Az én koromban még nem voltak divatban a gyermekek, és ha lettek volna is, mi bajosan let-tünk volna, elsősorban, mert ahhoz sokan voltunk, de meg szüleim nem gyermekkultuszt, hanem messzebb törekvő czélt iparkodtak elérni a nevelésben. A mi időnkben akkor szólhatott a gyer-mek, ha kérdezték, s nem mutogatták be a tudományunkat.
Én igen szerény, szinte félénk gyermek voltam. Négy-öt éves koromban óvodába jártam, s egyszer a kedves néni jónak látta a borzasztó, bűnös gyermekek megfenyítése végett valami em-bert bevezényelni, aki ökörhajtó ostorral ijesztgetett bennünket. Persze az lett a következménye, hogy nem mentem többet óvodába.
Csendes, zárkózott életet éltem, amit még fokozott édesatyám vasfegyelme. Ha kissé több szabadságot kapok, talán én is elmentem volna a többi gyermekekkel együtt a város alá labdázni, vagy fiúknak való más játékot űzni, s ez esetben talán bátrabb, biztosabb fellépésű fiú lettem volna. De mert 2 lépést sem szabad volt tenni, nem is kértem rá engedelmet, s inkább otthon ültem. Mikor ezeket híven a valósághoz leírom, még gondolatomban sincsen szemrehányás, mert tudom, hogy mindig csak jót akartak szüleim, s a javunkra remélt legjobbért törekedtek. S még ha talán hibáztak volna is, arra is azt mondanám, hogy olyan nagy dolog a gyermeknevelés, hogy szinte lehetetlen némi tévedés nélkül elvégezni. Mint ahogy a házasságot tartotta a haza bölcse olyan nagy dolognak, melyet érdemes egy egész hosszú életen át meggondolni.
Szüleim azt látták szívesebben, ha hozzám jöttek fiuk, így mindennapos összejövetelünk volt az ugyanaz udvarban lakó Gabovits Tiborral, Wittmann czukrász rokonával, egy szelíd lelkű, finom, jó fiúval, ki fiatal korában meghalt. Őszintén megsirattam, és mindig kedves emlékkel gondolok reá.
Sokat összejöttem még Szemerey Bertivel (most lipiki fürdőorvos), aki igen vasszorgalmú, ambitiósus volt már gyermekkorában, s már mint egész fiatalember kaparintott magának valami ordót,115 amit ünnepélyes alkalmakkor, bálban stb. fel is tűzött, s nem csekély büszkeséggel ereszkedett le hozzánk szegény, érdemrendtelen halandókhoz.
Szintén gyakori vendégem volt Lichtenstein Pali, aki magántitkári minőségben ragaszkodott hozzám.
Szinyai tűzoltó parancsnok fiánál is voltam egyszer, de el is maradtam tőle, mert figyelmembe ajánlotta, hogy mamájának kezet csókoljak. Bennem pedig minden szerénységem mellett volt annyi makacsság, hogy az ilyen intelmeket nem vettem be, magamtól megtettem volna, de vezényszóra nem.
Legkedvesebb foglalkozásom volt a barkácsolás. Ha egy nagyobb fajta gyufa skatulára116 szert tehettem, melyet rúddal és kerekekkel láttam el, pompás kocsim volt, melybe a vásárban 2 db 2 krajczáros lovat véve a következő vásárig nem is kívántam volna különb játékot. Később faháza-kat s egyéb complikáltabb holmit róttam össze, majd később megint nagyobb szivar sfaháza-katulából malmot csináltam, melynek őrlő hengerei olyan hengerekből kerültek ki, melyekre eredetileg se-lyem szalag volt hajtogatva, s ezt verkliszerű117 fogóval forgattam. Felülről egy papírtölcsért illesztettem reá a liszt (homok) feltöltésére, a kerekek alatt pedig egy kerek fadobozra erősített tüll szita egészítette ki az egészet, hogy finoman őrlött lisztet nyerjek.
115 Ordó: rangfokozat, rendjel, kitűntetés.
116 Skatula: doboz, gyufásskatulya.
117 Verkli: más néven tekerőlant; hajtókarral rendelkező hangszer.
Később ezt a barkácsolási mesterségemet gyakorlati térre vittem, s boldog voltam, ha valami háztartási tárgyat megjavíthattam. Még hasznosabb segítsége voltam édesanyámnak a tyúkászat-ban, majd atyámnak a gazdaságtyúkászat-ban, amely foglalkozásokban kisebbszerű ispáni működést fejtet-tem ki. De ez még később volt, s erre még talán visszatérek annak idején.
A normál iskolában Molnár Imre, Váry Lajos, Schossberger és a híres Böszörményi Mihály voltak a tanítóim. Mind a régi gárda öreg alakjai, akik már régen porladoznak örök pihenőjük-ben.
A collegyum öreg épületében volt iskolánk.
Nagyobb testvéreim közül gyermekkoromban Emma volt hozzám legtöbb szeretettel, legtöbbet foglalkozott velem, s még becéző nevet is adott, Dondo, Dondodeleido, Dondodeledó-nak hívott. Nem tudom honnan vette ezeket a neveket, de szerette velem szemben használni.
Mi hárman, kisebbek, kecskeméti születésűek, Mariska,119 Ernő120 és én félő respectussal tekintettünk legidősebb bátyánkra, Bélára,121 kinek igen nagy tekintélye volt a családban. Még édesatyám is sokat adott szavára, véleményére, de különben is családunk büszkesége volt. Még gyermekek voltunk, mikor Bélának már szép állása volt, s gyermekésszel is felfogtuk, hogy ide-genek részéről is nagy remények fűződnek jövőjéhez, hogy ne lett volna hát tekintélye a család-ban.
Megtörtént, hogy egyik másik tanár ránk való panaszát Bélának mondta el, akitől külön fenyítést kaptunk, féltünk hát tőle, s igazat megvallva, ez a félelem abban az időben az iránta való szeretet rovására esett. Persze mikor később okosabban fogtuk fel az élet czélját, Bélát is más szemmel néztük, és sokszor tapasztaltuk szigorúságán át is jóakaró szeretetét.
Dezső122 még gyermek korában elszakadt hazulról, s úgyszólván csak pár napos szabadságot töltött otthon. Volt Aradon mint tanuló, később bővebb tapasztalatok megszerzése és a német nyelv elsajátítása végett Salzburgba ment, hol éveket töltött, majd Szegeden, Debreczenben és Kolozsvárott segédeskedett, s mindenütt szerették, megbecsülték, mert sokoldalú, rendkívül ügyes kezű, eleven észjárású ember volt.
Zsiga123 nagyon zárkózott, kevés szavú volt, így őt legkevésbé tudtam megérteni.
Édesatyám sokat vitt magával a borbási tanyára látva a gazdasághoz való hajlandóságomat, s hogy jó segítségére is voltam, abból is látszik, hogy nem csak nyáron, amikor gyümölcsélvezet, és egyéb szórakozás is kínálkozik, hanem kivitt sokszor kora tavasszal, amikor még hó borította el a tájat. Rendesen azt kérdezte, van-e kedvem kimenni, s én sejtve, hogy szükség lenne reám, mindig örömmel vállalkoztam. Odakint azután mindenféle tavaszi munkát végeztünk, oltottunk kézben, s amit én csináltam, megjegyeztük, később megfigyeltük, s nagy örömem volt benne, hogy jól sikerült.
118 Katona Emma (1856–1938).
119 Katona Mária (1871–1924).
120 Katona Ernő (1873–1915).
121 Katona Béla (1855–1904).
122 Katona Dezső (1860–1914).
123 Katona Zsigmond (1862–1919).
Gyermekkorom és diákévek
Az én koromban még nem voltak divatban a gyermekek, és ha lettek volna is, mi bajosan let-tünk volna, elsősorban, mert ahhoz sokan voltunk, de meg szüleim nem gyermekkultuszt, hanem messzebb törekvő czélt iparkodtak elérni a nevelésben. A mi időnkben akkor szólhatott a gyer-mek, ha kérdezték, s nem mutogatták be a tudományunkat.
Én igen szerény, szinte félénk gyermek voltam. Négy-öt éves koromban óvodába jártam, s egyszer a kedves néni jónak látta a borzasztó, bűnös gyermekek megfenyítése végett valami em-bert bevezényelni, aki ökörhajtó ostorral ijesztgetett bennünket. Persze az lett a következménye, hogy nem mentem többet óvodába.
Csendes, zárkózott életet éltem, amit még fokozott édesatyám vasfegyelme. Ha kissé több szabadságot kapok, talán én is elmentem volna a többi gyermekekkel együtt a város alá labdázni, vagy fiúknak való más játékot űzni, s ez esetben talán bátrabb, biztosabb fellépésű fiú lettem volna. De mert 2 lépést sem szabad volt tenni, nem is kértem rá engedelmet, s inkább otthon ültem. Mikor ezeket híven a valósághoz leírom, még gondolatomban sincsen szemrehányás, mert tudom, hogy mindig csak jót akartak szüleim, s a javunkra remélt legjobbért törekedtek. S még ha talán hibáztak volna is, arra is azt mondanám, hogy olyan nagy dolog a gyermeknevelés, hogy szinte lehetetlen némi tévedés nélkül elvégezni. Mint ahogy a házasságot tartotta a haza bölcse olyan nagy dolognak, melyet érdemes egy egész hosszú életen át meggondolni.
Szüleim azt látták szívesebben, ha hozzám jöttek fiuk, így mindennapos összejövetelünk volt az ugyanaz udvarban lakó Gabovits Tiborral, Wittmann czukrász rokonával, egy szelíd lelkű, finom, jó fiúval, ki fiatal korában meghalt. Őszintén megsirattam, és mindig kedves emlékkel gondolok reá.
Sokat összejöttem még Szemerey Bertivel (most lipiki fürdőorvos), aki igen vasszorgalmú, ambitiósus volt már gyermekkorában, s már mint egész fiatalember kaparintott magának valami ordót,115 amit ünnepélyes alkalmakkor, bálban stb. fel is tűzött, s nem csekély büszkeséggel ereszkedett le hozzánk szegény, érdemrendtelen halandókhoz.
Szintén gyakori vendégem volt Lichtenstein Pali, aki magántitkári minőségben ragaszkodott hozzám.
Szinyai tűzoltó parancsnok fiánál is voltam egyszer, de el is maradtam tőle, mert figyelmembe ajánlotta, hogy mamájának kezet csókoljak. Bennem pedig minden szerénységem mellett volt annyi makacsság, hogy az ilyen intelmeket nem vettem be, magamtól megtettem volna, de vezényszóra nem.
Legkedvesebb foglalkozásom volt a barkácsolás. Ha egy nagyobb fajta gyufa skatulára116 szert tehettem, melyet rúddal és kerekekkel láttam el, pompás kocsim volt, melybe a vásárban 2 db 2 krajczáros lovat véve a következő vásárig nem is kívántam volna különb játékot. Később faháza-kat s egyéb complikáltabb holmit róttam össze, majd később megint nagyobb szivar sfaháza-katulából malmot csináltam, melynek őrlő hengerei olyan hengerekből kerültek ki, melyekre eredetileg se-lyem szalag volt hajtogatva, s ezt verkliszerű117 fogóval forgattam. Felülről egy papírtölcsért illesztettem reá a liszt (homok) feltöltésére, a kerekek alatt pedig egy kerek fadobozra erősített tüll szita egészítette ki az egészet, hogy finoman őrlött lisztet nyerjek.
115 Ordó: rangfokozat, rendjel, kitűntetés.
116 Skatula: doboz, gyufásskatulya.
117 Verkli: más néven tekerőlant; hajtókarral rendelkező hangszer.
Később ezt a barkácsolási mesterségemet gyakorlati térre vittem, s boldog voltam, ha valami háztartási tárgyat megjavíthattam. Még hasznosabb segítsége voltam édesanyámnak a tyúkászat-ban, majd atyámnak a gazdaságtyúkászat-ban, amely foglalkozásokban kisebbszerű ispáni működést fejtet-tem ki. De ez még később volt, s erre még talán visszatérek annak idején.
A normál iskolában Molnár Imre, Váry Lajos, Schossberger és a híres Böszörményi Mihály voltak a tanítóim. Mind a régi gárda öreg alakjai, akik már régen porladoznak örök pihenőjük-ben.
A collegyum öreg épületében volt iskolánk.
Nagyobb testvéreim közül gyermekkoromban Emma volt hozzám legtöbb szeretettel, legtöbbet foglalkozott velem, s még becéző nevet is adott, Dondo, Dondodeleido, Dondodeledó-nak hívott. Nem tudom honnan vette ezeket a neveket, de szerette velem szemben használni.
Mi hárman, kisebbek, kecskeméti születésűek, Mariska,119 Ernő120 és én félő respectussal tekintettünk legidősebb bátyánkra, Bélára,121 kinek igen nagy tekintélye volt a családban. Még édesatyám is sokat adott szavára, véleményére, de különben is családunk büszkesége volt. Még gyermekek voltunk, mikor Bélának már szép állása volt, s gyermekésszel is felfogtuk, hogy ide-genek részéről is nagy remények fűződnek jövőjéhez, hogy ne lett volna hát tekintélye a család-ban.
Megtörtént, hogy egyik másik tanár ránk való panaszát Bélának mondta el, akitől külön fenyítést kaptunk, féltünk hát tőle, s igazat megvallva, ez a félelem abban az időben az iránta való szeretet rovására esett. Persze mikor később okosabban fogtuk fel az élet czélját, Bélát is más szemmel néztük, és sokszor tapasztaltuk szigorúságán át is jóakaró szeretetét.
Dezső122 még gyermek korában elszakadt hazulról, s úgyszólván csak pár napos szabadságot töltött otthon. Volt Aradon mint tanuló, később bővebb tapasztalatok megszerzése és a német nyelv elsajátítása végett Salzburgba ment, hol éveket töltött, majd Szegeden, Debreczenben és Kolozsvárott segédeskedett, s mindenütt szerették, megbecsülték, mert sokoldalú, rendkívül ügyes kezű, eleven észjárású ember volt.
Zsiga123 nagyon zárkózott, kevés szavú volt, így őt legkevésbé tudtam megérteni.
Édesatyám sokat vitt magával a borbási tanyára látva a gazdasághoz való hajlandóságomat, s hogy jó segítségére is voltam, abból is látszik, hogy nem csak nyáron, amikor gyümölcsélvezet, és egyéb szórakozás is kínálkozik, hanem kivitt sokszor kora tavasszal, amikor még hó borította el a tájat. Rendesen azt kérdezte, van-e kedvem kimenni, s én sejtve, hogy szükség lenne reám, mindig örömmel vállalkoztam. Odakint azután mindenféle tavaszi munkát végeztünk, oltottunk kézben, s amit én csináltam, megjegyeztük, később megfigyeltük, s nagy örömem volt benne, hogy jól sikerült.
118 Katona Emma (1856–1938).
119 Katona Mária (1871–1924).
120 Katona Ernő (1873–1915).
121 Katona Béla (1855–1904).
122 Katona Dezső (1860–1914).
123 Katona Zsigmond (1862–1919).
Borbási tanya
A tanyai szoba farkasordító hideg volt. Olyan szobában aludtunk, ahol egész télen senki sem lakott. Egyszer valami asztalossal voltunk kint, aki egyik ágyban aludt, én édesatyámmal a másik-ban. Én feküdtem le előbb, s azt hittem, odafagyok az ágyneműhöz, de nem fogott ki rajtam a hideg ágy. Pár percz alatt felmelegítette az én testmelegem, édesatyám már meleg ágyba jött.
Kutyabajom sem lett.
A tanyárajárással édesatyám lendítette fel a kecskeméti első fiakert,124 s Schnitzernének mi voltunk leghívebb utasai. Régebben, mikor még fiaker sem volt, valamelyik mészáros – nem tudom már, ki volt – vitt ki bennünket. Pompás jó lovai voltak, s rendesen elkövették azt a kis változatosságát a kocsikázás egyhangúságának, hogy a saját tanyájuk közelebb lévén, mint a mienk, rendesen befordultak arrafelé, s az óvatos előrelátással is alig tudta az erős mészáros ettől visszatartani őket. Azt nem jól írtam, hogy a kocsikázás egyhangú, mert nagyon szerettem kocsi-kázni, pláne hajtani. S aki a természetet szereti, még az egyformának látszó síkságon is lát folyton váltakozó és soha meg nem unható csoda szépségeket. S én folyton szemléltem, és gyönyörködtem. Odakint pedig estig kifáradva, mikor hazafelé jöttünk, nem kellett túlságos kényelmes hely a kocsi fenekén, hogy elringatva pompás alvásba merüljek.
Egy időben D. L. vitt ki bennünket kocsiján, miután vele szomszédok voltunk. Édesatyám nagyon szerette ezt az ügyes, törekvő úri gazdát, akinek a jövőjéhez szép reményeket is fűzött.
Vezető irányító embernek tartotta a gazdaság terén, de azután nem tudom milyen körülmények, valószínűleg a börzézés125 letörte. Még egyszer összeszedte magát egy nagy bérlettel, de úgy lát-szik régi szenvedélyétől csak nem tudott szabadulni, végleg tönkrement.
124 Fiaker: lovaskocsi.
125 Börzézés: tőzsdézés.
Engem édesatyám mindig a leányával kecsegtetett, s mint valami legfőbb jutalom volt megígérve, ha igyekezni fogok. Én nem igen ismertem a kis kisasszonyt, de atyám biztatása folytán szinte az elérhetetlen királyleánynak véltem.
A borbási tanyára járás és ott nyaralás volt gyermekkorom legkedvesebb emléke. Egy-egy dél-utánra való kirándulás persze majális számba ment jó ozsonnával. A nyári, heteken át való kint tartózkodás bár nem a mai nyaralásszerű volt. Étkezésünk szinte egészen tanyai menü, amit a pompás paprikás csirke változatossága gazdagított, de a jó szabad levegő, a változatos foglalkozás s főleg a szabadság érzete tett gondtalan gyermeki boldogsággá.
Rendesen aratáskor, gabona betakarításkor voltunk kint, amikor valami kis foglalkozás is kijutott.
Kint voltunk a nyomtatásnál,126 felezésnél,127 s annyira mentem a szabad természet megkedvelésében, hogy a szérűn128 is aludtam.
Szívesen foglalkoztam a tanyai dolgokkal, segítettem ott, ahol tudtam, de főleg nagy élvezet volt a lóhajtás. Egy alkalommal, mikor a lovakért szaladtam, hogy elővezessem a befogáshoz, valamiben megbotlottam, felbuktam, s úgy megütöttem karomat, hogy igen nagy fájdalmam volt, le is feküdtem ebéd előtt, és kárba veszett rám nézve Emma főzte, kitűnő paprikás csirke. Napokig sokat szenvedtem karommal, s valószínűleg kificzamodott, mert egész behajolt, s csak hetek múlva, las-sankint kezdett kiegyenesedni hintázás közben.
Családunkban mindenkinek be volt osztva a szerepe hasznos foglalkozásra, s Emma és Blanka129 hetesek voltak a háztartásban. Ilyenkor az egész háztartás, főzés a hetes gondja volt, s tekintve, hogy nálunk nem kész szakácsné, hanem csak egyszerűbb cseléd volt, elég dolgot és gondot adott ez a foglalkozás a leányoknak, de ebből következett azután, hogy művészettel értenek a főzéshez. Asz-talunknál tízen, tizenketten ültünk rendesen a segédekkel, s annyi különféle ízlésű, válogatós em-bernek a szája íze szerint főzni nem kis dolog volt, s a konyhapénz kereteit is mérlegelve igazán iparkodni kellett, hogy a hetes kitegyen magáért.
Az elemi osztályokat elvégezve Oraviczára130 adtak cserébe németül tanulni. Nehéz szívvel mentem el hazulról. Éjjeli vonattal utaztunk, s este 10-11 órakor indultunk. Kikísért az egész család, Zsiga vigasztalni akart, és saját tapasztalatai alapján magyarázta az oraviczai életet,131 s kedvet akart nekem csinálni hozzá, de nem érdekelt semmi, nagyon el voltam keseredve. Szomorú, esős, őszi idő volt, amikor Oraviczára érkeztem, ami még ridegebbé tette rám nézve az otthon elhagyását. Teljesen idegenek közt, akikkel nem értettük meg egymást.
Böll Gusztáv erdészeti hivatalnokhoz kerültem, és soha olyan szabadságban nem éltem, mint ott. A hegyoldalban épült emeletes házban laktunk. A házból kijőve már a hozzá tartozó kertben voltunk, mely már magában nézve is egy kis birodalom volt, melyben tág terünk nyílt szaladgálásra, játszásra. De elbolyongtunk néha feljebb is a hegyekre, pár kilométer távolságra is. Hárman paj-táskodtunk rendesen együtt: Böll Guszti, egy kitűnő csemete, meg az ugyanazon házban lakó, szelídebb és mindenképpen jobb magaviseletű Graf Marci, ki egész megjelenésével és érzésével is elárulta különb származását. Marcinak volt még egy kis húga is, Adél, aki a pajkosabb fiúktól húzódva, nagyon ragaszkodott hozzám, s mikor Oraviczáról végleg eljöttem, sírva búcsúzott el
126 Nyomtatás: a gabonafélék állati taposással történő cséplése.
127 Felezés: a gabona tisztítása során folytatott eljárás, mellyel a szemetet a tiszta gabonáról eltakarították.
128 Szérű: az a terület, ahol nyomtatás történik.
129 Katona Blanka (1858–1936).
130 Oravica: Románia, Krassó-Szörény megye (románul: Oravita).
131 1872-ben ifj. Katona Zsigmondot, vagyis Zsigát szintén Oravicára küldték szülei tanulni. (MNL BKML XIII.6.b.4 – Katona I.
Zsigmond iratai – Hozzá írott levelek – fia, Katona II. Zsigmond. 1873–1899).
Borbási tanya
A tanyai szoba farkasordító hideg volt. Olyan szobában aludtunk, ahol egész télen senki sem lakott. Egyszer valami asztalossal voltunk kint, aki egyik ágyban aludt, én édesatyámmal a másik-ban. Én feküdtem le előbb, s azt hittem, odafagyok az ágyneműhöz, de nem fogott ki rajtam a hideg ágy. Pár percz alatt felmelegítette az én testmelegem, édesatyám már meleg ágyba jött.
Kutyabajom sem lett.
A tanyárajárással édesatyám lendítette fel a kecskeméti első fiakert,124 s Schnitzernének mi voltunk leghívebb utasai. Régebben, mikor még fiaker sem volt, valamelyik mészáros – nem tudom már, ki volt – vitt ki bennünket. Pompás jó lovai voltak, s rendesen elkövették azt a kis változatosságát a kocsikázás egyhangúságának, hogy a saját tanyájuk közelebb lévén, mint a mienk, rendesen befordultak arrafelé, s az óvatos előrelátással is alig tudta az erős mészáros ettől visszatartani őket. Azt nem jól írtam, hogy a kocsikázás egyhangú, mert nagyon szerettem kocsi-kázni, pláne hajtani. S aki a természetet szereti, még az egyformának látszó síkságon is lát folyton váltakozó és soha meg nem unható csoda szépségeket. S én folyton szemléltem, és gyönyörködtem. Odakint pedig estig kifáradva, mikor hazafelé jöttünk, nem kellett túlságos kényelmes hely a kocsi fenekén, hogy elringatva pompás alvásba merüljek.
Egy időben D. L. vitt ki bennünket kocsiján, miután vele szomszédok voltunk. Édesatyám nagyon szerette ezt az ügyes, törekvő úri gazdát, akinek a jövőjéhez szép reményeket is fűzött.
Vezető irányító embernek tartotta a gazdaság terén, de azután nem tudom milyen körülmények, valószínűleg a börzézés125 letörte. Még egyszer összeszedte magát egy nagy bérlettel, de úgy lát-szik régi szenvedélyétől csak nem tudott szabadulni, végleg tönkrement.
124 Fiaker: lovaskocsi.
125 Börzézés: tőzsdézés.
Engem édesatyám mindig a leányával kecsegtetett, s mint valami legfőbb jutalom volt megígérve, ha igyekezni fogok. Én nem igen ismertem a kis kisasszonyt, de atyám biztatása folytán szinte az elérhetetlen királyleánynak véltem.
A borbási tanyára járás és ott nyaralás volt gyermekkorom legkedvesebb emléke. Egy-egy dél-utánra való kirándulás persze majális számba ment jó ozsonnával. A nyári, heteken át való kint tartózkodás bár nem a mai nyaralásszerű volt. Étkezésünk szinte egészen tanyai menü, amit a pompás paprikás csirke változatossága gazdagított, de a jó szabad levegő, a változatos foglalkozás s főleg a szabadság érzete tett gondtalan gyermeki boldogsággá.
Rendesen aratáskor, gabona betakarításkor voltunk kint, amikor valami kis foglalkozás is kijutott.
Rendesen aratáskor, gabona betakarításkor voltunk kint, amikor valami kis foglalkozás is kijutott.