Gerőcs, Babarczy és Surányi (2014)

Amellett, hogy a szerkezeti fókusz kimerítőségének forrásával kapcsolatos vitákhoz fontos új eredményekkel járult hozzá, módszertani szempontból is a legváltozatosabb munkaként említhető Gerőcs és munkatársai (2014) kétrészes kísérletsorozata.

Az első kísérletet Bott és Noveck (2004) azon feltételezésére alapozva tervezték meg, mely szerint az implikatúrák generálódása a szemantikai tartalom feldolgozásához képest további költségekkel jár. Eszerint ugyanis okkal várható, hogy az implikált jelentéstartalmak aktiválódásának esélye jelentősen csökken az olyan kísérleti helyzetekben, amelyekben a kognitív erőforrások valamiképpen limitálva vannak, a szemantikai komponens feldolgozását azonban az ilyen jellegű manipulációk nem érintik. A nehezítés, melynek hatását a résztvevők két külön csoportjában vizsgálták, a rendelkezésre álló időkeret korlátozása volt: az ún. rövid kondícióban a csoport tagjainak mindössze 1000 milliszekundumnyi ideje volt a feladat megoldására, a hosszú kondícióban viszont ugyanez az érték 3000 milliszekundum volt. Amit pedig ez idő alatt el kellett végezniük, az mindkét csoport esetében ugyanaz az igazságérték-megítélési teszt volt. A célmondat egy rövid kerettörténet, valamint egy megelőző kérdés (51) után hangzott el, és ez a tesztkörök egyik felében szerkezeti fókuszt tartalmazott (51a), a másik felében pedig szerkezetileg jelöletlen fókuszt (51b).

(51) Mit karikázott be az áldozat? (Gerőcs és mtsai 2014: 186) a. Az áldozat A PIRAMIST karikázta be.

b. Az áldozat bekarikázta a piramist.

A résztvevők ezt követően láttak egy képet, amely a megtörtént eseményeket rögzítette, azaz a fenti tesztkörben, amely a kritikus nem-kimerítő próbát példázza, egy papírt, amelyen egy korona, egy hal és egy piramis szerepelt, és mind a korona, mind a piramis be volt karikázva.

A feladat pedig a piros vagy a zöld gomb adott időn belüli megnyomása volt, mely ezúttal is a hallott mondat és a látott kép összeegyeztethetőségét jelezte. Az eredmények alapján a kimerítő értelmezésre utaló „hamis” válaszok arányát szignifikánsan befolyásolta a rendelkezésre álló idő mértéke, a rövid kondícióban ugyanis mindkét tesztmondat-típus esetén

36 jelentősen kevesebb elutasító válasz született. Ezt a szerzők előzetes feltevéseikkel összhangban úgy értelmezték, hogy a kimerítő komponens forrását tekintve a szerkezetileg jelölt, illetve jelöletlen fókusztípusoknál egyaránt implikatúra. Ezt erősíti meg az is, hogy a kétféle mondatszerkezet kimerítő értelmezése közötti különbség nem volt szignifikáns – annak ellenére sem, hogy a szerkezeti fókuszt tartalmazó mondatokat mindkét kondícióban körülbelül 10%-kal nagyobb arányban ítélték hamisnak. Ugyanakkor két megfontolandó tényező is egy újabb kísérlet elvégzése mellett szólt. Először is a rövid kondícióval kapcsolatban felmerült az a lehetőség is, hogy az idő túlságosan kevés volt még a szemantikai tartalom feldolgozásához is, és ennek köszönhető mind a válaszok véletlenszerű szint körüli eloszlása, amely ebben a kondícióban tesztmondat-típustól függetlenül jellemző volt, mind pedig az egyéni válaszadáson belüli inkonzisztencia, amely a hosszú kondícióhoz képest jóval nagyobb arányban fordult elő. Másodszor pedig érdemes azzal is számolni, hogy a kétféle fókusztípust tartalmazó mondatok közel azonos megítélése a megelőző kérdés beiktatásának köszönhető, amely a semleges szórend esetén is kiváltotta az implikatúra generálódást.

E kérdések figyelembevételével született meg a második kísérlet, amely a korábbiakhoz képest két igen lényeges újítást is bevezetett. Elsőként sikerült ugyanis kiküszöbölni annak a követelményét, hogy a résztvevők direkt módon ítéljék meg a mondat és a kép, illetve képek viszonyát, ezúttal ugyanis sem „igaz” vagy „hamis” válaszok, sem pedig skála nem szerepelt a feladatban. A kerettörténet az volt, hogy a hallott mondat egy tolvaj személyleírása, és ez alapján kell kiválasztani a képernyőn látható négy figura közül a lehetséges elkövetőt, illetve elkövetőket. A második legfőbb sajátosság, hogy itt a korábbi kísérletek során tesztelt összes mondatszerkezet-típus egyszerre volt jelen, hiszen a személyleírások között az imént vizsgált szerkezeti fókuszt (52) és szerkezetileg jelöletlen fókuszt (53) tartalmazó mondatok mellett szerepeltek csak partikulát tartalmazó tesztmondatok (54) és szétszakított szerkezetek (55) is.

(52) A KALAPOT próbálta fel. (Gerőcs és mtsai 2014: 189)

(53) Felpróbálta a kalapot. (Gerőcs és mtsai 2014: 189)

(54) Csak a kalapot próbálta fel. (Gerőcs és mtsai 2014: 189) (55) A kalap volt az, amit felpróbált. (Gerőcs és mtsai 2014: 189) A kritikus próbákban a négy kép közül egyre kimerítően igaz volt az állítás, azaz a gyanúsított valóban csak egy kalapot viselt, egynél pedig ugyan igaz volt, hogy kalapot viselt, de emellett mást, például egy sálat is. A másik két képen az illetőn nem volt kalap, ezek tehát csupán disztraktorként funkcionáltak. Mivel a résztvevők egyszerre több embert is azonosíthattak a

37 szemtanú leírása alapján, a kapott adatokat a szerzők aszerint csoportosították, hogy kizárólag a kimerítő képet választották-e, vagy pedig a kimerítő és a nem-kimerítő képet egyaránt. A kulcsszereppel bíró kimerítő válaszok a várt módon a csak partikulát tartalmazó mondatok esetén voltak a legmagasabbak (98%), ezt követték 54%-os aránnyal a szétszakított szerkezetek és 35%-os aránnyal a szerkezeti fókuszos mondatok. Végül a szerkezetileg jelöletlen fókuszt tartalmazó mondatoknál mindössze 7%-os arányban választották kizárólag a kimerítő képet, ez azonban nem meglepő annak tükrében, hogy ezúttal nem szerepelt a feladatban olyan megelőző kérdés vagy tágabb kontextus, amely a pragmatikai természetű jelentéskomponens aktiválódását előidézhette, illetve segíthette volna. A statisztikai elemzés pedig mind a négy tesztmondat-típus kimerítő értelmezése között szignifikáns eltérést mutatott ki, amit a szerzők további érvnek tekintenek amellett, hogy a szerkezeti fókusz kimerítősége nem csak az állítás forrású csak partikuláétól különbözik, hanem a kimerítőséget következményes jelentéstartalomként kifejező szétszakított szerkezetekétől is, és mint ilyen nem egy szemantikai, hanem egy pragmatikai természetű komponens. E hipotézis szempontjából a problémát a szerkezetileg jelöletlen fókusztól való, ugyancsak szignifikáns különbség jelenti. Azt, hogy a szerkezeti fókusz esetén miért aktiválódik gyakrabban a kimerítő olvasat az ezt támogató kontextus hiányában is, a szerzők azzal magyarázzák, hogy a két esetben két különböző típusú implikatúráról van szó, vagyis a szerkezeti fókusz esetében egy a társalgási implikatúráknál jóval stabilabb, konvencionális implikatúráról. Vagyis amellett, hogy jelentős szerepet tulajdonít a kontextusnak, ez az álláspont azt is figyelembe veszi, hogy a szintaktikai jelölés révén ez a szerkezet sokkal markánsabban kiemeli a fókuszált összetevőt és így a hozzá társuló kimerítő olvasatot is.

A Gerőcs és mtsai (2014) által specifikus formával asszociált implikatúráként definiált konvencionális implikatúra először valóban tökéletes megoldásnak tűnik arra a problémára, hogy miért mutat eltérő mintázatot a szerkezeti fókusz interpretációja mind az állított, mind pedig az implikált kimerítő értelmezéshez képest. Okozhat azonban némi bizonytalanságot a konvencionális implikatúra szakirodalomban szereplő meghatározásainak vizsgálata. Noha a tanulmányból nem derül ki, hogy a szerzők kinek a definíciójára támaszkodnak, az első említés (Grice 1975) és a máig legkomplexebbnek számító elemzés (Potts 2005) is kétségeket ébreszthet bennünk arra vonatkozóan, hogy valóban alkalmas-e ez a fogalom a szerkezeti fókusz kimerítőségének leírására. Először Grice (1975) csak bizonyos kifejezésekről állította, hogy konvencionális jelentésüknél fogva egyúttal implikált jelentést is hordoznak, mint például a (56) alatti mondatba ékelt therefore ’tehát’ kötőszó, amelynek használata révén a bátorságot mint tulajdonságot az illető angol voltának következményeként értelmezzük.

38 (56) He is an Englishman; he is, therefore, brave. (Grice 1975: 44)

ő AUX egy angol ő AUX tehát bátor ʻŐ angol, tehát bátor.’

Grice e gyakran idézett példájáról később több szerző, köztük Potts (2005) is azt állítja, hogy valójában nem is tartozik a konvencionális implikatúrák körébe. Ő ugyanis olyan kiegészítő elemeket, illetve tagmondatokat sorol ide, mint például a (57) alatti példában aláhúzással

ʻSheila azt hiszi, hogy Chuck, aki egy pszichopata, alkalmas vigyázni a gyerekekre.’

A konvencionális implikatúrák legfőbb sajátosságaiként Potts (2005) a következőket említi: a mondat éppen tárgyalt tartalmától, illetve az abból levonható összes következtetéstől teljes mértékben függetlenek; nem vehetnek fel szűk hatókört; nem törölhetők; és – a közvetlen idézéseket leszámítva – mindig kizárólag beszélő-orientáltak. Ahogyan az angol szétszakított szerkezetek³⁰ esetén, úgy a magyar szerkezeti fókusszal kapcsolatban sem tűnik védhetőnek az az álláspont, amely ilyen tulajdonságokat rendel a kimerítőséghez, legalábbis ami a független státuszt és a hatókör-nélküliséget (scopelessness)³¹ illeti.

Noha a kimerítő jelentéskomponens forrására vonatkozó végkövetkeztetés elméleti szempontból meglehetősen problematikusnak tűnik, Gerőcs és mtsai (2014) kutatása egy fontos mérföldkőnek számít a szerkezeti fókusz értelmezésének kísérletes vizsgálatában.