Harald épp az erdőt járta, gombát gyűjtött, amikor meghallotta a gyenge hangot:
– Kérlek, segíts rajtam!
Nem mondható, hogy gyáva legény lett volna, habár nem volt se erőművész, se karatemester. Sőt, semmiféle hivatásos sportot nem űzött. De még alkalmanként se szokott sportolni. Néha elment az erdőbe, gombát szedni, ez volt a számára a sport. De gyáva azért nem volt – annak ellenére, hogy nem szeretett verekedni. Eleve nem nagyon szerette az általában „fiúsnak” mondott szórakozásokat. Ő önmagát az „ész emberének” tartotta, afféle
„entellektüelnek”, eleve írónak készült... írt is már eddigre két regényt, ami nem rossz teljesítmény, huszonkét éves korban. Igaz, hogy még egyik se jelent meg, mondhatni csak az asztalfióknak írta őket... bár ott se kézirat formájában lapultak, hanem egy cserélhető számítógépes háttértáron.
Most is míg a gombákat keresgélte, épp azon törte a fejét, hogy nemrég olvasott egy mesét, amiben a gonosz boszorkány arra kéri a szegénylegényt, hogy hadd melegedhessen meg annak tüze mellett... és e mesét miként tudná megírni regényben, sci-fi köntösbe átöltöztetve! S erre megszólal a közelében e gyenge női hang valóságosan is, épp afféle amiről fantaziált... Mindenki összerezzent volna a helyében, a frász kerülgette volna...
Nem volt kivétel ez alól ő maga se.
– Ki vagy és hol rejtezel?! – kiáltotta, és körbepillantott. Persze semmit se látott, mindenfele fák, még ha ritkásan állva is...
– Itt jobbra tőled, pár méterre egy fa mögött...
– Hát gyere ki, hogy lássalak!
– Nem tudok, nagyon fáj a lábam, megrándítottam...
– Az nem lehet. Ha csak megrándult, attól még tudnál mozogni. Ha nem tudsz, akkor nem megrándult, hanem eltört.
– Dehogy tört, még csak az kéne, ez rándult. De nekem ez is kész katasztrófa, hacsak nem segítesz!
– Ha nem tudsz mozogni vele, akkor igenis törött. Netán kificamodott – ragaszkodott Harald a nézetéhez, de közben elindult a hang felé. Még oda se ért azonban, folytatta:
– Különben is, honnan tudhatnád, hogy csak megrándult-e, ha nem épp abból, hogy ha tudsz vele mozogni, akkor nem törött. Legrosszabb esetben is csak repedt, de azt se hiszem.
– Látom, hogy nem törött – válaszolta a fiatalos női hang.
– Épp akkor láthatnád, ha törött volna, de még akkor is csak az esetben, ha nyílt törés lenne – makacskodott Harald, de már ott is volt egy nagy fa mellett, megkerülte...
És a látványtól a lába is a földbe gyökerezett. A fa törzsének támaszkodva egy kislány ült, egy egészen picike lány, kinézett talán nyolc vagy kilenc évesnek, mert semmi esetre se lehetett magasabb, mint száznegyven centi, de lehet, hogy csak százharminc, és Harald egészen biztos volt benne, hogy súlyra se nyom többet még jól felöltözve se, mint harminc kiló. De lehet, hogy csak húsz... Igazság szerint, nemcsak picike volt, de még ilyen picikének is majdhogynem csontsovány. Ez jól látszott, mert bár volt rajta ruha, de...
Nos, hősünket épp e ruha döbbentette meg leginkább. A ruha egészen úgy nézett ki, mint egy szkafander, bár a sisak most nem volt rajta a leányon. Ellen-ben e szkafander majdnem mindenütt tökéletesen átlátszó volt, mintha üvegből lenne! Persze biztos nem abból volt, hanem hajlékony, transzparens műanyagból... Tulajdonképpen csak ott nem volt átlátszó a szkafander, ahol valami bonyolult műszer volt rászerelve. És e szkafanderben a kislány teljesen ruha nélkül leledzett, bár egy aprócska bugyi azért volt rajta. Az nem volt átlátszó, hanem hófehér. De az is alig takart valamit.
A bokáján látszott, hogy valóban komoly gond lehet vele, mert az ízület környéke alaposan megduzzadt.
– Nem törött – mondta a leány, követve Harald pillantását. – Te persze ezt nem érted, de biztos nem törött, és ezt onnan tudom, hogy látom a csontjaimat, ha akarom. A szemem sokkal több hullámhosszt érzékel ugyanis, mint a tied. Átlátok tehát a húson, bizonyos mértékig. A te csontjaidat is látom, ha akarom.
– Akkor, izé... benned egy űrlényt tisztelhetek?
– Természetesen. És ne tévesszen meg téged a külsőm! Tisztában vagyok vele, hogy a te fogalmaid szerint egy annyira picike kislánynak látszom, aki nemcsak, hogy nem serdül, de még a kisgyermekkorból se nagyon nőtt ki, de én a népemnél egy tökéletesen nagykorú, felnőtt nőnek számítok, bár igaz, hogy a felnőttek közt a fiatalok közül valónak, mert még a hetvenedik évemet is csak a jövő hónapban fogom betölteni. És ez nálunk igenis fiatal kor, mert ez mifelénk olyasmi, mint nálatok, ha valaki huszonkét év körüli...
– Én épp annyi vagyok!
– Nagyszerű, akkor egymáshoz illünk!
– Ezt ööö... miként is értsem...
– Hát, abban reménykedem, hogy nincs kifogásod az ellen, hogy a segítségemre legyél.
– Még szép, hogy nem hagylak magadra, bár nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha becipelnélek a városba... Egyrészt nem biztos, hogy a mi gyógyszereink jók neked, másrészt könnyen lehet, hogy azonnal elfog téged a katonaság, titkosszolgálat, tudomisén... és nem is szükséges, ez még csak nem is ficam, csak egy alapos rándulás...
– Igen, az, de ettől még hidd el, hogy nem tudok egy lépést se megtenni!
Nem igazán kedveli már a mi fajtánk a fájdalmat, tudod. De valóban nem kell bevinned a városba, annyi lenne csak a dolgod, hogy elballagsz az űrhajómig és elhívod a robotkutyát, az majd értem jön és visszacipel oda. Adok neked majd elektronikus kulcsot, amivel kinyithatod az űrhajót és ha oda bementél, a robotkutya már engedelmeskedni fog neked. Érti a nyelvedet is, látod, én is megtanultam azt! Igaz, hogy az űrhajó nincs a közelben, mert majdnem egy kilométerre van, de én azt hiszem, az azért nem akkora nagy távolság, hogy el ne tudj gyalogolni addig, és te olyan rendes fiúnak látszol, biztos megteszed a kedvemért... De igazából a segítséget nem erre értettem, hanem valami komolyabb dologra.
– Mire?
– Kérlek válaszolj előbb, elhívod-e a...
– Na de minek elhívni, sokkal egyszerűbb, ha elviszlek az űrhajóig!
– Hogy micsoda?! – kerekedett el az űrkislány szeme.
– Na de hiszen nyilvánvaló, hogy az a leggyorsabb megoldás, és feltételezem amiatt akarsz oda visszajutni, hogy ott valami gyógyítószerkentyű helyrehozza a tappancsodat, vagy nem?
– Persze, de te képes lennél engem elcipelni a kezedben akkora nagy távolságra?!
– Nem erre gondoltam, bár azt hiszem, ha nagyon muszáj, meg tudnám tenni úgy is. De minek, sokkal kényelmesebb, ha felemellek, a nyakamba ültetlek, aztán majd mondod, hogy merre bandukoljak és kész!
– Hú, hát ennek nagyon örülök ám, hogy ilyen erős vagy... Alig hiszem, hogy képes lennél rá, de ha mégis, hát tényleg nagyon örülök neki, úgyhogy ne habozz, kezdj bele bátran, csak légy óvatos és ne nagyon fogdosd a sérült lábamat...
– Minek azt fogdosnom, itt van e célra a vállad... – azzal Harald máris a nyakába emelte a leányt. – Merre induljak?
– Ott balra az a piros bokor... afelé, aztán túl rajta, abba az irányba...
– Engem Haraldnak hívnak, hát téged?
– Nagyon hosszú nevem van, nem tudnád megjegyezni első hallásra, szólíts csak úgy, hogy Szinni, ez különben az egyik nevem a harminchatból.
– A mennyiből?!
– Nálunk ez még csak nem is számít soknak! Már legalábbis a nemesség körében, mert a pórok, azok másak... márpedig én nemes vagyok! Persze az egész családom is. És még csak nem is kisnemes, bár tény, hogy nem tartozunk az igazán... Nem, ne arra menj, itt fordulj be jobbra... Hol is tartottam... Ja igen, szóval azért mégis elég nagy a nemességünk ahhoz, hogy jogom legyen részt venni a Gyilkos Futamon, és épp emiatt jöttem el a bolygódra, hogy találjak valakit közületek emberek közül, aki e Futam közben a segítségemre lenne! Na látod, már itt is vagyunk az űrhajómnál!
A repülőcsészealj nem volt nagy, alig húsz méteres, ami igazán semmiség egy űreszközhöz képest. Amint a közelébe értek, magától kitárult az ajtaja. Harald már nyúlt is Szinni vállához, hogy levegye a nyakából, de a leány így szólt:
– Vigyél inkább be!
Bevitte. Odabent egyetlen hatalmas termet látott, egyik oldalon két kis ajtóval. A teremben semmi nem volt csak két ágy, egy teljesen emberinek tűnő asztal, s ez előtt pár kényelmes karosszék.
– Melyik a vezérlő? – bökött Harald a fejével a két ajtó felé.
– Ez, ahol most vagyunk, ez a vezérlő. Az a két ajtó a vécé és a fürdőszoba, de nem érdemes bemenned kíváncsiskodni egyikbe se, mert mindkettő majdnem pontosan olyan, mint nálatok egy nagyon előkelő szállodában. Kérlek, tégy le az ágyra!
Harald úgy tett.
– De itt nem látok semmi vezérlőpultot.
– Nincs rá szükség, mindent, amit akarok, elintézhetek szóbeli vezérléssel, de többnyire az se kell, mert megy gondolathullámokkal is. Ne gondolj misztikára, ez csak annyit jelent, hogy képes vagyok gyenge rádióhullámokat generálni és fogni. Nem nagyon hatékonyan azt se, csak pár méterre érzékelhetőek... de itt az űrhajóban ez is elég. Indulhatunk akkor?
– Hé, hé, azt se tudom miről van szó!
– Kell nekem valaki erős fickó, aki segít. Olyan kell, aki kellően vad, nem félős, ugyanakkor mégis szelíd és engedelmes... mármint velem szelíd és nekem engedelmes! Ellenben habozás nélkül kész kitekerni bárki más nyakát, aki bántani akarna engem, vagy akár csak szemtelenkedik is... Eddig rendes illetőnek látszol, hiszen habozás nélkül segítettél nekem.
– Persze, persze, én nem vagyok félős, rendesnek meg kiváltképpen rendes vagyok, úgy bizony, pláne hölgyekkel szemben... de vadnak azért nem mondanám magamat.
– Egészen biztos, hogy az vagy, nálatok, a ti bolygótokon mindenki vad.
Hogy a csudába ne volna ez így, ti még szórakozásból is vadultok, hiszen nektek olyan félelmetes sportjaitok vannak, mint az... izé... mi is a neve... az a hogyismondják amiben azt a labdát rugdossátok...
– Csak nem a focira gondolsz?! Mi lenne abban a félelmetes?!
– Hogy is ne volna az, akármikor megtörténhet, hogy valaki nem a labdát rúgja meg, hanem tévedésből a másik játékost!
– Most tréfálsz velem?!
– Eszembe sincs, és igenis ez így van, magam láttam egy filmen, hogy ott valaki belerúgott a másikba, és...
– Igen, ez néha megtörténik, szándékosan vagy véletlenül, de ez rém messze van a félelmetestől! Még ha a horrorfilmeket emlegetted volna, megérteném, de hogy a focit...
– Miféle film az, hogy „horror”?
– Ehm... hát, az... az... tudod mit, szerintem jobb, ha mégse tudod. Egyre erősebb a gyanúm, hogy te valami túlcivilizált fajta képviselője vagy, és nem akarom, hogy rémálmaid legyenek. Azt mondd meg, tőlem mit akarsz, konkrétan!
– Hogy segíts. Ez a Gyilkos Futam, ez tulajdonképpen egy verseny, és meg akarom nyerni.
– Miért, mi a díja?
– Az, hogy aki megnyeri, az lesz a királynő.
– Micsoda?!
– Királynő. Remélem jó szót használok. Vagy inkább az elnöknő lenne a meg-felelő? De nem, mégse, mert az elnök az olyan demokratikus micsoda, de nálunk a királynőnek teljhatalma van, azt csinál, amit akar, és élete végéig királynő, néhány nagyon speciális esetet kivéve! Elméletileg le lehet ugyan váltani, de az hihetetlenül komplikált, szóval, ha valaki egyszer királynő lett, akkor utána már lényegében azt csinál, amit akar.
– Ki is végeztethet bárki?
– Hogyne. Bár nem szokta. Minek is, épp, mert teljhatalma van, nem kell félnie holmi vetélytársaktól, pártoktól... ő a törvények fölött áll!
– És ezen a versenyen dől el, ki lesz az új királynő?
– Általában természetesen nem. Nagyon-nagyon bonyolult menete van annak, miként jelöltetik ki az új királynő, nem is lehet bárki királynő, meg... Eh, mindegy, szerintem hosszú-hosszú ideig magyarázhatnám, hogy megértsd, de még akkor se érdekelne téged, unalmasnak találnád. Lényeg az, hogy e mostani, ez egy egészen kivételes alkalom, főleg, mert él a régi királynő is még, nem is olyan nagyon idős, sőt kifejezetten fiatal, de le akar mondani, és ő döntött úgy, hogy most kivételesen az lesz az új királynő, aki megnyeri e versenyt!
– Miért nem a saját lányát akarja királynőnek megtenni?
– Egyrészt nincs még gyermeke. Másrészt hiába is volna, mert az, hogy a saját gyermekét jelölje ki utódának, az például azon egészen mikroszkopikusan kevés dolog közé tartozik, amihez kivételesen még sincs joga a királynőnek! Ha hiszed, ha nem, ahhoz például van joga, hogy ha megy az utcán, és nem tetszik neki valaki szembejövőnek a képe, egyszerűen lepuffantsa, mert neki épp ehhez van kedve és kész. Persze, nem szokott ilyesmit tenni... mi valóban
szelíd nép vagyunk, ahogy sejted. De elméletileg ehhez volna joga a királynőnek. Ahhoz, hogy a saját gyermekének adja át a hatalmat, nincs. Mert hülyék mi se vagyunk, arra méltó valakit akarunk a királyunknak...
Tulajdonképpen persze lehet az előző király vagy királynő gyermeke az új király, de nem úgy, hogy az anyuka így dönt! Bizonyítania kell! De ebbe tényleg kár belemennünk nagyon mélyen, mert semmi jelentősége a konkrét helyzetben. Szóval, e verseny nálunk hagyomány, a vitézség és strapabírás próbatétele, meg sok más erényé is. De, természetesen, sosem volt eddig az a díja, hogy a nyertesből királynő lesz. A verseny lényege az, hogy meg kell tenni egy vad terepen egy akkora távot, ami a te mértékegységeid szerint körülbelül ötszáz kilométer. Aki elsőként ér célba, az a nyertes. A futam neve amiatt
„gyilkos”, mert egyrészt iszonyatosan megerőltető, nem is ritkaság, hogy belehal egyik-másik résztvevő, másrészt a verseny ideje alatt az se tilos, hogy egy versenyző megölje valamelyik ellenfelét, vagy akárhányat is közülük! Ez nem szokott gyakran előfordulni, de elvileg nem tilos, és néha meg is történik.
Indulás után már minden megengedett!
– Hmm... és nálatok mindenki ilyen girnyó, mint te?
– Girnyó, én?! Mit képzelsz te, én egy kifejezetten stramm, sudár, mondhatnám szép szál leány vagyok, ráadásul kisportolt is a magunk... szóval, ahogy azt mi tekintjük! Sőt, jó eséllyel megnyernék egy szépségversenyt is!
– Nem is a szépségedet kritizáltam, azzal semmi bajom...
– Ezt örömmel hallom. Ám nemcsak szép vagyok, de nem is gyenge! De sosem készültem a Futamra. Biztos, hogy oda nálam sokkal edzettebbek mennek. Férfiak is, akik minálunk is erősebbek, mint mi nők.
– Férfi hogy is lehetne királynő!
– Sehogy. De lehet majd király. Mit nem lehet ezen megértened!
– Ja, azt hittem, hogy, izé... Mindegy. És a férfiak is ilyen picik?
– Szó sincs róla, legalább öt centivel magasabbak, mint én! Némelyik tíz centivel is!
– Hm, hát akkor még mindig törpe kis seggdugaszok hozzám képest.
– Épp erről van szó, remélem kezded már érteni, miért akarom, hogy segíts!
– Nem, nem értem, feltételezem ugyanis, hogy a szabályok megsértése lenne, ha bevonnál a próbába külső segítőt, hiszen akkor nem a magad érdemei...
– Nem – vágott közbe Harald szavába Szinni. – Nem lenne szabályszegés! A szabályok kifejezetten megengedik, hogy legyenek segítők. Akár több is.
Egyetlen valami van megszabva: a versenyző a rajthoz el kell vigye minden cuccát, amit magával akar cipelni a versenyre, ott lemérik, és az van megszabva, hogy azon súlyon felül, ami a versenyző saját súlya pucéron, azon felül tehát az összes többi minden nem lehet több, mint az, amit te úgy neveznél, hogy százhúsz kiló! Nem hajszálra annyi, de majdnem. Értesz engem?
– Igen. De én akkor se vagyok „cucc”!
– Ha arra gondolsz, hogy biológiai lény vagy, az se számít. Sok versenyző visz magával robotkutyát, vagy más effélét, hogy az vigye a többi cókmókját, mert gondolom sejted rólam, hogy nemhogy százhúsz kilót, de harmincat se bírnék el! Nagyjából huszonöt kiló a súlyom... Te meg mennyi is...?
– Hetvennyolc.
– Na, tehát nálunk egy robotkutya súlya olyan harminc kiló körüli, így aki azt választja, arra még felpakolhat majdnem kilencven kiló mindenfélét, ami segíti őt a túlélésben és gyors haladásban: fegyvereket, élelmiszert, akármit! Azt
azonban sosem lehet előre tudni, hol lesz a próba, a futam... Induláskor adják csak meg a helyet, s akkor már nem lehet változtatni a vitt dolgok összetételén! Na és bár a mi robotkutyáink erősek, ügyesek, még okosak is a maguk kibermódján, de a verseny szervezői igyekeznek érdekessé tenni a futamot, s néha olyan helyeket választanak, hogy a robotkutya ott nem tud működni! Emiatt némelyek nem robotkutyát választanak, hanem valami erős teherhordó állatot, ami persze kellően engedelmes... Vannak ilyenjeink, de nem tilos más bolygóról hozni se. Némelyek direkt idomított vadállatot hoznak, hogy aztán ráuszítsák a vetélytársaikra... Bár van, hogy az effélére ráfarag a versenyző, mert őt is megöli a szörnyeteg... értelmes lényt is szabad alkalmazni, bár az efféle hatalmas fizetséget kér általában. És nem is okvetlenül hatékonyabb, mint a robotkutya.
– És te engem választottál?
– Egy embert. És te jöttél arra... Jó, ha tudod amúgy, embert még senki nem alkalmazott.
– Pedig kézenfekvő lenne, mert eléggé hasonlítunk, még ha ti sokkal kisebbek is vagytok.
– Igen, de nálunk az embereknek veszett hírük van ám! Mindenki retteg tőlük. Na de gondoltam hátha nekem szerencsém lesz, az meg, hogy rettegnek a szolgámtól, nekem csak jó... Aztán meg embert amiatt se szoktunk alkalmazni, mert egy ember sokkal, de sokkal nehezebb, mint mi, vagy a robotkutya. Hiszen te is a majdnem nyolcvan kilóddal...! Holott ehhez még hozzá kell számolni legalább valami ruhát a számodra, mert pucéran te se bírnád ki akármilyen edzett légy... kell neked némi élelem is, még akkor is, ha a vízről lemondunk, remélve, hogy találunk útközben valami pocsolyát, ami elég lesz neked szomjoltásra... szóval, aki embert alkalmaz, annak alig-alig marad valami lehetősége, hogy magával vigyen egyéb hasznos dolgokat! Embert alkalmazni iszonyatos kockázat, mert ha valahol mégse válik be, nincs már semmi a holmik közt, ami megoldaná a problémát!
– És te mégis ennyire megbízol bennem?
– Nem tehetek mást. Eddig sose gondoltam rá, hogy részt vegyek a Futamon, két napja hallottam csak meg a hírt, de akkor tudtam, hogy muszáj menjek, mert királynő akarok lenni... de a többiek sokkal edzettebbek.
Számosan közülük már többször is részt vehettek a Futamon, és túl is élték, ha nem is nyertek. És most sokkal többen is lesznek az indulók, mert remélik mások is, hogy királynő lehet belőlük. Vagy király. Énnekem az a véleményem magamról, hogy a mi fogalmaink szerint kivételesen szép vagyok, bátor is, ötletdús is, okos is, szorgalmas is, ügyes is, hajlékony is, gyors is a magunk módján, szóval nem szűkölködöm értékekben, igazán nem, de ilyesmiben semmi gyakorlatom. Ha tehát egyáltalán megnyerhetem valamiképp a Futamot, azt csakis valami egészen extrém, mondhatnám pofátlan ötlettel, amire senki nem gondol, vagy ha mégis, hát azonnal elveti, mint nyilvánvaló őrültséget. Na, jössz akkor?
– Hé, bébi, csak ne ilyen hevesen... Kezdjük azzal, hogy mi lesz ebből az én hasznom?
– Mit szólnál hozzá, hogy győzelem esetén adok neked néhány mázsa szín-aranyat? Úgy tudom, az nálatok sokat ér!
– Hú, az biztos is! Ilyen gazdag vagy? Vagy nálatok az nem ér sokat?
– De, sokat ér, és nem vagyok gazdag. Illetve, persze, hogy gazdag vagyok, mert nemes vagyok mondtam már, de nem ennyire gazdag. Ez azonban cseppet se aggasszon téged, mert ha királynő leszek, azt csinálok, amit akarok,
az, hogy adjak neked aranyat nemhogy mázsaszám, de akár tonnaszám is, bőven benne van egy királynő hatáskörében, de annyira, hogy senkit még csak érdekelni se fog.
– Na de, ha nem győzünk?
– Már bocsáss meg, de akkor miért érdemelnél akár egy fogpiszkálót is?!
– Hm, végül is... – mormogta Harald.
– Ha nem győzünk, de legalább túlélem, annyit megteszek, hogy visszaszállí-talak pontosan ugyanezen helyre az űrhajómmal. És kész, ennyi. Ha pedig túl
– Ha nem győzünk, de legalább túlélem, annyit megteszek, hogy visszaszállí-talak pontosan ugyanezen helyre az űrhajómmal. És kész, ennyi. Ha pedig túl