Igazolhatóak-e az erkölcsi tartalmú értékítéleteink?
4. A gondolatkísérlet második változata
Ebben a változatban is ugyanazt a cinikus személyt gondoljuk el, ám most erősebb konklúzióra juthatunk. Az imént arra következtettünk, hogy az erkölcsi tartalmú ítéle-tek bizonyítása során feloldhatatlannak tűnő problémákkal kell számolnunk. Itt viszont arra kívánok rámutatni, hogy amennyiben erőltetjük a normatív ítéletek bizonyítható-ságát, könnyen az erkölcsi tartalmú ítéletek objektivitásának tagadásáig juthatunk el.
Ennek megfelelően előre kell bocsájtanom, hogy különbséget kell tennünk a morálisan neutrális értékítéletek és az erkölcsi tartalmú értékítéletek között.
Mielőtt azonban visszatérnénk a cinikus ember esetéhez, hadd említsek meg egy olyan problémát, amelynek felvázolása alapvető szerepet játszik érvelésünkben. A fen-tiekben már említést tettünk az úgynevezett internalista elgondolásról, mely önmagá-ban tekintve inkább morálpszichológiai problémára hívja fel a figyelmet. De létezik az internalizmus–externalizmus szembeállításnak egy további jelentése is. Ebben az esetben arra keressük a választ, hogy a lehetséges cselekvőnek milyen feltételek mel-lett lehet indoka egy cselekvés végrehajtására. Tágabb értelemben úgy is feltehetjük a kérdést, hogy milyen esetekben lehet ésszerű egy cselekvés végrehajtása. Így tekint-ve a kérdés legkorábbi megfogalmazójának Hume-ot szokás tekinteni.12 A probléma újabb megfogalmazója Bernard Williams, aki szerint a cselekvés indokának a fogalma kétféleképpen értelmezhető. Az externalizmus értelmében a cselekvőnek akkor is in-doka lehet egy cselekvés végrehajtására, ha ez nem mozdítja elő jelenlegi vágyainak a kielégítését. Ám az internalista érvelés ezt nem engedi meg, szerinte valakinek csak abban az esetben indokolható a cselekvése, ha belátja, hogy ez a tett hozzájárul a jelenlegi motivációs állapotából fakadó valamely vágyának a kielégítéséhez. Williams
12 Hume 2006, 397. o.
szerint csak az utóbbi értelmezés a helyes.13 Annak érdekében, hogy ezt az internalista érvelést kritikával illessük, vissza kell kanyarodnunk a Kurt Baier által megfogalma-zott érveléshez. Tézisét a következőképpen összegzi:
Ebben a tanulmányomban azt kívánom kimutatni, hogy bizonyos tények jó indokok arra, hogy valamit megtegyünk vagy ne tegyünk meg, függetlenül a szóban forgó egyén céljaitól, kívánságaitól, terveitől, vágyaitól és szenvedélyeitől.14
Nem kétséges, Baier egy externalista tézist fogalmaz itt meg. Ezt pedig a következő példa segítségével kívánja bemutatni. Gondoljunk el egy embert, aki egy izzó szénsző-nyegen sétál. Ez még önmagában nem feltétlenül meglepő, hiszen különböző indokai lehetnek erre. Például vallási meggyőződésből teszi, vagy jógi akar lenni és gyakorol;
egész egyszerűen fel akar vágni, hogy ő erre is képes, de akár mazochista is lehet. De mi van akkor, ha semmi ilyen indokról nincs szó? Kérédsünkre, hogy miért sétál a parázson, a következőképpen válaszolna: „Miért? Hogyhogy miért? Nem látják, hogy parázson sétálok és kibírhatatlan fájdalmat okoz nekem?”15 Mivel azonban a fájdalmat mindig valamilyen következménye alapján tartjuk ésszerűnek vállalni – hiszen még a mazochista is a fájdalomból eredő élvezet kedvéért teszi ezt –, ezért az olyan magyará-zatokat, amelyek önmagában tekintve csak a fájdalomra hivatkoznak, egyértelműen ésszerűtlennek, irracionálisnak nevezhetjük. Ha viszont ez igaz, akkor megfordítva, ha valaki arra hivatkozik, hogy tettével egy lehetséges fájdalmat kíván elkerülni, akkor jó indokra hivatkozik.16 Ha mindezt elfogadjuk, akkor jó indokként hivatkozhatunk a kilátásba helyezett örömre, boldogságra is.
Baier érvelése externalista, hiszen a konklúziója értelmében egy jó indokra hivat-kozhatunk akkor is, ha figyelmen kívül hagyjuk az adott cselekvő jelenlegi vágyait, preferenciáit. Számomra elfogadhatónak tűnik az ilyen jellegű externalista érvelés, azonban ha elfogadjuk, akkor be kell látnunk, hogy bizonyos tények tekintetbe vétele releváns lehet normáink szempontjából. Mindez még nem ássa alá a hume-i logikai tézist, hiszen a tézis elfogadói csak azt tagadják, hogy pusztán a tények alapján képe-sek lennénk normatív ítéleteket érvényes módon megalkotni. Csakhogy ennél sokkal több következik Baier érveléséből: elég ugyanis a lehetséges cselekvés körülményeire, továbbá a kilátásba helyezett örömre, illetve a fájdalom elkerülésére hivatkozni annak érdekében, hogy jó indokra hivatkozzunk. Ha ezt az indoklást premissza–konklúzió szerkezetbe írnánk fel, világossá válna, hogy nincs itt szükség olyan további premisz-szára, ami normatív tartalommal rendelkezne, mégis indokoltan következtethetünk
13 Williams 1981, 101–114. o.
14 Baier 1981, 273–274. o.
15 Baier 1981, 287. o.
16 Baier 1981, 300. o.
az ilyen cselekvés helyességére. Hiszen ellentmondás nélkül nem állíthatjuk, hogy az ilyen cselekvés jó indokkal rendelkezik, ám helytelen. Jogosan gondolhatjuk tehát, hogy az ilyen jellegű cselekvések valamilyen típusú értékkel rendelkezhetnek, leg-alábbis a lehetséges cselekvő nézőpontjából, illetve mindazok nézőpontjából tekintve, akiknek az érdeke szóban forog. Úgy tűnik, hogy ez aláássa korábbi érvelésemet, amikor is az erkölcsi ítéletek bizonyíthatóságát kritizáltam. Valójában nem, hisz a kritikám az erkölcsi tartalmú ítéletekre vonatkozott, itt viszont a morálisan neutrális értékítéletek indoklását, megalapozását fogadtuk el.
Ha elfogadjuk ezt az érvelést, akkor – visszatérve gondolatkísérletünkhöz – azt mondhatjuk, hogy a cinikusnak – a maga szempontjából – jó indoka van arra, hogy ne tartsa be ígéretét, hiszen ez fájdalmának enyhítését, örömeinek elérését szolgálja. Ha ez igaz, akkor az előbbiek értelmében – ismét a maga szempontjából, természetesen nem univerzális értelemben – valamilyen típusú értékkel rendelkezik ez a cselekvés.
Egy másik szálon viszont be kell látnunk, hogy egy erkölcsi tartalmú értékítélet, normatív ítélet – jelentésénél fogva – univerzális érvényességre tart számot. Az olyan imperatívuszok, mint például, hogy „ígéreteinket be kell tartanunk” nem pusztán csak regionális érvényességgel bír. Azok, akik elkötelezetten elfogadják ezeket az íté-leteket, úgy gondolják, hogy a parancs minden időben és minden egészséges ember számára érvényes. Természetesen bizonyos feltételeket figyelembe kell venni, példá-ul, hogy az ígérettévő nem állt kényszer alatt stb., de ezek nem változtatnak az itt említett kritériumon. Ha viszont úgy véljük, hogy a jó indokok valamilyen értékkel ruházzák fel a cselekvéseket, akkor másrészről az igaznak tartott erkölcsi ítéletek jó indokot, elégséges indokot kell nyújtsanak az útmutatásuk alapján létrejött cselekvé-sek számára. Itt viszont akkor egy feloldhatatlannak mutatkozó problémával szembe-sülünk. Hiszen egyrészt a cinikus indoklását – legalábbis az ő nézőpontját, érdekeit tekintve – helyes indoknak, jó indoknak tekinthetjük, mivel a lehetséges fájdalom elkerülését, az örömök elérését veszi tekintetbe. Másrészről viszont az olyan erkölcsi imperatívusz, mint ami az ígéret megtartására vonatkozik, ki kell hogy zárja az előbbi feltételezésünket. Hiszen jelentésénél fogva univerzális érvényességgel bír: a feltételek teljesülésével nem enged meg kivételt. Következésképpen, ha igaznak fogadjuk el, akkor mindenkire érvényesnek tartjuk, és úgy gondoljuk, hogy mindenki elégséges, jó indokkal rendelkezik arra nézve, hogy kövesse ezt az előírást. Azonban így a két jó indok ellentmondásba kerül egymással.
Úgy tűnik azonban, hogy ez az ellentmondás azonnal feloldódik, amint elkötelez-zük magunkat az erkölcsi tartalmú imperatívusz mellett. Ebből a nézőpontból a lehet-séges cselekvőnek – ilyen dilemma esetén – csak a morális parancsot követve lehet jó indoka. De ha őszintén végiggondoljuk, még ebből a perspektívából is úgy vélhetjük, hogy a cinikusnak – legalábbis valamilyen korlátozott értelemben – elégséges indoka
lehet az ígéret teljesítésének figyelmen kívül hagyására. Azonban ez nem történhetne meg, ha erkölcsi előírásaink alapjai teljesen stabilak lennének. Mivel tehát ez a dilem-ma – bizonyos mértékig – így is fennáll, arra következtethetünk, hogy az ilyen helyze-tekben nehezen oszlathatjuk el a morális ítéleteink iránti kételyeinket és erkölcsi tartalmú értékítéleteink igazsága kétségbe vonható. Ennek egy mélyebb okát Philippa Foot egyik passzusában olvashatjuk.
Általánosságban szólva, mindenkinek indoka van a cselekvésre, ha megmutatták neki, hogyan érheti el azt, amit akar […] Világosnak tűnik, hogy ebben a felosztásban az igaz-ságosság nem ugyanarra az oldalra kerül, mint az élvezet, az érdeklődés stb. A „Miért nem szabad megtennem?” kérdésre nem válasz, hogy „mert igazságtalan”, az viszont válasz, ha kimutatjuk, hogy a cselekedetnek unalom, kényelmetlenség vagy valamiféle képesség-csökkenés lesz a következménye, és ezért hamis az az állítás, hogy a „mert igazságtalan”
kifejezés is van olyan jó indoka a cselekvésnek, mint bármi más. A „mert igazságtalan”
csak akkor indok, ha az igazságosság természetéről kimutatható, hogy szükségszerűen kapcsolatos azzal, amit az ember akar.17
Foot tehát úgy véli, hogy az erkölcsi ítéleteket csak a cselekvő nézőpontjából igazol-hatjuk. Ez azonban nem jelent mást, mint hogy csak az érdekei alapján találhatunk magyarázatot rájuk, csak az érdekei szolgálatában nyerhetnek értelmet, indoklást. Ezt Foot az emberi gondolkodás alapvető jellegzetességének tartja, így nem véletlen, hogy már az antik bölcselők is ennek segítségével igyekezték igazolni vagy éppen támadni az erkölcsi elveket.18
Az eddigiek alapján is úgy vélem, hogy ezt az elgondolást elfogadhatjuk Foot részé-ről. Azonban gondolatkísérletünk segítségével – Foot további véleményével ellentétben – éppen arra a következtetésre jutottunk, hogy bizonyos helyzetekben az önérdek és az erkölcsi cselekvések ellentmondanak egymásnak, s ha elfogadtuk Foot azon érvelését, hogy az erkölcsi cselekvés csak az önérdek alapján igazolható, akkor el kell ismernünk, hogy ezekben az esetekben a normatív ítéletek, mint erkölcsi tartalmú normatív ítéletek nem igazolhatóak, sőt az általam bemutatott – talán nem is ritka – dilemmák esetében univerzális érvényességüket kérdőjelezhetjük meg.
17 Foot 1981, 443–444. o. Természetesen itt egy markáns internalista álláspontot ismerhetünk meg, holott érveinket – Baiert követve – egy externalista elgondolásra alapoztuk. Úgy gondolom, hogy ez a kis kü-lönbség nem hatálytalanítja az érvelés további menetét.
18 Foot 1981, 445. o.
Bibliográfi a
Baier, Kurt 1981, „Jó indokok.” (Ford. Takács Ferenc.) In Lónyai Mária (szerk.), Tények és érté-kek. Gondolat Kiadó, Budapest, 273–301. o.
Brink, David O. 1989, Moral Realism and the Foundations of Ethics. Cambridge University Press, Cambridge
Brown, Stephen R. 2008, Moral Virtue and Nature. A Defense of Ethical Naturalism. Continuum, London.
Foot, Philippa 1981, „Erkölcsi vélekedések.” (Ford. Takács Ferenc.) In Lónyai Mária (szerk.), Tények és értékek. Gondolat Kiadó, Budapest, 417–448. o.
Hare, Richard M. 1981, „Az »ígéret«-játék.” (Ford. Lónyai Mária). In Lónyai Mária (szerk.), Tények és értékek, Gondolat Kiadó, Budapest, 590–611. o.
Hume, David 2006. Értekezés az emberi természetről. (Ford. Bence György). Akadémiai Kiadó, Budapest.
Mackie, John L. 1977, Ethics: Inventing Right and Wrong. Penguin Books, London.
Moore, George Edward 1981, „Principia Ethica.” (Ford. Lónyai Mária). In Lónyai Mária (szerk.), Tények és értékek. Gondolat Kiadó, Budapest, 51–105. o.
Searle, John R. 1981. „Hogyan vezethető le a »kell« a »van«-ból?” (Ford. Lónyai Mária). In Ló-nyai Mária (szerk.), Tények és értékek. Gondolat Kiadó, Budapest, 564–589. o.
Williams, Bernard 1981, „Internal and external reasons.” In Moral Luck. Cambridge University Press, Cambridge, 101–114. o.
Zimmermann, Aaron 2010, Moral Epistemology. Routledge, London–New York.
SZEKCIÓK
Kodaj Dániel