Gímszarvas táplálkozási sajátosságai

A gímszarvas (Cervus elaphus, L., 1758) hazánk legnagyobb testű kérődző vadfaja, táplálkozási módját az emésztőkészülékének szerkezete, felépítése, élettana határozza meg, táplálkozási stratégiáját tekintve átmenetet képez a koncentrátum válogatók és a fűevők között, (HOFMANN,1973). Koncentrátum válogatóként képes hasznosítani a gyorsabban feltáródó, de nehezebben emészthető (bizonyos mennyiségű tannint tartalmazó) táplálékot, ugyanakkor fűevőként fogyaszthatja a lassabban feltáródó, de rostban gazdagabb, jobb emészthetőségű jellemzőkkel rendelkező táplálékot (VERHEYDEN-TIXIER ET AL.,2008). Az emésztőcsatornán végighaladó táplálék a szájüregből, felületes rágást követően kerül a többüregű gyomorba, majd onnan kérődzést követően a vékony- és utóbelekbe. Az összetett gyomor 3 üregű előgyomorból (bendő, recés és százrétű) és a valódi- vagy oltógyomorból áll (HÚSVÉTH,1994). Az összetett gyomor legnagyobb része a bendő, ahol a felvett táplálék táplálóanyagainak jelentős része a bendőmikróbák működésének eredményeként lebomlik, átalakul, ezt a folyamatot bendőerjedésnek, vagy bendőfermentációnak nevezzük (SCHMIDT, 1995). A gímszarvas esetében a bendő mikróbák száma a bendő folyadékban vegetációs időszak alatt547-927 x 10³

12 db/ml, amely érték a vegetációs időszakon kívül csökken. Ugyanakkor az állatok korával és ivarával nem mutat összefüggést, az élőhelytől pedig kismértékben függ (KAMLER,1999). A gímszarvas által felvett táplálék mennyisége Hollandiában végzett vizsgálat eredményei alapján a fiatal egyedek esetében átlagosan 4300 gramm, a felnőttek esetében 8100 gramm volt (GROOT

&HAZEBROEK,1995). A felvett táplálék mennyiségének hazai vizsgálati eredményei alapján, elmondható, hogy az összetett gyomorban lévő táplálék 81%-a a bendőben és a recés gyomorban található, a fennmaradó 7% ill. 12% a százrétűben és az oltóban (TARI ET AL,2014), hasonló arányokat figyeltek meg KAMLER ÉS MUNKATÁRSAI (2003) egy Csehországban végzett vizsgálat során. A tartalom eloszlásánál megfigyelt arányokhoz hasonló értékeket kapott NAGY

(1975) a gyomor egyes részeinek szövettömegeinek magyarországi vizsgálat során.

A szarvas emésztési ritmusa az évszaknak megfelelően különböző, a vegetációs időszakban rendelkezésre álló nagymennyiségű és jó minőségű táplálék kínálat esetén a szelektíven válogatás jellemző, a jó minőségű, energiában gazdag táplálék csökkenésével a téli időszakban pedig nőhet a fűfélék fogyasztása (DUMONT ET AL.,2005). Ez azonban csak akkor következik be, ha a rendelkezésre álló fásszárú táplálékok beltartalmi értékei (oldható cukor és fehérjék) elmaradnak a fűfélék által kínáltaktól (HOFMANN,1989). Amíg ez nem történik meg, mindaddig a cserjék és fásszárú növények rügyeit, leveles hajtásait fogyasztja a magas cellulóz tartalmú fűfélék helyett (MÁTRAI & KABAI, 1989), ennek megfelelően a gímszarvas táplálékának jelentős részét a cserjeszintből veszi fel az év jelentős részében (SZEMETHY ET AL., 2003a). Ahol az aljnövényzet (lágyszárúak, cserjék) levelei és hajtásai hiányoznak, szükségszerűen a csemetéket érintő rágáskár növekszik (BENCZE, 1979). Több kutatás is beszámol az év egyes időszakai közötti különbségekről a gímszarvas táplálkozási sajátosságai kapcsán (KROJEROVÁ-PROKEŠOVÁ ET AL.,2010;NIKODÉMUSZ ET AL.,1988). Az eltérések az év egyes szakaszai között nem csak a növények aktuális fejlettségi állapotától vagy éppen minőségi jellemzőinek változásából adódik, hanem az időjárási tényezők is szerepet játszanak, különösen igaz ez a téli időszakban, amikor tartós hóborítás miatt megemelkedhet a tűlevelű fajok fogyasztásának aránya (CRETE & COURTOIS, 1997). Megállapítható tehát, hogy a gímszarvas a rendelkezésre álló források optimális felhasználása érdekében képes akár táplálkozási stratégiáját is megváltoztatni. Aminek következtében – pl. szezonok között – a bendő flóra is változásokon megy keresztül, amelyhez időre van szüksége a gímszarvasnak (KAMLER, 1999). Amennyiben a megfelelő mennyiségű és minőségű táplálék nem áll rendelkezésre (éhezés lép fel) akár 5-6 nap alatt is káros folyamatok mennek végbe a bendőmikróbák száma kritikusra csökkenhet (HOLUB,1969).

13 2.3 Gímszarvas táplálékválasztásának magyarországi jellemzői

Magyarország eltérő sajátosságú élőhelyein történtek a múltban vizsgálatok a gímszarvas táplálékválasztásának megismerése céljából. MÁTRAI ÉS MUNKATÁRSAI (1990) a Gödöllői-dombvidéken végzett mikroszövettani vizsgálatuk alapján, a gímszarvas őszi táplálékválasztásában erőteljes fásszárú túlsúlyt (60%-felett) írtak le. Amely túlsúly télen is megmaradt (81%), és bár a területen alacsony volt a fenyőállományok aránya (10%) a fogyasztásuk mégis jelentősnek bizonyult ebben az időszakban (Pinus silvestris és Pinus nigra), arányuk 27% volt (MÁTRAI &KABAI,1989). A táplálék komponensek száma az őszi 21-ről 13-ra csökkent. Télen, a fás szárúak túlsúlya folytán a minták nyersrost tartalma (kb.

12%-kal) és szárazanyag-tartalma (kb. 10%-kal) megnőtt, míg a nyersfehérje és a nyershamu-tartalom kissé (kb. 6%-kal) csökkent (NIKODÉMUSZ ET AL.,1988). Soproni-hegyvidéken téli nyomkövetés segítségével végzett táplálék vizsgálat során a fák fogyasztásának aránya 36%-volt, a cserjéké 36%, míg a lágyszárúaké mindössze 19% (NÁHLIK,1989). Hasonlóan magas fásszárú fogyasztásról számolnak be MÁTRAI ÉS SZEMETHY (2000) a Duna-Tisza közi homokhát dél-keleti részén Hajóson (68-85%) és Imre-hegyen (50-79). Amelyek közül a fenyő (Pinus spp.) télen és tavasszal, az akác (Robina pseudoacacia) nyáron volt a fő táplálékalkotó.

Nemcsak fogyasztásuk aránya, hanem szezonális trendje is feltűnően hasonló volt a két, jellegében teljesen eltérő területen, hajóson nagyobb erdőrészletek fordultak elő, egy központi erdőtömben ahol az akácosok aránya 42% volt, míg Imrehegyen az akácosok aránya 10%-volt mindössze 2%-os erdősültséggel, amely erdőrészletek kisebb méretűek voltak és beékelődtek a mezőgazdasági kultúrák közé. Mezőgazdasági élőhelyen (Kerekmocsár) tavasszal végzett mikrohisztológiai vizsgálatok eredményei nem mutatták az erdei élőhelyen korábban leírt magas fásszárú fogyasztást, annak szerepét átvették a lágyszárúak (74%), azon belül is az egyszikűek aránya volt a legmagasabb (55%) (SZEMETHY ET AL.,2000).

2.4 Mozgáskörzet kiterjedésének meghatározási lehetőségei

A táplálékválasztás mellett mozgáskörzetének kialakításával, élőhelyhasználati jellemzői megváltoztatásával is képes a gímszarvas a lehető legoptimálisabb forrás-felhasználás elérésére. A mozgáskörzet alapvető megfogalmazás szerint „az a terület, amit az egyed normál aktivitás mellett táplálékkeresés, szaporodás és utódnevelés során felkeres, ehhez kapcsolódhatnak olyan alkalmi „feltáró-jellegű” területek, amelyek nem képzik a mozgáskörzet részét” (BURT,1943). Ez az elméleti megfogalmazás azonban gyakran nehezen fogható meg a gyakorlat számára. Számos mozgáskörzet meghatározására szolgáló módszer az állatok

14 észlelési pontjait veszi alapul, legegyszerűbb megoldásként egy sokszöggel körbehatárolva (MCP) határozza meg azt (MOHR,1947), vagy pedig figyelembe veszi a pozíciók sűrűségét is (LAVER &KELLY,2008), ez utóbbi statisztikailag is jó megközelítést tesz lehetővé. Ezért a nem parametrikus módszerek, mint a Kernel Home Range és a Convex-Hull, széleskörben elterjedtek (GETZ & WILMERS, 2004; SEAMAN & POWELL, 1996). Ezek a módszerek területhasználatot gyakran eloszlási valószínűségként vagy forrás felhasználás valószínűségeként az idő függvényében határozzák meg, vagyis az így kapott értékek azt mutatják meg, hogy az állatok milyen valószínűséggel fordulnak meg ott egy véletlenszerűen kiválasztott időpontban (POWELL &MITCHELL,2012). A mozgáskörzetek meghatározását és az élőhelyhasználat alapját adó észlelési pontokat telemetriai vizsgálatok biztosíthatják a legmegbízhatóbb módon. Ilyen jellegű kutatások több évtizedes múltra tekintenek vissza (HEEZEN &TESTER, 1967), két elterjed változata ismert a vadbiológiai kutatásokban ezek a nagyon magas rádióhullám (VHF) alapon működő rádió-telemetria és a műholdas helymeghatározással működő GPS-telemetria. A háromszögelésen alapuló rádiótelemetria hátránya, hogy a jelölt egyedek számának emelkedésével és a mozgáskörzetek kiterjedésének növekedésével egyenes arányban nő az idő- és költségráfordítás, valamint élőhelyhasználati vizsgálatokra a pozíciók pontossága miatt csak fenntartásokkal alkalmas. (KENWARD,1987). A napjainkban a legpontosabb élőhelyhasználati információkat biztosító módszer a GPS-telemetria, még akkor is, ha az akkumulátorok élettartama miatt kompromisszumot igényel a mérések gyakoriságát és a nyomonkövetés időtartamát tekintve (MOORCROFT,2012).

2.5 Mozgáskörzet kiterjedését és élőhelyhasználatot befolyásoló tényezők

A szarvasfélék mozgáskörzet kiterjedésének kialakulásáért több tényező is felelős, legfőképpen ide kell sorolni az élőhely nyújtotta táplálékkínálatot (SAÏD &SERVANTY,2005), az élőhelyi adottságok tér és időbeli változását (MYSTERUD ET AL., 2001), állománynagyság változását (KJELLANDER ET AL.,2004) vagy éppen a zavaró hatásokat (JIANG ET AL.,2008).

Ezekből kifolyólag az egyes időszakok között eltérések alakulhatnak ki a mozgáskörzetek kiterjedése és elhelyezkedése között. A legfontosabb befolyásoló tényezők a rendelkezésre álló táplálék és a búvó-pihenőhelyek mennyiségi (TUFTO ET AL.,1996) valamint minőségi jellemzői (LANGVATN &HANLEY,1993). A mozgáskörzetek kiterjedésének növekedése figyelhető meg abban az esetben, ha a szükséges források mennyisége csökken vagy eloszlása egyenetlenné válik (O’NEIL ET AL.,1988), ugyanakkor abban az esetben, ha mennyiségük nő és eloszlásuk egyenletes, a mozgáskörzetek mérete általában csökken (ANDERSON ET AL., 2005). A

15 szarvasfélék élőhelyhasználatának jellemzői nem csak egyes időszakok között változhatnak, eltérések figyelhetők meg különböző élőhelyek között is, legyen szó hegyvidéki élőhelyről (GEORGII &SCHRÖDER, 1983), mezei élőhelyről (CONRADT ET AL.,1999) vagy éppen erdő-mező mozaikos területről (BÍRÓ ET AL., 2006). Az élőhelyi különbségek magyarországi területeken is megfigyelhetők a gímszarvas élőhelyhasználati jellemzőiben (NÁHLIK ET AL., 2011;SZEMETHY ET AL.,2003b). Látható, hogy a különböző élőhelytípusok nyújtotta táplálék és búvóhely önmagában is élőhelyhasználatot befolyásoló hatásként jelentkezik, de ezen eltérő élőhelyek találkozásai során létrejövő „ökotonok vagy szegélyterületek” különösen fontos szerepet tölthetnek be a szarvasfélék élőhelyhasználatának alakulásában. Különösen a szezonális változások „átvészelése” során lehetnek fontosak a szarvas-féléknek, mivel ezek az élőhelyek magasabb fajdiverzitással rendelkeznek, gyakran egyesítik a két élőhely pozitív hatásait (PUTMAN &FLUECK,2011). Ez utóbbinak megfelelően az erdei élőhelyeken különösen fontos szerepet töltenek be a gímszarvas élőhelyhasználatában az erdőfelújítások.

2.6 Gímszarvas mozgáskörzet alakulásának és élőhelyhasználatának magyarországi jellemzői

A gímszarvas mozgáskörzetének hazai jellemzőinek vizsgálatára a 1990-es évek kezdetén rádió jeladóval (VHF) ellátott nyakörveket alkalmaztak, amelyek pontossága – a háromszögelési módszer mérési hibáiból adódóan – elmarad az ezredfordulót követően alkalmazni kezdett GPS-nyakörvekétől.

SZEMETHY ÉS MUNKATÁRASAI (1994) VHF adóval jelölt gímszarvasok adatait elemezték. Vizsgálataik jelentős egyedi különbségeket mutattak, vannak igen kis mozgáskörzettel – 200-300 ha – rendelkező egyedek, míg másoké ennek többszöröse is lehet.

A két szélsőérték minimum konvex poligonnál 40 és 1202 ha, grid-cell módszerrel becsülve 150 és 550 ha. Két különböző területen (mezőgazdasági és erdei) élő szarvasok tér-idő használatában jelentős eltérések figyelhetők meg, mind területen belül mind a két terület között.

Statisztikailag is alátámasztható különbségek találhatók a mozgáskörzet nagyságában a két vizsgálati terület között. Az erdei élőhelyen vizsgált szarvasok mozgáskörzete kisebb volt, mint a mezőgazdasági területen élő szarvasoké (SZEMETHY ET AL.,1996). A domb- és hegyvidéken élő gímszarvas mozgáskörzetének GPS telemetriával történő vizsgálata alapján megállapítható volt, hogy a bikák mozgáskörzetének nagysága jelentősen nagyobb, mint a teheneké, valamint a nyári hónapokban a mozgáskörzet jelentősen beszűkül, mely a táplálékkínálat bővülésével magyarázható. A téli hónapokban a mozgáskörzet nagysága ugrásszerűen megnő, a

16 mezőgazdasági kultúrák gyors betakarításának valamint a lombvesztésnek tudható be. A szarvasoknak nagyobb távolságot kell megtenni a megfelelő mennyiségű, minőségű táplálék felkutatásához (NÁHLIK ET AL.,2009).

A gímszarvas területhűségének vizsgálata során SZEMETHY ÉS MUNKATÁRSAI (1999) arra az eredményre jutottak, hogy a két évben meghatározott területek között jelentős az átfedés, azaz a jelölt egyedek megközelítőleg ugyanazokat a területrészeket és hasonló intenzitásban használták mindkét évben. Egyedül a bikáknál volt tapasztalható nagyobb változatosság. A vizsgálat során kimutatható volt, hogy egyes egyedek a nyár kezdetekor kiváltanak a mezőgazdasági területekre és a tél kezdetéig ott tartózkodnak, míg más szarvasok egész évben az erdőben maradnak. Ezek az egyedi stratégiák stabilak voltak, több év nyomkövetése alatt nem változtak. (SZEMETHY ET AL., 2001a). További vizsgálatokat folytak annak érdekében, hogy a területváltás okait megismerhessék. Ennek érdekében összehasonlították a két élőhely táplálékkínálatát, minőségi és mennyiségi szempontból egyaránt, valamint vizsgálták mely táplálékot és milyen mértékben preferálta a gímszarvas (SZEMETHY ET AL., 2001b). A területváltás vizsgálata során kimutatható volt, hogy a szarvasok télen az erdőben koncentrálódnak, hiszen a mezőgazdasági területek sem búvóhelyet, sem táplálékot nem nyújtanak ebben az időszakban. Nyáron viszont, mikor a mezőgazdaság is megfelelő élőhelyet biztosít a gímszarvas számára, az állomány egy része kihúzódik az erdőből, hogy nagyobb területen oszlik el csökkentve a forrásokért történő versengést (SZEMETHY ET AL., 2002).

A gímszarvas élőhely-preferencia vizsgálatai során RITTER ÉS MUNKATÁRSAI (1999) a következő megállapításokra jutottak: a tehenek és bikák területhasználatában kifejezett különbség tapasztalható. A tehenek általában kisebb területen mozognak és jelentős különbség figyelhető meg a két ivar által használt terület vegetációs jellemzőiben. A tehenek elsősorban az idősebb, erősebben elegyes, kevésbé záródott, tehát feltehetőleg gazdagabb cserjeszinttel rendelkező erdőállományokat részesítik előnyben. Valószínűsítik a cserje-, illetve lágyszárú szintnek igen fontos szerepe van a területválasztásban. Ez a meghatározó szerep feltehetőleg a teheneknél jelentkezik erőteljesebben. A bikák számára a kevésbé változatos, szegényesebb élőhelyeken a sikeres stratégia a mozgáskörzet növelése, a terület nagyobb léptékű, de egyenletesebb használata lehet. MÁTRAI ÉS MUNKATÁRSAI (2003) vizsgálatai azt mutatták, hogy a gímszarvas számára megfelelő magterület legalább egyharmada sűrű cserjefoltból áll, és ennek növény-összetétele nem befolyásolja a magterület megválasztását, mivel elsődlegesen búvóhelyként funkcionál. TÓTH ÉS SZEMETHY (2001) a rádiótelemetriás vizsgálatok eredményeit vetették össze az erdészeti üzemterv adatbázisával, így a pontok sűrűség értéket felhasználva számoltak preferencia értékeket, melyek alakulásából következtettek mind a

17 bikák, mind a tehenek szezonális élőhelyhasználatának főbb meghatározó tényezőire.

Vizsgálataik eredménye alapján a következőket állapították meg: a bikák sokkal egyenletesebben használják a rendelkezésükre álló területet, területhasználatukat elsősorban a források korlátlan igénybevétele és a versengés elkerülése vezérli. A magas preferencia értékek azt mutatják, hogy a tehenek forráselosztása minden bizonnyal erős fajon és ivaron belüli konpetíción alapszik. GPS nyakörvek használatával síkvidéken végzett preferencia vizsgálatok során eltéréseket figyeltek meg a két ivar között mind a növények körében mint a használat dinamikájában (TARI ET AL,2009).

A gímszarvas több éves és évszakos viselkedése mellett végeztek vizsgálatokat a napi aktivitásának megismerésére is. KATONA ÉS MUNKATÁRSAI (2002) a gímszarvas napi aktivtásmintázatáról a következőket állapítják meg: sötétedés után valóban egy igen aktív időszak figyelhető meg, ami összhangban van a vadászati megfigyelésekkel. Ez az aktivitási csúcs egyedenként változhat, akár napi több csúcs is előfordulhat. TÜRKE ÉS MUNKATÁRSAI

(2004) vizsgálataiknak eredményei szerint a gímszarvas napi területhasználata egy nappali és egy éjszakai szakaszból áll, ám ezek nem különülnek el élesen egymástól. Az éjszakai elmozdulások nagyobb értékek között mozognak. A gímszarvasok nappali aktivitásában jelentős szerepet játszik a terület zavartsága, az állandó emberi jelenlét (turizmus) helyben maradásra készteti a vadat, míg kevésbé zavart élőhelyen nappal is megfigyelhetők elmozdulások (NÁHLIK ET AL.,2014a)

18

3. Anyag és módszer

3.1. Vizsgálati terület bemutatása

A Soproni-hegység a Kárpát-medence nyugati peremén az Alpok magasabb vonulatai és a Kisalföld síkja közötti átmeneti jellegű térségben helyezkedik el. Területén Ausztria (Burgenland tartomány) és Magyarország (Győr-Moson-Sopron megye) 65-35%-os arányban osztozik. A magyarországi természetföldrajzi szakirodalom a hegységet a Nyugat-magyarországi-peremvidék ill. a Nyugat-Dunántúli nagytáj részeként kezeli. Azonban egyes kutatások a Kelet-Alpok nagytájhoz kapcsolják. Nyugati és északi irányban a hegység határai viszonylag határozott vonallal megvonhatók, a keleti és déli peremen (az átmeneti jellegű hegylábi területek miatt) azonban számos bizonytalanság mutatkozik (SZMORAD, 2011)(1.

kép).

1. kép: A Soproni-hegység határai (pontozott vonal) az országhatár szerinti megosztás feltüntetésével (SZMORAD,2011)

A Magyarországi területek határait északon, nyugaton és nagyrészt délen is az országhatár képezi, keleti határául az Ikva patak fogható fel. A tájon belül jelentkező termőhelyi adottságok két tájrészlet kialakítását tették szükségessé: Brennbergi medence és a Várisi hegyvidék, a két tájrészlet közötti határt jó megközelítéssel a Kövesárok-Tődl-Ágfalva vonalban jelölhetjük meg (DANSKY,1963).

A Nyugati-országhatár mentén 550 m tszf-i magasság fölé emelkedő Soproni-hegység - a Kőszegi-hegységgel együtt - hazánk legidősebb kristályos tönkröghegysége. Fő építőkőzetei

19 nagyobbrészt átalakult ókori képződmények (pl. gneisz, csillámpala, fillit, csillámkvarcit stb.), a kristályos pala túlsúlyával. Az orográfiailag erősen tagolt, zárt hegység domborzati formáit főleg töréses lépcsők, széles, lekerekített hegyhátak, keskeny hegygerincek, domború lejtőjű sziklás sasbércek (legmagasabb pont: Magasbérc 558 m), tanúhegyek, mélyre vágódott (80-100 m) patakvölgyek és meredek sziklás lejtők jellemzik. A formákban gazdag középhegység domborzata nagyon mozgalmas: az átlagos relatív relief 105, a legnagyobb 232 m/km². Felszínének 51%-a a 100 m/km²-nél nagyobb relatív reliefű területek közé tartozik, amelyből 7 % -nyi területen a viszonylagos szintkülönbség a 200 m-t is meghaladja. A kisebb relatív reliefű (0-70 m/km²) felszínek közé a hegységnek csak 27%-a jut. A tagoltság mértéke a lejtők alakulásában is kifejezésre jut. Területének 13%-a a >12%-os lejtőkategóriába tartozik. Átlagos tszf-i magassága 410 m (MAROSI &SOMOGYI,1990).

Mérsékelten hűvös - mérsékelten nedves, nedves klíma jelenik meg a tájon. Az átlagos évi középhőmérséklet 9,2 °C, a tenyészidőszaki 15,4 °C. Az átlagos évi csapadékösszeg 694 mm, ennek 64 %-a esik a tenyészidőszakban (443 mm). Keletről Nyugatra, a magasabb térszínek felé haladva a gyertyános-tölgyes, majd a bükkös klíma uralja, a Kelet-Nyugati-i főgerinc következtében fokozott mezo- és mikroklimatikus változatossággal (HALÁSZ,2006).

Jelentős lefolyással és vízfelesleggel jellemezhető kistáj, amelynek azonban kis területe miatt csak kis vízfolyásai vannak. Északi része a Rák-patak (14,8 km, 36,8 km²), Déli része a Kecske-patak (12,8 km, 45,2 km²; ennek közel fele a határon túl) révén csatlakozik az Ikva vízrendszeréhez. A hegységben számos forrás működik, amelyeknek vízhozama eléggé ingadozó. A legbővebb vizű a Hidegvíz-forrás (150 1/p), míg a Ferenc-forráson 3 1/p-et mértek, mint szélsőséges értékeket. (MAROSI &SOMOGYI,1990).

A Soproni-hegység ókori és miocén alapkőzetein egyaránt a különböző savanyú kémhatású barna erdőtalajok dominálnak. A kristályos palákon meghatározó szerepűek az erősen savanyú, nem podzolos barna erdőtalajok, kevésbé jelentősek a podzolos barna erdőtalajok. A vegetáció képe mindkettő esetében nagyban függ a termőréteg vastagságától. A hasonló alapkőzeten kialakuló köves-sziklás váztalajok jobbára antropogén eredetűek (pl.

bányagödrök). Az osztrák oldal lajtamészkövén redzinák is előfordulhatnak. A hegység fiatalabb kavicsos-homokos üledékein legnagyobb térfoglalással a pszeudogeljes- illetve az agyagbemosódásos barna erdőtalajok rendelkeznek. Hátakon jelentős lehet még az erősen savanyú, nem podzolos barna erdőtalajok aránya is. A patakvölgyekben és völgylábak jellemző talajtípusai a lejtőhordalék- és öntéstalajok. A Soproni- medence többletvízhatás alatt álló peremrészein, illetve a hegység néhány belső völgyében réti- és láptalajok alakultak ki (KIRÁLY,2004).

20 A hegység földrajzi határhelyzete a növényföldrajzi karakter kettős jellegét okozza. A hegység északi, keleti és déli peremének növényzetébe még beszivárognak a pannon térség xerotherm (szubkontinentális-szubmediterrán) fajai, ugyanakkor a Szikrai-nyereghez közel eső területeken már megjelennek az Alpok növényföldrajzi hatását biztosító montán fajok is. A két részterület domináns erdőtársulások szerint is elválik: előbbi területen a tölgyesek, utóbbin a bükkösök uralkodnak. A hegység vegetációja és flórája alapján hagyományosan az Alpok előhírnökének tekinthető, s az Aplicum flóratartomány Noricum flóravidékének Ceticum flórajárásába sorolható. A hegység peremterületei ugyanakkor már a Pannonicum flóratartomány Pranoricum flóravidékének Castriferreicum flórájába esnek (HALÁSZ,2006).

A hegység potenciális, klímazonális vegetációtípusát a nyugat-dunántúli bükkösök (Cyclamini purpurascentis-Fagetum), illetve a gyertyános-kocsánytalan tölgyesek (Cyclamini purpurascentis-Carpinetum) jelentik. Területfoglalásuk aránya a hegység két fő részében eltérő: a brenbergi hegységrészben a bükkösök, a várisi hegységrészben a gyertyános-tölgyesek, valamint származékaik uralkodnak. A bükkösök térfoglalása megközelítőleg Brennbergbánya-Görbehalom vonalig jelentős, ettől keletre inkább már csak hűvös hegyoldalakon és völgyekben alkotnak állományt. Mészkerülő tölgyesek (Castaneo-Quercetum) főleg a várisi hegységrész meredek, sekély termőrétegű hátai, csúcsain jöttek létre, tipikus szerkezetű és szegényes fajkészletű állományok. Az úgynevezett mészkerülő gyertyános-tölgyesek (Luzulo-Carpinetum) szinte kivétel nélkül antropogén eredetűek, valódi mészkerülő bükkösök (Galio rotundifolio-Fagetum) állományok a hegységben nincsenek.

Völgyaljak, szivárgóvizes völgyfők jellemző állománytípusát az égerligetek jelentik, melyek főleg a belső, szélesebb völgyekben rendelkeznek szép, természetszerű állományokkal, majd a hegység pereme felé egyre jellegtelenebbé válnak. A hegység aktuális vegetációjában rendkívül

Völgyaljak, szivárgóvizes völgyfők jellemző állománytípusát az égerligetek jelentik, melyek főleg a belső, szélesebb völgyekben rendelkeznek szép, természetszerű állományokkal, majd a hegység pereme felé egyre jellegtelenebbé válnak. A hegység aktuális vegetációjában rendkívül