyen jelentősége van a személyes érdeklődé-seknek és elköteleződéérdeklődé-seknek a tudomány „objektív művelésében”? Jogosan feltéte-lezhetjük-e azt, hogy aki egyszer belépett az okkultizmus világába, az többet nem tud visszatérni a tudományos elfogulatlanság talajára?
Tekintettel arra, hogy Freud idejében számos igen meghatározó pszichológiai gondolkodó jóval közelebb merészkedett az okkultizmus kérdéséhez, mint Freud, érdemes feltenni a kérdést, hogy utóbbiak involváltsága vajon milyen mértékben befolyásolhatta lélektani elméleteik alakulását. Valóban veszedelmet jelentett-e az okkultizmus egyes jelenségeinek vizsgálata és integrációja? Miként tette mindez szükségessé a tudományos pszichológia határainak kijelölését? Hogyan zajlott a de-markáció folyamata a modern okkultizmus és a pszichológia szövevényes kapcso-latrendszerében?
Kutatásomban ezekre a kérdésekre keresem a választ.
„OKKULT TUDOMÁNYOS KUTATÁS” A PSZICHOLÓGIÁN INNEN ÉS TÚL
Mára világossá vált, hogy egy tudomány intézményesülésének vizsgálatához fon-tos szempontot kínálhat az adott tudomány képviselői által áltudományosnak mi-nősített elméletek megismerése és elemzése (lásd Gieryn, 2006; Vermeir, 2006).
A pszichológia történetét vizsgálva számos olyan lélektani irányultságú elmélettel találkozhatunk, melyek közvetlen vagy közvetett módon hatást gyakoroltak a tu-dományos lélektan fejlődésére, ám a pszichológia irányadó kutatói idővel azok ha-tározott cáfolatára és képviselőik kizárására kényszerültek. A tudományos lélektani
Források a pszichológia peremvidékéről 67 kutatók elhatárolódása, a kérdéses elméletek és irányzatok elutasítása bizonyítha-tóan hozzájárult a modern tudományos pszichológia ismeretelméleti problémáinak mérsékléséhez (Gyimesi, 2011). Ugyanakkor az is alátámasztást nyert, hogy a pszi-chológia peremvidékére szorult vagy megcáfolt elméletek továbbra is hatást gyako-rolhattak a fejlődő lélektan kérdésfeltevéseire, illetve kijelölhették az egyes lélektani jelenségek megértésének útját (például Plas, 2000; Wolffram, 2009).
Jelen kutatás fontos célja, hogy bemutassa azokat a pszichológiai indíttatású el-méleteket és kutatási irányokat, amelyeket a tudományos lélektan szereplői a pszi-chológia progressziójának egy-egy pontján mint okkult, spirituális vagy misztikus, áltudományos elméleteket utasítottak el. E kutatási irányok és teóriák kulturális és tudományos hatásai rendkívül szerteágazóak (például Lachapelle, 2011, Méheust, 1999; Monroe, 2008). Képviselőik sok esetben kettős kötődésű, a formálódó tudo-mányos pszichológia és az okkult vagy spiritiszta tanok mellett egyaránt elkötelezett kutatók voltak, akik a pszichológiában a tudomány és az anyagtalan lélek egységé-nek lehetőségét vélték felfedezni.
Napjainkban rendkívül izgalmas kutatások zajlanak a modern okkultizmus, a spiritizmus vagy a nyugati ezotéria gyökereinek és kulturális jelentőségének feltá-rása terén (lásd például Asprem, 2014; Hanegraaff, 2012, 2013; Lachapelle, 2011).
Nehéz egységes névvel illetni és egységes jelenségként kezelni azokat a szerteágazó modern okkult, spirituális és ezoterikus gyakorlatokat, melyek feltűnően nagy nép-szerűségre tettek szert a 19. század során, és sok esetben máig éreztetik hatásukat.
E kutatások eredményeképpen nyilvánvalóvá vált, hogy az okkult 19. századi új-jáéledése összetett történeti előzményekre, továbbá meghatározott gazdasági, kul-turális, tudományos és technikai változásokra vezethető vissza. Utóbbiak paradox módon kedvező feltételeket teremtettek egy olyan típusú spiritualitás megéléséhez, mely nem egyházakhoz, kanonizált vallási tanokhoz kötődött, hanem valamiféle személyes tapasztalatszerzésen alapult, és egyben ideológiát, sőt útmutatót is kínált a modern ember szellemi fejlődéséhez. Ebben az új típusú spiritualitásban a termé-szetfelettivel vagy istenivel való kapcsolat mindazok számára elérhetővé vált, akik készek voltak részt venni a modern okkult, ezoterikus gyakorlatok valamelyikében.
Mi több, a természetfelettivel való kapcsolat már nem elsősorban hiten és szubjektív élményeken alapult, hanem bizonyítékokon, amelyeket sok esetben a kortárs tudo-mány prominens képviselői is igazoltak.
Mindezek következtében virágzott az animális magnetizmus, a teozófia vagy a spiritizmus (például Podmore, 1902; Doyle, 1926). Tudománytörténeti szempont-ból különösen nagy hatásúnak bizonyult az utóbbi: képviselőik a tudomány és a val-lás határán elhelyezkedő tanként határozták meg rendszerüket, mely alkalmas arra, hogy egyesítse a spirituális és a racionális világszemléletet. A spiritizmus elmélete azon a feltételezésen alapult, hogy a test halálával a lélek nem szűnik meg létezni, és megfelelő technikák segítségével megidézhető. A spiritiszta médiumok – akik kü-lönösen fogékonynak bizonyultak arra, hogy afféle fizikai és lelki közvetítő szerepet
játszanak az élők és a halottak között – nem csupán a populáris kultúrában örvend-tek egyre növekvő népszerűségnek. Számos tudós és pszichológiai gondolkodó fi-gyelmét is lekötötték, akik a médiumok által produkált spiritiszta jelenségek mögött addig ismeretlen fizikai és pszichológiai mechanizmusokat véltek felfedezni.
Nem véletlen, hogy többek között William James is kitüntetett figyelmet szentelt a spiritiszta jelenségek kutatásának. Ő volt az, aki vizsgálataival híressé tette a mé-dium Leonora Pipert, akit James és sokan mások is rendkívül megbízható és igen tehetséges médiumnak ismertek meg. James mindenekelőtt a tudatküszöb alatti lel-ki folyamatok és a telepátia létezésének lehetőségére figyelt fel eredményei alapján (például James [1886] 1986, [1890] 1986). A téma iránti elkötelezettségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1894-ben és 1895-ben a spiritiszta, mesmerikus és más kérdéses jelenségek tudományos vizsgálatát szorgalmazó angol Society for Psychical Research elnöke lett; korábban, 1885-ben pedig megalapította a társaság amerikai szárnyát American Society for Psychical Research néven. Az angol társaság igen tekintélyes tudományos képviselői határozott céljukként fogalmazták meg a spiri-tiszta és egyéb vitatott jelenségekkel kapcsolatos szkepticizmus megdöntését, és a kérdéses tapasztalatok tudományba illesztését:
„Széles körben elfogadott, hogy eljött az idő azon vitatható jelenségek nagy csoportjának szervezett és módszeres tanulmányozására, amelyeket a »mesmerikus«, »pszichikus« és
»spiritiszta« jelzőkkel illetnek.
Számos hozzáértő megfigyelő múltban és jelenben feljegyzett tanúskodása alapján, bele-értve ezekbe különböző országok jeles tudósainak közelmúltbeli megfigyeléseit, úgy tű-nik, hogy jónéhány illúzió és megtévesztés mellett jelentős mennyiségű olyan jelenség létezik, amelyek első látásra semmilyen általánosan elfogadott elmélettel nem magyaráz-hatók, és amelyek, ha valódiságukhoz nem fér kétség, a lehető legnagyobb érdeklődés-re tarthatnak számot” (Sidgwick, [1882] 1996: 3–4). „Nem várhatunk semmilyen döntő hatást elsődleges célunk tekintetében, sem az ember józan eszétől, sem bármilyen bizo-nyítékoktól, bármennyire is teljesek azok. A tudományos hitetlenség oly régi és növekvő, és olyan sok és olyan erős gyökere van, hogy csak kiirtani tudjuk, ha egyáltalán képesek vagyunk kiirtani, élve eltemetve azt a tények tömege alatt. […] Tényt tényre kell halmoz-nunk és kísérletezést kísérletezésre, és azt mondom, hogy ne legyen egyetlen összetűzés a kételkedő kívülállókkal, hanem bízzuk a meggyőzést a bizonyítékok sokaságára” (Sidg-wick, [1882] 1996: 12).
A korai pszichológia számos nagy alakja azonosult a pszichikai kutatás filozófiájá-val; James mellett William McDougall, Gardner Murphy elnöklésével, Stanley Hall, Pierre Janet, Sigmund Freud, Carl Gustav Jung, Ferenczi Sándor és sokan mások pedig tagságukkal járultak hozzá a társaság fejlődéshez. Fontos megjegyezni, hogy a pszichikai kutatás sokáig a fejlődő pszichológia kiegészítéseként működött, megvi-lágítva számos látszólag misztikus jelenség racionális, lélektani alapjait. A pszichikai
Források a pszichológia peremvidékéről 69 kutatók jelentős része ugyanis a spiritiszta és egyéb vitatott jelenségeket az emberi lélek addig fel nem ismert képességeinek eredményeként könyvelték el. Figyelmük középpontjában sok esetben az emberi psziché tudatküszöb alatti, tudattalan poten-ciáljai álltak, melyek működése véleményük szerint magyarázatul szolgálhat a mé-diumi jelenségek egy részére, így a rejtett emlékezésre vagy a telepátia problémájára.
A spiritiszta médiumok transzállapotainak tanulmányozása kiváló lehetőséget nyújtott a nem tudatos működési módok megismerésére; e kutatások eredménye-képpen számos korai tudattalan koncepció bontakozott ki, amelyek igen megter-mékenyítően hatottak a fejlődő pszichológiára. A pszichikai kutató Frederic Myers például népszerű, Human Personality and its Survival after Bodily Death című mun-kájában fejtette ki a küszöb alatti énről szóló elképzeléseit, melyek szerint „szubli-minális szelfünk” felelős a pszichés rendellenességekért, ám a teremtő erőért, a zse-nialitásért, a transzcendens tapasztalatokért és a telepatikus észleletekért is (Myers, 1903). Myers hatása oly meghatározó volt a tudattalan elméletének kibontakozása szempontjából, hogy James P. Keeley következtetése szerint a „szubliminális szelf”
elméletétől való elhatárolódás igénye vezette oda magát Freudot is, hogy 1912-ben valóban kiforrott formába öntse saját tudattalanról szóló elméletét (Keeley, 2001).
A spiritiszta és más természetfelettinek látszó jelenségek megértésének vágya a 19. század végére összekapcsolódott a pszichológia jó néhány alapvető kutatási irá-nyával is. A spiritiszta médiumok módosult tudatállapotait például egyre gyakrab-ban ismerték fel a hisztéria tünettanának részeként. Erre a következtetésre jutott Carl Gustav Jung is, aki disszertációjában egy spiritiszta médium (valójában uno-katestvére, Helene Preiswerk) változatos médiumi képességeit hisztériaként azo-nosította (Jung, [1902] 1916). Hasonló reduktív magyarázatokat találunk a svájci Théodore Flournoynál, aki egy bizonyos Hélène Smith nevű médiumot helyezett vizsgálódásainak középpontjába. A médium transzállapotaiban megjelenő külön-böző személyiségeket a disszociáció és a többszörös személyiség bontakozó elmé-letei alapján értelmezte. A módosult tudatállapotokban felszínre kerülő szokatlan ismereteket és intellektuális készségeket pedig a rejtett emlékezés és a tudattalan vonatkozó elméleteivel magyarázta (Flournoy, 1900, 1911).
Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy a kortárs pszichológusok többsége a le-leplezés szándékával fordult volna a spiritiszta jelenségek felé. A spiritiszta és kap-csolódó jelenségeket – így a médiumizmust, a telepátiát, az ún. pszichokinézist stb.
– változatos attitűdökkel közelítették meg, sok esetben rendhagyó keverékét nyújtva a tudománynak és saját hitbéli elkötelezettségeiknek. Ám még abban az esetben is, ha a spiritiszta hipotézist (vagyis a szellemek létét és tapasztalható hatásait) támasz-tották alá vizsgálódásaikkal, jó néhány pszichológiai mechanizmusra felhívták a fi-gyelmet.
Pszichológiatörténeti szempontból különösen figyelemre méltók azok a kutatá-sok, amelyek célja nem elsősorban a cáfolat, hanem a természetfelettinek tekintett jelenségek tudományba illesztése volt. E kutatók többnyire nem azonosultak a
spiri-tizmussal, ám valóságosnak tekintették a spiritiszta jelenségek nagy részét mint a tu-domány számára korábban ismeretlen, felfedezésre váró pszichológiai jelenségeket.
E nézőpont egyik legfontosabb korai képviselője a Nobel-díjas Charles Richet volt, aki az ún. metapszichikai kutatások szakértőjeként jeleskedett (Richet, 1923). A me-tapszichikában és a hasonló szemléletű irányzatokban (például a pszichikai kutatás-ban) valójában a napjainkban egységesen parapszichológiának nevezett irány törté-neti előzményeit fedezhetjük fel.
ANIMÁLIS MAGNETIZMUS, SPIRITIZMUS ÉS METAPSZICHIKA MAGYARORSZÁGON
A modern okkult gyakorlatok és a tudományos pszichológia kapcsolatrendszerén-ék feltárása nagyban segítheti a magyar pszichológia intézményesülésének, kulturá-lis sajátosságainak és fejlődési útjainak megértését is. A lélektant övező áltudomá-nyos vagy okkult elméletek megismerése és elemzése fontos információt nyújthat egy-egy domináns kutatási irány gyökereiről, a kutatók személyes, ideológiai vagy vallási elköteleződéseiről, amelyek implicit tudásformákként befolyásolhatták ér-deklődésüket vagy kérdésfeltevéseiket (lásd Polányi, 1994). William James érdeklő-dése a vallásos tapasztalás pszichológiája iránt például nagyban összefüggött a spi-ritizmus terén szerzett tapasztalataival (például James, [1902] 1982). Jung analitikus pszichológiája sok szempontból nyomát viseli egykori spiritiszta elköteleződéseinek (például Jung, [1896] 1983). A hipnózis korai elméletei pedig nem választhatók el misztikusabb előzményeiktől, a mesmerizmustól és az animális magnetizmustól (például Ellenberger, 1970).
Európa más országaihoz hasonlóan Magyarországon is igen elterjedt gyógyító gyakorlat volt az animális magnetizmus (delejezés) a 19. században. Egyik legje-lentősebb képviselője Gárdos János volt, aki a legkülönbözőbb testi és lelki bántal-mak esetében alkalmazta az animális magnetizmus módszerét. Utóbbi meglehető-sen sokféle misztikus elemet ötvözött, ám egyben felhívta a figyelmet a szuggesztió lélektani hatásaira is. Gárdos sikeres kúráiról számos feljegyzés született, sőt még Ferenczi Sándor is beszámolt róluk; az egyik legismertebb magyar médiumot, Jele-neknét, akit Ferenczi maga is vizsgált, éppen Gárdos vezette az okkultizmus útjára:
„Ön szomnambuláns. mondta neki a Dr., amikor felébredt magnetikus álmából (régeb-ben az asszony nem ismerte ezt a szót; szegény szülők gyermeke volt, és semmit sem tanult.) Majd a Dr. így folytatta: »Ha egészséges akar maradni, jövendölnie kell azoknak, akik felkeresik Önt, s ennek érdekében el kell altattatnia magát a férjével. Ha ezt nem teszi, meg fog halni.« Kezdetben, amikor jöttek hozzá az emberek, erős félelem lett rajta úrrá, de aztán lassanként hozzászokott” (1909. november 20.; Freud, Ferenczi, 2000, 187).
Források a pszichológia peremvidékéről 71 Jelenekné férje szuggesztiói hatására igen sikeres médiummá vált. Figyelemre méltó, hogy vitatható módszere ellenére Gárdos némi hatást gyakorolt a kor orvos-tudományára is; özvegye rendelkezése szerint pályadíjat hoztak létre azzal a cél-lal, hogy támogassák a magnetizmus hatásairól, gyógyászati alkalmazásáról szóló, férje jegyzeteire és könyvtárára reflektáló munkákat. Az első Gárdos-díj nyertesei Ranschburg Pál és Décsi Károly voltak. Konklúziójuk szerint „…a delej u. n. élet-tani hatásai nem egyebek a képzelet játéka útján reprodukált érzések psychikai ref-lexhatásainál, vagyis: a delej az emberi szervezet életműködéseire sajátságos hatást nem gyakorol; hatásai a képzelő tehetség hatásai” (Décsi, Ranschburg, 1900: 267).
A delejezés működésének gyökerét a szuggesztióban azonosították, támogatva ez-zel a hipnózis elméletének és gyakorlatának magyarországi kibontakozását (Décsi, Ranschburg, 1900).
Mivel a spiritiszta és egyéb vitatott jelenségek tudományos tanulmányozása igen gyakran a tudatküszöb alatti lelki működés és a módosult tudatállapotok elmé-leteihez vezetett, nem véletlen, hogy e kutatási irány igen hamar felkeltette a ma-gyar pszichoanalitikusok figyelmét is. A budapesti pszichoanalitikus iskola atyja, Ferenczi Sándor első tudományos publikációját éppen a spiritizmusról írta. Tanul-mányában a spiritiszta jelenségek objektív vizsgálatának fontossága mellett érvelt.
Álláspontja szerint a tudományos kutató nem fordulhat el a spiritizmustól mint ami megvetendő vagy veszélyes; ellenkezőleg, feladata azok alapos vizsgálata (Ferenczi, 1899). Jelenekné tevékenysége is hasonló okokból került érdeklődése homlokterébe:
„Egyáltalán nem tartom a tudományhoz méltatlannak, hogy szokatlan vagy eddig nem hallott jelenségekkel is foglalkozzék és igyekezzék kihámozni azok igaz magvát. A hipnó-zis »csodáit« is hamarabb ismerték az indus brahminok és élelmes szélhámosok, mint az orvosok. […] Természetes, hogy ilyen tények esetleges megállapításából még távolról sem következik, hogy »természetfölötti« jelenségekkel, legfeljebb az, hogy eddig nem ösmert természeti jelenségekkel van dolgunk” (Fényes, 1912: 488–489).
Ferenczi spiritizmus iránti érdeklődése élete végéig fennmaradt; azon kevesek közé tartozott, akik valódi objektivitással fogtak bele az ellentmondásos jelenségek vizs-gálatába. A spiritiszta jelenségek kutatása gazdag terepet biztosított pszichoanali-tikus felfedezéseihez is. Valójában vérbeli pszichikai kutató volt egy olyan ország-ban, ahol a pszichikai kutatás nem tudott igazán mély gyökereket verni (Gyimesi, 2012, 2016). Mi több, számos spiritiszta is figyelemmel kísérte Ferenczi tevékenysé-gét. Spiritizmus (1899) című tanulmányára például azonnal reflektáltak, rámutatva ugyan Ferenczi hiányosságaira, ám egyben elismerve kutatói attitűdjét:
„Ferenczi dr. soraiban – annak daczára, hogy teljesen helytelen álláspontból indul ki s szerfölött hiányos készültséggel szól tárgyához, elannyira, hogy még a legközönségesebb s általánosan ismert megkülönböztetéseket sem tudja megtenni, – tiszta, világos észjárás,
botlásaiban is logikus eszmemenetre való törekvés érvényesül s dicséretreméltó, elfogu-latlan tárgyilagosság nyilvánul meg, mely nem zárkózik el ridegen az érvek elől, nem helyezkedik a merev tagadás bázisára, nem dobálódzik nevetségesen abszurd kijelenté-sekkel, s nem vindikál saját szubjektivitásának csalhatatlanságot” (Sincerus, 1899: 97).
Annak ellenére, hogy mind Magyarországon, mind pedig Európa más országai-ban megfogalmazódott a pszichoanalízis és az okkult kutatás együttműködésének igénye, valódi kooperáció mégsem tudott kibontakozni (lásd például Burlingham, 1935; Deutsch, 1926; Devereux, 1953; Eisenbud, 1970). A spiritiszta és más látszó-lag misztikus jelenségek tudományos pszichológiai tanulmányozásának megvaló-sulásához ugyanis olyan kutatókra lett volna szükség, akik nyitottak a sokszor rossz hírű, csalásokkal tűzdelt és az orvosi materializmussal nyíltan szembehelyezkedő ideológiák és gyakorlatok objektív kutatására. A spiritizmus mellett elkötelezett ön-jelölt kutatók sok esetben igen kifogásolható módszertannal dolgoztak, ami nem tette lehetővé a vizsgált jelenségek tudományba illesztését. Mindezek ellenére szá-mos olyan törekvés bontakozott ki Magyarországon is az 1920-as és 1930-as évek-ben, melyek elsődleges célja a médiumi, telepatikus vagy pszichokinetikus jelensé-gek tudományos igényű rendszerezése és leírása volt. Utóbbiak közül a legnagyobb módszertani alaposság a metapszichikai kutatókat jellemezte, akik többnyire ugyan hívó spiritisztaként, de szándékaik szerint ellenőrzött megfigyelések talaján bonta-koztatták ki elméleteiket az emberi lélek korábban ismeretlen metapszichikai (mai értelemben véve parapszichológiai) vonatkozásairól. Nézetük szerint a psziché ké-pes arra, hogy a fizika ismert törvényszerűségeit meghaladva fizikai változásokat hozzon létre a külvilágban például telekinetikus vagy apport jelenségek (tárgyak térbeli áthelyezése fizikai behatás nélkül) formájában. Utóbbiak vizsgálatára Buda-pest város nyugalmazott fővegyésze, Chengery Pap Elemér vállalkozott, figyelem-re méltó nemzetközi visszhangot váltva ki munkájával (Besterman, 1928; Fodor, 1935). Részletes jegyzőkönyveiből megtudhatjuk, hogy 1936-ban a pszichoanaliti-kus Bálint Mihály is részt vett Chengery Pap szeánszán (Chengery Pap, 1938). Csak feltételezésekkel élhetünk arra vonatkozóan, hogy az így szerzett tapasztalat később mennyiben befolyásolhatta Bálintot a parapszichológia kérdését boncolgató tanul-mányának megírása során (Bálint, [1955] 2010).
KOCKÁZATOK ÉS KIHÍVÁSOK
Az előbbiekben felvázolt összefüggések alapján kijelenthető, hogy a pszichológia spiritiszta, spirituális, okkult, ezoterikus stb. gyökereinek feltárása fontos és idősze-rű feladat. Joggal feltételezhető, hogy az előbbi összefüggések megismerése magya-rázatot fog kínálni a pszichológia történetét kísérő és napjaink pszichológiában is megfigyelhető demarkációs problémák egy jelentős részére. Ezzel összefüggésben a
Források a pszichológia peremvidékéről 73 kutatás hosszú távú célja, hogy a jelenkori pszichológia népszerű, ezoterikus elméle-teiben is azonosítsa a korai okkult vagy spiritiszta hatásokat. E hatások azonosítása azonban minden esetben pontos elemzést igényel, melynek alapja a 19. század vé-gén és a 20. század első felében teret hódító modern okkult irányzatok tudományos kapcsolatainak részletes feltárása.
Az egyes hatásmechanizmusok elemzése, a modern okkultizmus kutatói életmű-vekre gyakorolt hatásának azonosítása nem könnyű feladat, mivel a kutatók sze-mélyes és szakmai érdeklődését vizsgálva mindig összetett rendszerekkel találkoz-hatunk, amelyekben sokszor nehéz azonosítani az okkult pontos hatását. Tovább nehezíti a feladatot, hogy a spiritiszta vagy okkult tanok és tapasztalatok leggyak-rabban a pszichológiai nyelvezetbe átültetve, a pszichológiai elméletek részeként jelentek meg. Nem könnyű elkerülni a spekulációkat – Ferenczi spiritizmus irán-ti érdeklődésének alátámasztása például még nem ad választ arra, hogy pontosan milyen módon hatottak pszichoanalitikus elméleteire a spiritiszta médiumokkal szerzett tapasztalatai, és hogy pontosan mely nézeteiben fedezhető fel azok hatása.
A kérdés vizsgálatát tovább nehezíti, hogy számos kutató nem tette publikussá a spiritizmussal és egyéb gyanakvásra okot adó irányokkal kapcsolatos tapasztalatait, félve a tudományos nagyközönség reakciójától. Ugyanakkor, ha megfelelő történeti összefüggések talaján sikerül bizonyítani egy-egy kutató involváltságát a modern okkultizmus bármely területén, akkor jogosan feltételezhető, hogy ezen involváltság része lehetett gondolkodásának.
Fontos hangsúlyozni, hogy a vizsgált pszichológiatörténeti személyiségek kutatói állásfoglalásának (spiritiszta, szkeptikus, pszichikai kutató stb.) is nagy jelentősége van. Mérlegelve az egyes hatásmechanizmusok követésének nehézségeit, az előbbi ál-lásfoglalások jelentőségét azonban mindig csak az adott tudománytörténeti kontex-tus, vonzások, taszítások és elhatárolódások figyelembevételével lehetséges értékelni.
HIVATKOZÁSOK
Asprem, Egil (2014). The Problem of Disenchantment: Scientific Naturalism and Esoteric Dis-course, 1900–1939. Leiden: Brill
Bálint Mihály ([1955] 2010). Feljegyzések a parapszichológiáról és a parapszichológiai gyó-gyításról. Thalassa, 21(2), 23–33.
Besterman, Theodore (1928). Report of four months’ tour of psychical investigation. Procee-dings of the Society for Psychical Research, 38, 409–480.
Burlingham, Dorothy (1935). Child analysis and the mother. Psychoanalytic Quarterly, 4, 69–92.
Chengery Pap Elemér (1938). Új látóhatárok felé. Metapszichikai kísérletek, apport- és tele-kinetikus jelenségek. Budapest: magánkiadás
Décsi Károly és Ranschburg Pál (1900). Lelki gyógymódok (Psychoterapia). A magnetizmus-ról, annak az emberi szervezetre való hatásáról és lehető külső és belső gyógyalkalmazásá-ról. Budapest: Franklin
Deutsch, Helene (1926). Occult processes occurring during psychoanalysis. Imago, 12, 418–
433.
Devereux, George (szerk., 1953). Psychoanalysis and the Occult. London: International Uni-versity Press
Doyle, Arthur Conan (1926). The History of Spiritualism. London: Cassel and Company Eisenbud, Jule (1970). Psi and Psychoanalysis; Studies in the Psychoanalysis of
Psi-Conditio-ned Behavior. New York: Grune & Stratton
Ellenberger, Henri F. (1970). The Discovery of the Unconscious. The History and the Evolution of Dynamic Psychiatry. Lodnon: The Penguin Press
Fényes László (1912). Egy somnambul halálára. Égi Világosság, 9, 484–489.
Ferenczi Sándor ([1899] 1999). Spiritizmus. In Mészáros Judit (szerk.) A pszichoanalízis felé.
Fiatalkori írások. 1897–1908. Budapest: Osiris, 27–30.
Ferenczi Sándor ([1917] 1992). Barátságom Schächter Miksával. Thalassa, 2, 140–143.
Ferenczi Sándor ([1932] 1996). Klinikai napló. Budapest: Akadémiai Kiadó
Flournoy, Théodore (1900). Des Indes à la Planète Mars. Étude sur un cas de somnambulisme avec glossolalie. Paris–Genève: F. Alcan/Ch. Eggimann
Flournoy, Théodore (1911). Spiritism and Psychology. New York: Harper & Brothers Fodor, Nandor (1935). The Lajos Pap experiments. London: International Institute for
Psy-chical Research
Freud, Sigmund ([1912] 1997). Megjegyzések a nem-tudatos fogalmáról a pszichoanalízis-ben. In Erős Ferenc (szerk.) Sigmund Freud Művei VI. Ösztönök és ösztönsorsok. Buda-pest, 7–14.
Freud, Sigmund ([1921] 2011). Pszichoanalízis és telepátia. Imágó Budapest, 4, 7–20.
Freud, Sigmund és Ferenczi Sándor (2000). Levelezés. Szerk.: Falzeder, E., Brabant, E., Giam-pieri-Deutsch, P., Haynal, A. A magyar kiadást s. a. r. és szerk.: Erős Ferenc és Kovács Anna. I/1. kötet (1908–1911). Budapest: Thalassa Alapítvány és Pólya Kiadó
Gieryn, T. F. (2006). Határmunkálatok és a tudomány elhatárolása a nemtudománytól: fe-szültségek és érdekek a tudósok szakmai ideológiájában. Replika, 54–55, 173–194.
Gyimesi Júlia (2011). Pszichoanalízis és spiritizmus. Budapest: Typotex
Gyimesi Júlia (2012). Sándor Ferenczi and the Problem of Telepathy. History of the Human Sciences, 25, 131–148.
Gyimesi Júlia (2016). Why ’spiritism’? The International Journal of Psychoanalysis, 97, 357–
Hanegraaff, Wouter (2012). Esotericism and the Academy: Rejected Knowledge in Western 383.
Culture. Cambridge University Press
Hanegraaff, Wouter (2013). Western Esotericism: A Guide for the Perplexed. London: Blo-omsbury
James, William ([1886] 1986). Report of the Committe on Mediumistic Phenomena. In Es-says in Psychical Research. Frederick H. Buckhart, Fredson Bowers, Ignas K. Skrupske-lis (szerk.) Cambridge, Massachusetts and London, England: Harvard University Press, 14–19.
James, William ([1890] 1986). A Record of Observation of Certain Phenomena of Trance. In Essays in Psychical Research. Frederick H. Buckhart, Fredson Bowers, Ignas K. Skrupske-lis (szerk.) Cambridge, Massachusetts and London, England: Harvard University Press, 79–89.
James, William ([1902] 1982). The Varieties of the Religious Experience. New York: Penguin Books
Források a pszichológia peremvidékéről 75 Jones, Ernest (1957). The Life and the Work of Sigmund Freud. Vol. 3, The Last Phase 1919–
1939. New York: Basic Books.
Jung, Carl Gustav ([1896] 1983). The Border Zones of Exact Science. In The Collected Works of C. G. Jung. Supplementary Volume A. London: Melbourne and Henley: Routledge and Kegan Paul, 5–19.
Jung, Carl Gustav ([1902] 1916). On the Psychology and Pathology of So-Called Occult Phenomena. In Collected Papers on Analytical Psychology. New York: Moffat Yard and Company, 1–93.
Keeley, James P. (2001). Subliminal Promptings: Psychoanalytic Theory and the Society for Psychical Research. American Imago, 58, 767–791.
Lachapelle, Sofie (2011). Investigating the Supernatural: From Spiritism and Occultism to Psy-chical Research and Metapsychics in France, 1853–1931. Baltimore, Md: The Johns Hop-kins University Press
Méheust, Bertrand (1999). Somnambulisme et médiumnité, 1784–1930. Le Plessis-Robinson, Institut Synthélabo pour le progrès de la connaissance.
Monroe, John W. (2008). Laboratories of Faith. Mesmerism, Spiritism and Occultism in Mo-dern France. London: Cornell University Press
Myers, Frederick W. H. (1903). Human personality and its survival of bodily death. London:
Longmans, Green and Co.
Ogden, Charles K. (1926). The Conversion of Freud. Psyche, 6, 1.
Plas, Régine (2000). Naissance d’une science humaine: la psychologie. Les psychologues et le
«merveilleux psychique». Párizs: Presses Universitaires de Rennes
Podmore, Frank (1902). Modern Spiritualism: A History and a Criticism. 2 vols. London:
Methuen és Co.
Polányi Mihály (1994). Személyes tudás: úton egy posztkritikai filozófiához. Budapest: Atlan-tisz Kiadó
Richet, Charles R. (1923). Thirty Years of Psychical Research: Being a Treatise on Metapsy-chics. London: W. Collins Sons
Sidgwick, Henry és Myers, Frederick W. H. ([1882] 1996). Presidential Adresses to the Society for Psychical Research. 1882–1911. Bristol: Thoemmes Press
Sincerus (1899). Józan gondolkodás, – határtalan elvakultság. Rejtelmes Világ, 36, 97–101.
Vermeir, Koen (2006). Újra a demarkációs problémáról. Replika, 54–55, 135–156.
Webster, Richard (2002). Miben tévedett Freud? Bűn, tudomány, pszichoanalízis. Budapest:
Európa KiadóWolffram, Heather (2009). The Stepchildren of Science. Parapsychology and Psychical Research in Germany, c. 1870–1939. Clio Medica 88. The Wellcome Series in the History of Medicine. Amsterdam–New York: Rodopi
Nőtörténeti dokumentumok a pszichoanalízis-történetben
Milyen módon jelent meg a nő, a nőiség mint elméletalakító elem a klasszikus pszi-choanalitikus teóriákban? Hogyan voltak jelen a nők páciensként a terápiás gyakor-latban? Milyen helyet foglaltak el a szakma intézményesülésének korai időszakában a nők mint gyakorló pszichoanalitikusok Magyarországon, a pszichoanalízis buda-pesti iskolájának tagjaiként? A három kérdés látszólag akár egymástól függetlenül is feltehető, azonban gyümölcsöző lehet figyelembe venni a köztük lévő kapcsolatot, ellentmondást, feszültséget. Az előbbi két esetben ugyanis a nő mint a kutatás-gyó-gyítás tárgya jelenik meg, mintegy eszközként szolgál az elmélet bizonyos (lényeges) pontjainak (Ödipusz-komplexum, a felettes én kialakulása stb.) körvonalazásához.
Az utóbbi vizsgálódás viszont a nőre mint alkotó, gyógyító, a pszichoanalízis intéz-ményében helyet találó, aktív, produktív lényre irányul, és a társadalmi feltételek vizsgálatát is szükségessé teszi. Tanulmányom ezeket a kérdéseket járja körül, majd Hajdu Lilly pályáján keresztül egy konkrét példán mutatja be a nőtörténeti és pszi-choanalízis-történeti dokumentumok együttes alkalmazását.
NŐK AZ ELMÉLETBEN
A pszichoanalitikus elméletet és magát az intézményt mindvégig erősen meghatá-rozták különféle társadalmi-ideológiai tényezők. Ezek a hatások olykor direkt po-litikai nyomásként jelentkeztek, de ennél finomabb módon is hatottak a tudomá-nyos szemléletre, mint ahogy azt éppen a nőiség, a nemi szerepek kérdéskörében láthatjuk.
A freudi elméletből kibontakozó nőiség-/nemiszerep-képzetek meglehetősen ellentmondásosak, és az újabb analitikus irányzatok számos ponton kérdőjelezték meg szemléletét. (Erről lásd például Csabai–Erős, 1997; Borgos, 2017a.) Elképzelései a veleszületett biszexualitásról és kezdeti nézőpontja a nővé/férfivá válásról radiká-lisan modernnek mondhatók. Ugyanakkor univerzálisnak és normatívnak tekintett számos, a nemiséggel kapcsolatos elgondolást – többek között a pszichoszexuális
Nőtörténeti dokumentumok a pszichoanalízis-történetben 77 fejlődés alakulásáról és kimeneteléről, az Ödipusz-komplexus jelenségéről, a lányok péniszirigységéről, alapvetően passzív beállítódásáról és különféle „fogyatékossá-gairól”, egyebek között „kevésbé kérlelhetetlen” felettes énjéről. Mindezek olyan sztereotípiákat sűrítenek magukba, amelyek sokkal inkább a kor elterjedt nemiség-képzeteit, lehetőség- és elvárásrendszerét tükrözik, mint a biológiai nőiség-attribú-tumokat. E társadalmi körülményeknek maga Freud és az egész orvostudományi diskurzus is része, amely nem egyszerűen leírja, de meg is alkotja a nőt. A nőiségről való korabeli tudományos gondolkodás összefügg a kor kulturális reprezentációival, ezek kölcsönösen tükrözik és alakítják egymást.
Freud nőkkel, nőiséggel kapcsolatos elméleti prekoncepciói (Freud, 1905a, b, 1925, 1933) mellett igen liberális nézeteket tanúsított például a szexuális felvilá-gosítás, a fogamzásgátlás vagy a házasság intézménye tekintetében (Freud, 1908).
Ugyancsak fontos támogatást nyújtott a női pszichoanalitikusoknak, támogatta be-lépésüket a bécsi egyesületbe; számos női kollégája jelentősen hozzájárult a pszi-choanalitikus elmélethez és gyakorlathoz. Freudnak a női (és általában a szakmai) szellemi képességekkel kapcsolatos álláspontja tehát meglehetősen ambivalens volt.
Alapvetően értékelte az intellektuális önállóságot, ugyanakkor elvárta a saját elméle-ti elgondolásaihoz való lojalitást. A nőkkel való kötelező udvariasság és intézményes nyitás ellenére alapvetően „kivételeknek” tekintette őket, és elsősorban a pszicho-analízis közvetítőiként, népszerűsítőiként, terjesztőiként számított rájuk.
Freud alapszövegeit számos kollégája és tanítványa kommentálta. Az 1920-as évektől a nőiség témája fontos aldiskurzussá vált a pszichoanalitikus elméleten be-lül, bár akkora szakadásokhoz nem vezetett, mint a megelőző évtizedben a Stekel-, Adler- vagy Jung-viták. A férfiak közül Ferenczi, Karl Abraham, Ernest Jones, Johan Ophuijsen, Carl Müller-Braunschweig, Hanns Sachs és Radó Sándor, a nők közül Helene Deutsch, Karen Horney, Joan Riviere, Jeanne Lampl de Groot, Marie Bona-parte és Rotter Lillián szólt hozzá a vitákhoz.
NŐK MINT PÁCIENSEK
A 19. századtól az őrület egyre inkább a test, a természet, a törékenység, az érzelem-vezéreltség, a kúrára szoruló betegség fogalmai köré épül, azaz a „nőiesség” képét ölti fel. Az orvosi, irodalmi és képzőművészeti alkotásokban egyre gyakoribbak a női betegségreprezentációk, melyek egyszerre tükrözik és konstruálják a nőiség-kép alakulását. A női kreativitás bizonyos formáit is az őrültséggel asszociálták.
(Lásd például Emily Dickinson, Emily Brontë vagy Virginia Woolf patologizálását és önpatologizálását.) A századfordulón pedig felbukkan a hisztéria (azóta számos transzformáción átment) tünete és diagnózisa, amely mintegy a nőiség esszenciáját testesíti meg. A múlt századfordulón a hisztéria olyan átfogó, szimbolikus fogalom-má vált, amelyhez különösen erősen kötődtek társadalmi, morális vagy esztétikai