Minden országnak megván a maga címeré. Egy olyan, messziről fölis-merhető jelvénye, melyre a történelem égette rá a nép mitikus eredetét, múltját jelképező szimbólumot: a királysast, a kétfejű sast, a turult, a lilio-mot őrző oroszlánt, az országot átszelő, négy folyó tömör ábrázolatát. De a hivatalos címer mellett mindegyik népnek van egy másik, egy nem hivata-los címere is. Egy apokrif, egy köznapibb, egy könnyebben megfejthető vál-tozat. Erre viszont a történelem helyett a világot járó közhelyek égették rá a maguk tűzzománcba ágyazott jelképeiket. így került a mienkbe a csikós, a gulyás, a puszta, a gémeskút, a bársony mellényben muzsikáló cigány, a finnekébe pedig a szauna, a rénszarvas, az áfonya, a finn tőr, s újabban — szerencsére — az előbbiek főié magasodva a finn építészet igézetes képe.
Sőt, hogy ezúttal a politikát se mellőzzük, a finnek jelenkori címerébe így égetődött bele á híres, Alvár Aalto tervezte Finlandia-ház, a Kongresszusi Palota, ahol az 1975-ös Helsinki Egyezményt aláírták. Azóta nincs olyan nap, hogy a világhírek vagy a hírmagyarázatok révén legalább egyszer meg ne kondulna bennünk Helsinki neve s vele együtt a finneké.
Hogy az egyezményről mit gondolunk, legokosabb, ha most elhállgat-júk. A történelem korunkban is tele van kétségbeejtő, drámai és hamis je-lenetekkel, amelyek légföljebb arra jók csak, hogy a szívrohamoktól szen-vedő emberiség rövid időre elfeledkezzék önmagáról, és lélegzethez jusson.
Helsinki ennek a gondosan kiszámított időnyerésnek volt nemcsak szíritere, de bizonyos értelemben a szorgalmazója is.
Egy olyan kis nemzet számára, mint a finn, amely hosszú időn át csak kakasülőről nézte, nézhette a világszínpadon zajló eseményéket, az 1975-ös esemény sikeres beugrásnak számit. A néző szereplővé lépett elő, még ha mellékszereplővé, akkor is!
Úgy gondolom, hogy az ilyen rangosodás nem a szerencse és nem a vé-letlen műve. És nem is csak a politikusoké. Megteremtésébe, kiböjtölésébe
Elhangzott a Szkéné Színpad linn költői estjén, 1984. október 12-én. .
az egész nép akarata, türelme, erkölcsi ereje is belejátszott. Áttételesen te-hát az irodalomé is. A költészeté, a prózáé, a gondolati írásoké. Hiszen a vers, a novella, a regény, az esszé azáltal, hogy megnevezi a valóságot, be-mutatja az embert önmagának és hozzásegíti a valóságot saját kibontako-zásához. Ezt a láncolatos folyamatot Konfucius, a régi kínai bölcs, minden időkre szólóan így írja le: „Ha a nyelv nem pontos, akkor az, amit mon-dunk, nem azonos azzal, amit gondolunk; ha nem azt mondjuk, amit gon-dolunk, a művek nem jönnek létre; ha a művek nem jönnek létre, nem vi-rágzik az erkölcs és a művészet, nem jut érvényre az igazság: ha nem jut érvényre az igazság, a nép nem tudja, hányadán á l l . . . "
A régi aranyszabályok érvényesülését, persze, ma már nem lehet ilyen ártatlan szemmel és logikával követni, de azért azt látnunk kell, hogy Finn-ország az 1939-es téli háború óta mostanáig nem változhatott volna annyit, amennyit előnyére változott, ha nem az egész nép idegrendszere sajog, feszül, gyötrődik a kényes sorsfordulók hátterében.
Aki vendégként Finnországban jár, rögtön megcsapja ennek az együtt-létnek, pontosabban: együtt-létezésnek a hangulata. Megcsapja valamiféle dúsabb levegő. Éles és tiszta, amely nemcsak az erdőkből és a vizek fölül árad, hanem az emberekből is. Mi, magyarok szertelenebbek, hangoskodób-bak és zaklatottabhangoskodób-bak vagyunk, ezáltal talán színesebbek is északi roko-nainknál; az ő létezésük kerete azonban szilárdabb és a kézfogásuk is meg-bízhatóbb. Adott szavuknak még ma is. arany a fedezete. Ízlésük meghitt és megnyugtató, egyszerre érzi meg benne az ember az arányok fegyelmét, a geometria báját, a természet és a termékenység páráját s testmeleg alak-zatait. S ha Helsinkiben, június fehér éjszakáján, elindul egy sirály a ten-ger felől s kitartó, lassú szárnyalással hosszában végigrepül a Mannerheim sugárút fölött, megíratlan zene ígérete nyomul az elcsöndesült házak fölé.
A vasak, a szobrok, a kövek, az acélsínek fölé egy elűzhetetlen fuvolahang.
Világvárosi idill? Helsinkitől még ez sem idegen teljesen, mert hiába világ-város, tágas negyedeiben nemcsak emberek laknak, hanem a tenger is, és a természet is. Nagy. parkjaiban órákig sétálgathat a Hold s ugyanott keres-hetnek ideiglenes hazát a legendás részegek is.
A finn disszonanciát, másképp fogalmazva: a finn meghasonlást első-sorban ők és az öngyilkosok bolygatják föl újra és újra. Szinte hihetetlen, de a kék szemek nyitott térségein elég gyakran átdülöngél a kezelhetetlen balsors. Nem engedi tán elfelejteni a múltat? Én azt hiszem, nem engedi elfelejteni a jövőt sem. Különös paradoxon az, ami a finneket a második világháború óta máig, mint valami abroncs, egybefogja. Egyik legjelentő-sebb kortárs költőjük, Tuomas Anhava így fogalmazta ezt meg világosan:
, , . . . vagyunk, mert van vesztenivalónk."
öntudat és aggodalom sűrűsödött össze ebben a paradoxonban. Életre-valóság, hit és veszélyérzet. Egy peremen élő kis nép kétségekre figyelő józansága. Egy költői est bevezetőjében stílusosan még azt is mondhatnám, hogy: lírai énje.
De itt megállok. Semmiképpen se szeretnék olyan látszatot kelteni, hogy itt dong, itt bozsog fejem körül a finn irodalmi élet, és én az első szem-nyitásra megmondom, mik az esélyei, a határai, s természetesen azt is, hogy mi a veleje és a magja. Ilyesmit még az égi szerelemről se tudhat az em-ber, nem egy bonyolult, földi dologról. Ezt talán még maguk a finnek se tudják, mivel egy irodalom mindig közös erőfeszítés végösszege, amely el-lentétekből, kísérletekből és nagyon is eltérő esztétikákból szűrődik le.
Tények és ismeretek terjesztése helyett kénytelen leszek továbbra is az elfogultságaimra hivatkozni. Legalább tizenöt esztendeje figyelek megkü-lönböztetett kíváncsisággal a modern finn költészetre. Kíváncsiságomat Já-vorszky Béla csöndes konoksága szikráztatta föl. Két alkalommal is oda-csúsztatott elém egy vékonyka könyvet, félig-meddig magárikiadású fordí-táskötetét, nézzem meg, milyen verseket írnak északon a finnek. Megnéztem őket és beléjük szerettem.
Nem azért, mintha az elém csúsztatott versek olyan rendkívüliek és le-nyűgözően nagyok lettek volna. A beatköltők: Corso, Ginsberg és Férling-hetti lendületesebb és poklosabb verseket írtak. Szabadon tobzódott bennük a kaland, az életvágy, az őrület, a nemiség; tüntettek a versben vagy unat-koztak s földrészeket forgattak nyárson az ifjúság parazsa fölött. ,A finnek azonban valami egészen mást tudtak. Vagy ha hasonló dolgokról beszéltek is, akkor is másként. Más volt a fejtartásuk, a szájtartásuk, és mások voltak a gesztusaik. De nemcsak a fiatal amerikaiktól különböztek feltűnően, ha-nem a kortárs franciáktól, németektől, angoloktól, sőt — szememben — el-ütöttek a svédektől is, akik épp a modernség meggyökereztetésében ha-tottak rájuk kezdetben kitörölhetetlenül. Az utóbbiakhoz viszonyítva a fin-nek költészetét nem aszalta meg semmiféle absztrakció. Akármilyen vőfé-nyei támadtak is Európában az avantgardizmusoknak, a finnek érzékletes nyelve láthatóan ellenállt a meddő, irodalmias csábításoknak. A szépség és a hétköznapiság, az átszellemített tárgyiasság és a földön gyalogló derű ugyanolyan magától értetődően elfér benne egymás mellett, mint a miénk-ben, és a versek minden szavának tapintható teste van, múltja és vére, mint az embernek, mint a fáknak, öregek kézmozdulataként ténferegnek ezek-ben a versekezek-ben az őszi ködök s a tavasz a kezét gyökerek kis hóbugyija alá dugja. A szerelmesek halántékillata úgy csapja meg a versek olvasóját, mint az alma illata télen. Hogyan is vall erről az érzékletességről Eeva-Liisa Manner? „A világ: költészet, mit érzékeim írnak."
Ez a tulajdonság azonban csak egy a sok közül. Az ötvenes, a hatvanas, a hetvenes évek finn költői más fölismerhető értékekkel is gazdagították
a hazai, de az egyetemes verskultúrát is. -Például Paavo Haavikko, aki a közelmúltban kapta meg a Neustadti-díjat, vonzóbb nevén: a „kis Nobeldíjat", két lírai újításával is törvényteremtő költő
-Egyik újítása az, hogy a történelmet fölfedezi a, lírai költészet számára is. Nem mint múltat, nem mint kihantolható tegnapot, hanem mint örök jelenidőt. Sok Haavikko-versben a történelem bizonyosságokat kínáló, mozgó parabola. Olyan fölfokozott értelme van, mint a szimbólumoknak, vagy a modern metaforáknak. A görögök kora, Tiberius és Cézár kora, a valami-kori finn nagyhercegség kora ugyanúgy lehet verseiben a modern életérzés lejátszódásának eléven közege, miként az álom. Sőt, mintha a történelem lírai átértelmezésével Haavikko pőrébben tudná bizonyítani, hogy a világ régen és most is könyörtelen, rideg, az ember hátalomvágyó bolond s az ember kisded játékai pedig durvák és aljasak. \
A másik újítása a vers szerkezetére és a versbeszédre vonatkozik. Haa-vikko észrevette, hogy ez a világ, ez a mi huszadik százádi világunk gyor-san és érthetetlenül hadar. Egyszerre beszél mindenről: ^háborúkról és szép-ségversenyekről, a Földközi-tenger fölött forgolódó por-viharról, az öngyil-kos bálnákról és a kokaincsempészetben fölhasznált tevék sorsáról. S Haa-vikko ahelyett, hogy föllázadt volna a világhódító hablatyolás ellen, mint mondjuk Pilinszky, szembenézett vele és megtanulta ennek a gyorsan bomló
és osztódással szaporodó beszédnek a mondattanát. Ha kevésbé látványosan is, de valami hasonló történt, mint a szürrealista költőkkel az automatikus írás esetében, a képzetek szabad társításával. Hasonló történt, mondom, a különbség mégis nagyon lényeges. Ugyanis a szürrealisták még egy nemlé-tező világot akartak magukban föltárni, a gátlástalanul áradó látomások és képzetek segítségével, utódaik viszont egy szürrealista világot kaptak örök-ségül. Alkalmazkodni ehhez kellett. A feje tetejére állt világban arra kel-lett az embernek rádöbbennie, hogy lassan azt ismeri jobban, amit nem ért.
Vagyis a képtelen, az abszurd lesz a közismert.
Egy olyan irodalomban, amelyben küzdelem folyik az emberiséghely-zetek megértéséért és megváltoztatásáért, s ahol ú j törvényei és ú j mód-szerei születnek az alkotásnak, ott még akkor sem beszélhetünk a költészet válságáról, ha maguk az alkotók beszélnek is róla. Hiszen az újítás mindig az életakarat jele. S nem is csak egy emberé! Mert nem csupán a politika eredményeit tekinthetjük közös erőfeszítés gyümölcsének, hanem egy irodalo-mét is! Ha a jelenkori finn költészetből eddig néhány nevet emeltem csak ki — meg sem említve például Lassi Nummit, Holappát, Saarikoskit — en-nek egyedüli oka maga a műfaj, a határokat szabó idő. A hiányos körkép ellenére annyi azonban bizonyos, hogy az ötvenes évek óta megteremtett modern finn költészet nem négy vagy öt költő műve, de legalább három-négy nemzedéké. Személy szerint azé a háromé is, akik a mai költői esten a vendégeink: Viljo Kajaváé, Vainö Kristináé és a legfiatalabbé: Hannu
Kankaanpaaé.
KOTSIS NAGY MARGIT RAJZA