A KIS SZABADKIRÁLyi
IV. A FISKÁLIS ŰR
Bazsó János, fiskális ur (pan fiskális), csodálatosan mértékletes ember volt. Önérzetesen igy nyilatkozott:
— Én sohasem maradok ki, de ha kimegyek, hát akkor kint vagyok, hadd legyen igazi oka az asszonynak a harag- tartásra.
A városiaknak különösen a „sohasem“ szó tetszett nagyon e kijelentésben. Mert igaz, hogy a fiskális ur kiruc
canásain kivül csak vizet ivott, bort sohasem, de évenként legalább kétszer folytonosan mulatott egy hétig.
Egy ilyen kinnmaradása hajnalán igy szólott Bozsenik László szivbéü, jóbarátjához:
— Ejh, unalmas kis fészek ez a mi városunk. Tudod mit, menjünk a fővárosba, legalább szellőzünk egy kicsit.
A gondolatot a tett követte. Az első gyorsvonattal repül tek a (fővárosba. Este már az ,.Operá“-ba ült be a mi két jó- barátunk.
Valami balletet adtak elő. A kar szép hölgyei sorban vonultak fel trikóikban, lenge öltözetükben harsogó, ékes zeneszó mellett.
120
Bozsenik elragadtatva súg, oda barátjának:
— Te Janó, soha életemben nem láttam ennyi »szép fehér-cselédet egyrakáson. Nem is tudnám megmondani, melyik a szebbik közülük?
A fiskális nagyot pattintott az ujjával és rekedt, borizü hangján beleorditott a klasszikus zenébe.
— Én már tudom. Azt a feketeszemüt választom ki magamnak. (Ja lyem totu csarun viberem szebej Mert persze, ékes tót nyelven foly a beszéd, ba a mi embereink
nek igazán virágos kedvük van.
Nagy kavarodás a fényes Operában, ez idegen hangok hallatára. A rendőr rögtön odalép s kérdőre vonja:
— Mit akarsz tőlem, te ördögfajzat? Én idevalósi vagyok — kiabált rá a fiskális ur. (Ocze szcses, odemnye ti potvoro, ja szóm tutejsi!)
És kevélyen verte a mellét, mert az a kijelentés otthon mindig nagyhatású volt a rendőrség és mások előtt is.
A rendőr azonban se nem értett, se érteni nem akart ebből a fura beszédből, kituszkolta a nézőtérről is. Bozsenik ott kézzeMábbal megmagyarázta neki, hogy most nem otthon, hanem a fővárosban vannak.
A fiskális elkeseredetten kifakadt:
— Micsoda, hát itt ilyen rend van, igy becsülik az érde
mes embert a magyar fővárosban? Azonnal hazamegyünk, pajtás.
Rögtön vonatra ültek, meg se állottak hazáig. így tör
tént meg egyszer életében, hogy a hétnapos mulatságból a fő
városiak gonoszsága miatt alig kétnapos lett.
%.V. A MŰVÉSZ.
Mert hát ilyen is volt a kis szabad királyi városban.
Igaz, nem művészetéért, hanem kiváló egyéni tulajdonságáért állott előttük nagy becsben. De ez a körülmény egy cseppet sem sértette Hölczel Mór, a hires gothikus szobrász becs
vágyát, ö a maga részéről a világ legszebb városának tar
totta s műtermét is haláláig ott rendezgette. Itt lakott ez idő tájban Linhart Károly quietált ulánustiszt, városi népiskolai rajztanitó, akinek finom tollrajzait még Berlinből, Bécsböl is keresték.
A két müvészvérü lélek hamarosan megbarátkozott, barátságok tartós volt ugyan, de teli mennydörgös, zimankós napokkal.
Egy nap beállit a rajztanitó az öreg Hölczelhez fölötte gyászos ábráz attal. Az öreg rögtön gyanút fogott, rá is rivalt:
— Mit forgatod felém azt a fancsali feszület pofádat?
Megint pénzt akarsz, úgy látom.
A rajztanitó szomorúan legyintett kezével:
— Ha az én bajom volna! A magam keresztjét köny- nyebben viselem. Tudom, úgyse segit rajtam senki; hej, mert gonosz a világ!
— Hát kinek van baja? — kérdi résztvevőén Hölczel, akinek igen könnyen meglágyult a szive.
— Kinek? Hát szegény hizó disznóimnak, akik három nap óta nem ettek, talán most rúgják az utolsót. Nem tudok venni nekik kukoricát, a zsidó nem akar hitelezni többet.
Elmentem hazulról, hogy ne lássam végső kínlódásukat.
— Hát hány disznód van? — kérdezte Hölczel meg
hatva. A pusztuló kolbászok, sonkák ott lebegtek előtte a levegőben.
— Kettő; egyik kedvesebb a másiknál. Milyen tormás kolbász lett volna belölök. Hát még a sonka, a disznófej;
válogatott isteni falatok! És most a cigány húzza ki őket a gyepre.
— Tormás kolbász, disznófej a gyepen — rebegte Höl
czel megindulva. — Hát mennyi pénzzel tudnád a zsidót meg
lágyítani, hogy tovább hitelezzen neked.
— Azt hiszem, tiz forinttal. Ennyi elég volna.
Hölczel összekeresi minden pénzét, de hét forintnál töb
bet nem tud összekajtatni. A rajztanitó ennyivel is megelég
szik. Igen boldog orcával gyorsan elpárolog e kis pénzzel.
Délután Hölczel munkáskabátjában, vésőivel a fő
templom felé tart, hogy ott híres gót főoltárán dolgozzék.
Amint a főtér közepére ér, háta mögött kocsirobogást hall. Visszafordul; előtte rohannak el rajztanitó barátja, fel
szalagozott két leányával, akik kecses taglejtésekkel üdvözö
lik. A rajztanitó előkelő kézintéssel oda is kiáltja néki, hogy a fürdőbe mennek.
Hölczel előtt elsötétül a világ. Vésőjével fenyegeti:
— Akasztófa címere, mulatni mégy az én pénzemen!
12 2
Persze aznap hírét sem hallotta rajzoló barátjának.
Másnap se mert felé jönni, de baráti .szive harmadik nap már nem állhatta meg, hogy fel ne keresse az öreget. Ismerve kezejárását, amint bedugta fejét a műterem ajtaján, rögtön vissza is kapta. Az öreg csakugyan egy hatalmas kalapácsol:
zúdított feléje. Ezt a dobást ügyességével ártalmatlanná kel
lett tennie. Az első dührohamon (szerencsésen keresztüiesve, a félig nyitott ajtóból kezdett elöbeszélni:
— Ne bolondozzál, Móric, nem akartam én a te pénze
det, de erővel rám erőszakoltad.
— Ne hazudj még ráadásul, te föld terhe!
— Bebizonyítom, Móric, hogy igazat beszélek. Olyat hazudtam, amit nincs ember a kerek világon, hogy elhigyje rólam. Ha te elhitted*, télietek-e én róla? Mikor volt nékem
két disznóm. És éppen te hitted el.
Hölczel Cgy darabig szóhoz se tud jutni, végre ilyen igazságot oszt:
— Igazad van, én vagyok a legnagyobb cimeres ökör a világon! Gyere, igyál' hát ebből a borból.
Mert ho,gy a bor mindég jól esett neki .s ilyenkor két
szeresen, felejtöül. Hogy mennyire rajta volt, hogy ez mindig úgy legyen, bizonyitjják -műterme elpusztulásának szomorú körülményei is.
1902-ik év május negyediké fekete vasárnapja volt e kis városnak. Az Ófehéritön, egy külső utcája ez, egy kis parasztház gyuladt ki a déli órákban, az óriási forgószél beviszi a tüzet a városba, s egy negyedóra alatt a város keleti része lángba borult. A láng toronymagasságra csap. Egy-egy percre olyan világosság támad, amely a szemet, fejet el va
kítja, mig a következő percben a sürü füst lecsapódik <si vak
sötétség takar be mindenéket. Igazi pokoli tűzijáték. Orozva jött a tűz a Hölczel-féle műteremre is. Egy perc alatt lángöa- borult rajta és körülötte minden. Az öreg művész feleségét az emeleti ablakon eresztették le az ura mellé az utcára s a szegény asszony kezét törte s keservesen sirt. A vén Höl
czel elgondolja:
— Odavannak értékes műkincseim, tervrajzaim, kész müveim. Életem minden fáradozása, gyümölcsé, múzeumom megsemmisült. Anyjok, maradt-é valamink?
— A rajtavalónk — feleli sírva a feleség — menteni semmit sem lehet, minden bejárat lángban van.
Villámgyorsan őszéibe jut az öregnek, hogy a pince- bejárat nem lehet lángban, mert csupa kő, de ha a sok zsa
rátnok odahull, egy hordó hóra is elpusztul. Hirtelen oda
megy a város cselédeihez és tűzoltóihoz.
— Halljátok-e, a pincében egy hordó benzinem van, ha ez felrobban, az egész ház levegőbe repül. Négy legény még kihozhatná.
A négy legény mit meg nem tett volna az öreg szavára s egy néhány perc alatt az utcán volt a hordó bor, amit az öreg gondosan egy barátja pincéjébe szállíttatott. Megsimo
gatta, megölel gette a hordót.
— Mindenem odaveszett, de a bort mégis megmentet
tem — hufelejtöül!