3. 5.3 A jogi infrastruktúra
10. fejezet - Szubjektív összefoglaló, tanulságok
Figyelmeztetés: egy szubjektív, korántsem értéksemleges összefoglaló következik.
Nehéz egy nyitott mű tanulságait összefoglalni, hiszen lehet, hogy egy fél év múlva ezek a tanulságok már messze nem érvényesek, és nemcsak azért, mert valaki megírta a hiányzó, elnagyolt részeket, de azért is, mert lehet, hogy időközben akkorát fordult a világ, hogy a szöveg egyes megállapításai addigra az érvényüket vesztették, esetleg annyi kiegészítésre szorulnának, hogy egyszerűbb újraírni mindent.
Benkler a 13.5. fejezetben olvasható előadását azzal a megállapítással kezdi, hogy „Az internetről való gondolkodással kapcsolatban az egyik probléma az, hogy nehéz elválasztani egymástól a divatot és a mélyreható változást.‖ Ez a probléma ennek a könyvnek a megírásakor is sokszor felmerült: mi az, ami a leírtak közül gyorsan el fog avulni, és mi az, ami 10 év távlatából visszatekintve is releváns megfigyelés marad? Nehéz ezt itt és most megválaszolni.
E probléma kezelésének egyetlen eszköze van, ha az ember megpróbál olyan diskurzusokra rácsatlakozni, olyan hagyományokba beágyazódni, melyek mára már bebizonyították, hogy többek, mint múló divat. E könyvben erre tettünk kísérletet. Mire jutottunk?
A kiindulópont adott: van egy meglehetősen új és szokatlan társadalmi gyakorlat, mégpedig az, hogy gyakran látjuk, amint egymást nem ismerő emberek az interneten keresztül kapcsolatba lépnek egymással, és az együttműködésük nyomán kialakul valami, ami egyszeriben megkérdőjelezi azt, amit addig egy adott területről elképzelhetőnek tartottunk. Tényleg egy csapat álnéven írogató ismeretlen alternatívát fog tudni támasztani az Encyclopedia Britannicának? Tényleg elképzelhető, hogy egy csapat programozó népszerűbb, megbízhatóbb szoftvert ír, mint a Microsoft? Valóban fennmaradhatnak teljes információs ökoszisztémák anélkül, hogy az anyagiak egyáltalán szóba kerülhetnének?
Számtalan diszciplína legkiválóbb elméi eredtek e furcsa jelenségek nyomába: közgazdászok, jogászok, technológusok, társadalomkutatók, a politikatudomány vagy a szervezetszociológia kutatói próbálják megérteni azokat a kereteket, amelyekbe a digitális térbe bezúdult százmilliók szerveződnek. Mivel nem volt semmiféle előre adott keret, ami öntőformaként szolgálhatott volna e nyersanyagnak – pontosabban ami volt, a hacker-etika, azt jobbára elsodorta az újonnan érkezettek tömege –, ezért a kérdés, akárcsak az első generációs hackereket elbűvölő (s e könyv címlapján is látható) életjáték esetében az, hogy néhány iterációt követően eltűnik-e minden élet a térképről, vagy állandó formákban stabilizálódik-e a lázas interakció, esetleg véget nem érő lázas rekombinációt láthatunk a sokszázadik ciklus végén is.
A magam részéről nem hiszek a „Az internet megváltozat mindent…‖ kezdetű mondatokban. Amikor 2005-06 tájékán megjelent az első háromdimenziós társas hálózat, a Second Life, mindenki lázas találgatásokba kezdett, de méginkább lázas építkezésbe fogott. Komoly, nagy egyetemek alakították ki az előadótermeik virtuális verzióit, nagyvállalatok marketingrészletei tették át a székhelyüket csillogó-villogó virtuális irodaházakba, és lelkes felhasználók milliói kezdték megépíteni azt, amit még az amerikai álom sem engedett meg nekik. Ma a Minecraft pixel-univerzumában zajlik hasonló lázas tevékenység, három év múlva meg feltehetően egy harmadik platformon fog zajlani ugyanez. A Second Life-ban még hittek a nagy, piaci, intézményi szereplők is, a Minecraftben már csak az egyének vannak jelen, de az, ami ezekben a virtuális terekben eddig létrejött, csak a legritkább esetben különbözik attól, amit a való világban ismerünk: ugyanazok a szabadidőparkok és közhelyes épületek ismétlik magukat a virtuális világban, mint amelyekbe az alkotóik a való világ hétköznapjai során beleszocializálódtak. A virtualitás nem szabadítja fel automatikusan a fantáziát.
10.1. ábra - Virtuális város a Minecraft játékban.
10.2. ábra - Virtuális séta a Second Life világában.
Vagy másképp fogalmazva: a változások nagyobbik része jóval kevésbé látványosan zajlik, mint azt elsőre gondolni vagy remélni véljük. 2010-ben Bruce Sterling, a sci-fi író volt az „Egyetemek és kibertér‖ konferencia egyik díszvendége. Előadásában a következőkkel sokkolta az addig a digitális bennszülöttekkel, az egyetem digitalizálódásával, a mobiltelefon oktatásba való beillesztésével, és egyéb, épp akkor divatos buzzwordökkel elfoglalt társaságot:1
1Sterling, B: Digital Culture, Network Culture, and What Comes Afterward. Előadás a University and Cyberspace konferencián. Elérhető az interneten: http://www.communia2010.org/program/sterling-keynote.html, utolsó látogatás dátuma: 2012. augusztus 10.
„Szeretném valamire felhívni a figyelmet azokkal a metaforákkal kapcsolatban, amelyekről eddig szó volt. A megöregedett metaforák meghalnak. Nem élnek örökké. Elpusztulnak. Senkit nem érdekelnek az „információs szupersztrádára‖ kötött „mainframe-ek‖.
Ha ma bemennétek a rektorodhoz azzal, hogy „Szeretném átalakítani a tudás-intézményünket, hogy az megfeleljen az információs szupersztráda kihívásainak.‖ azonnal elvesztenél minden anyagi támogatást.
Bolondnak néznének, és udvariasan kitessékelnének az ajtón.
Az öreg metaforák meghalnak, és az információs szupersztráda még csak nem is annyira öreg. Az, aki kitalálta ezt a fogalmat, Al Gore, még mindig aktív részt vállal a politikában. Még szex-botrányai is vannak – ennyire fiatal és vitális Al Gore.
De a gondolat, az halott. És számos hasonló gondolatot fogtok túlélni. Sokat. A hálózatok sokkal gyorsabban váltanak alakot, mint amilyen gyorsan intézményeket át lehet alakítani. Nem lehet egy kilencszáz éves intézményt azzal a sebességgel átalakítani, amivel a hálózatok megváltoznak és meghalnak. Ti nem akartok meghalni.
A kibertér metaforája harminc éves. Láthattátok, hogy az idő milyen erőszakosan átalakította ebben harminc évben. Nem baj, hogy ez történt, de meg kell értsétek, hogy ezek a történeti megfogalmazások halandók. Nem hamisak. Nem arról van szó, hogy az „információs szupersztráda‖ soha nem is létezett. Létezett. Állami támogatást kapott. Politikai viták övezték, újságcikkek jelentek meg róla. Nem hamis, csak halandó.
De ti nem köthetitek a sorsotokat ilyen halandó dolgokhoz. Az egyetemek azok az intézmények a társadalomban, ahol a fiatalok, akik még nagyon keveset tudnak, e fiatal, ártatlan, tudatlan emberek, összeköttetésbe kerülhetnek nálunknál kevésbé halandó dolgokkal. Halhatatlan, és nem nálunk halandóbb dolgokkal.
Ha valami halandóbb a tanulónál, halandóbb az intézménynél, az olyan, mintha a galambot tennénk egy szobor fejére. A galamb repül. Szeretem a galambokat. Emberek etetik őket. A mobiltelefon olyan, mint egy galamb, mobil, kb. három évet él, és aztán elpusztul.
Nem építhetsz szobrot egy galamb fejére. Tehetsz galambot a szobor fejére, de ne építsd a szobrot a galamb fejére. Nem fogja a galamb elbírni.
Az internet meg fog halni. Az internet ideája, az internet történeti megfogalmazása saját sikerébe fog belehalni.
Nem azért, mert nem működött, hanem mert nyert, és észrevétlenné válva besimult a mindennapok szövetébe.‖
Nemcsak az a kérdés tehát, amit Benkler feltett, miszerint képesek vagyunk-e elválasztani a divatot a hosszú távon releváns változástól, de ahogy Sterling figyelmeztet, az is, hogy ezeket a változásokat a létező társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális intézményeink hogyan, milyen sebességgel képesek akkomodálni. Nemcsak az a kérdés, hogy egy új jelenségnek mekkora a transzformatív potenciálja, de az is, hogy a környezetnek mekkora a tehetetlensége és közegellenállása.
Láthatjuk, hogy minden radikálisnak kikiáltott forradalom ellenére a változások mégiscsak inkrementálisak, nem történnek meg egyik pillanatról a másikra. A halottnak kikiáltott dolgok, a Gutenberg galaxis, a zeneipar, a sajtó, ahelyett, hogy meghaltak volna, inkább bábállapotba kerültek. Kívülről látszólag minden mozdulatlan és halott, de belül intenzív változás zajlik, amelynek a végén egy új formában jelenik meg valami, ami ugyanaz, hasonlít, és még csak nyomokban sem hasonlatos ahhoz, amit korábban ismertünk.
Mindezeket előrebocsátva talán mégis van e könyv témájával kapcsolatban valami, ami nem olyan halandó kérdés, mint amilyen múlandó egy galamb, egy mobiltelefon vagy egy 3D social networking szolgáltatás, a MySpace vagy az iWiW.
Ez pedig a szabadság maga.
Az egyéni szabadság, az elnyomás, a hatalom, a függetlenség, az autonómia, a kiszolgáltatottság, a kényszer, azaz megint csak a szabadság kérdése.
Annyi bizonyos, hogy a személyi számítógépek és az internet elképesztő, hihetetlen, soha korábban nem tapasztalt hatalmat adott az egyén kezébe. Az új kommunalistáknak és a hackereknek igazuk volt: a digitális technológiák olyan eszközt jelentenek, amelyek segítségével mindenkinek esélye van arra, hogy mindenható legyen a digitális környezetben. Ez a hatalom nem a mások feletti hatalom, nem a kényszerítés hatalma, nem az
elnyomást lehetővé tevő hatalom, hanem az egyén saját szabadságfokainak radikális kiterjesztésének lehetősége.
A 1.6. fejezetben esett már szó Larry Lessigről, aki a Code című munkájában2 arra figyelmeztetett, hogy a digitális világban a technológiai infrastruktúrát alkotó kódnak, a hálózat architektúrájának, a hálózatokon és a gépeken futó szoftvereknek legalább akkora hatalmuk van a digitális világban, mint a törvényeknek.
Aki tehát képes e kódot megváltozatni, az egy egész világ törvényeit képes megváltoztatni, újraírni. A digitális világ megjelenésével egy új, eddig ismeretlen kontinens nyílt meg a térképen: lakatlan, szabályozatlan, vad, meghódításra váró világ. Mi írjuk a törvényeit, nekünk kell áthoznunk az Óvilágból mindazt, ami megmentésre érdemes, és nekünk kell eldöntenünk, mi az, amit nem emelünk át az Újvilágba. Újra kell írnunk magunkat is: el kell készítenünk saját digitális avatarjainkat; ha tetszik, ha nem, létrejönnek a digitális doppelgangereink, akik mi is vagyunk meg nem is, és elválaszthatatlanul összefonódik a sorsunk az övékkel.
Az egyén kezébe összpontosult irtózatos hatalom következményeit mindannyian látjuk: évszázados múlttal és hagyománnyal rendelkező, valaha dicső iparágak vonulnak vissza a bábállapotba, hogy megújulhassanak, vagy folytatnak utóvédharcot a változás újra és újra felcsapó hullámaival szemben. Kormányok buknak meg, titkok foszlanak szét, információs hegemóniák omlanak össze, a totális transzparencia, a hatalmas hálózatok, a wikileaks, az anonim támadások, a fájlcserélők és wikipédisták, twitter-forradalmárok és linux-hackerek apró tettei nyomán.
Nagyon sok hatalmat ad az emberek kezébe a szabad kommunikáció, és az, hogy birtokában vannak az információs társadalom legfontosabb nyersanyagainak és termelőeszközeinek. Sokak szerint talán túlságosan is nagy ez a hatalom, és nem ártana azt szép lassan visszavenni.
És ahogy kell, ez a folyamat szép lassan meg is kezdődött. A piac és az állam, kart karba öltve elkezdte visszavenni azt a hatalmat, ami az eszközök nyomán az emberek ölébe pottyant, anélkül, hogy akarták volna, és anélkül, hogy arra valódi igényük lett volna.
Lessig Code-ban megfogalmazott megállapítása egészen pontosan az volt, hogy csak akkor átültethető a törvényekbe és társadalmi viszonyokba kódolt, régi rend az Újvilágba, ha képesek vagyunk befolyást gyakorolni az új világ törvényei, azaz a kód felett. Nem véletlenül beszél Doctorow (lásd az 5.4.1. fejezetet és a 13.4.
mellékletet) arról, hogy a digitális világban zajló folyamatok ellenőrzésére irányuló erőfeszítések egyre inkább a technológiai architektúrába való beavatkozásokként jelennek meg: milyen szoftvereket futtathatunk, milyen lehetőségeket nyitnak meg a hardverek a felhasználóik előtt, és mik a tiltott funkciók. Így zajlik az ellenforradalom: a tudás-nyersanyag elkerítésével, és visszaszorításával a már ismert karámok közé; a termelőeszközök szórakoztató elektronikai cikkekké alakításával; a klaviatúra játékvezérlővel és képernyővel való helyettesítésével; a kommunikációs infrastruktúrán továbbított üzenetek megfigyelésével, ellenőrzésével és végül szűrésével; a zárak és lakatok, szétszedhetetlen borítók, és szétszedést megtiltó licencek bevezetésével.
Az óvilág rendje, a kapitalista termelés és fogyasztás globális viszonyai, a spektákulum, a kultúripar adott viszonyok között tud létezni, és most mindent elkövet, hogy e viszonyok a digitális szűzföldön is minél hamarabb előálljanak.
A Doctorow által felvázol disztópiával szemben az open-source kultúrák jelentik az alternatívát: a hardver, ami szabadon hackelhető; a szoftver, ami szabadon átalakítható és megosztható; a tartalom, aminek a remixelése előtt nem állnak akadályok; a szabad innováció; a szabadon bejárható, kiaknázható információs közkincs, és azok a közösségek, amelyek folyamatosan gondoskodnak arról, hogy ezek a javak mindannyiunk számára folyamatosan rendelkezésre álljanak. Ebben a digitális új világban ugyanis nincsenek természeti erőforrások.
Pontosabban: mi vagyunk a természeti erőforrás előállítói, nekünk magunknak kell arról gondoskodnunk, hogy legyen elég tiszta víz, szabadon belélegezhető levegő, nekünk kell, mint a hollandoknak, elhódítanunk a nem létezéstől a földet, amit feltörhetünk. Ha mi nem csináljuk, akkor senki nem fogja csinálni helyettünk. A digitális világ elég robusztus: viszonylag kevés aktív termelő képes megbirkózni viszonylag sok potyautassal is, hiszen az információ, a tudás nem elfogyasztható erőforrás. De ennek ellenére is szükség van azokra, akik megosztva tartják a filmet a fájlcserélőn, kijavítják a hibát a Wikipédia szócikkben, közkincsbe teszik a fényképet, a zenét, a tankönyvet, a blogbejegyzést, hibát javítanak a szoftverben és felajánlják az internetkapcsolatukat az arra járó idegennek. És ez a valaki leginkább te tudsz lenni, te meg én.
Pontosabban kell fogalmaznom. Nem csak mi tudjuk ezt a világot a részvételünkkel fenntartani. Hisz láttuk, hogy a Linux-fejlesztők kétharmada nagyvállalati alkalmazott. Láthatjuk a számtalan márkát is, ami mind ebbe
2Lessig, L. (1999). Code and other laws of cyberspace (p. xii, 297 p). New York: Basic Books, Lessig, L. (2006). Code: version 2.0. New York: Basic Books.
a térbe igyekszik. De jusson csak eszünkbe, miért is vannak jelen a nagyvállalatok ebben a térben. Azért, mert ők tudják, nagyon is jól tudják, hogy csak akkor van esélyük a saját képükre formálni az open-source kultúrákat, ha részt vesznek a fenntartásukban, fejlesztésükben. És ami igaz a nagyvállalatokra, az igaz az egyénekre is. Ha nem veszel részt az open-source kultúrákban, akkor nem lesz olyan alternatíva, amelyik olyan lenne, amilyet te szeretnél. Ha nem veszel részt a közös játékszabályok kialakításában, akkor azok a játékszabályok nem fogják figyelembe venni a vágyaid, értékeid, érdekeid, észrevételeid. A jövő nyitva van, de ha nem veszel részt benne, nem fog hasonlítani arra, amit elképzelnél magadnak. Pedig a jövő, ma még, nyitva van.
Hogy hogyan? Például úgy, hogy beleírsz ebbe a tananyagba. Ez a tananyag egy kísérlet, nyílt kihívás, ha úgy tetszik provokáció. Korántsem teljes, hiányos, elnagyolt részekkel, bakugrásokkal, nem kellően kifejtett, elmagyarázott részekkel, következtetésekkel teli. Tökéletlen, töredékes. De van. 600.000 leütésnyi szöveg, benne olyan szövegek fordításai, amelyek még nem jelentek meg magyarul, olyan bibliográfiák, amiket talán még nem szedtek össze így mások. A kérdés immár az, hogy ez a kezdeti befektetés képes lesz-e beindítani maga körül azt a tevékenységet, ami nyomán ez a szöveg az open-source kultúrákra vonatkozó magyar nyelvű hivatkozási alap legyen. Ehhez az kell, hogy a magyar nyelvű open-source kultúrákban részt vevők beleírják a saját történeteiket ebbe a szövegbe, megírják saját történelmüket, sikereiket, kudarcaikat, problémákat, amikkel megküzdöttek, és problémákat, amiket nem sikerült megoldaniuk.
Ha minden jól megy, ez a szöveg is egy open-source kultúra magjában lesz majd szabadon felhasználható, közös erőforrás. De, mint láttuk, nem a felhasználás az igazi kérdés, hanem az erőforrás újratermelése. Ez a szöveg, ha nem nyúlunk hozzá, jövőre egy kicsivel kevesebbet fog érni, két év múlva még inkább, és mire megdöglenek azok a galambok, amik csak jövőre fognak kikelni a tojásból, ez a szöveg is érvényét veszíti teljesen. Ezt jó lenne elkerülni. Amit ez ügyben meg lehetett tenni, azt igyekeztem megtenni: a tankonyvtar.hu zárt, a felhasználói kontribúció lehetőségét meg nem engedő rendszeréből kiszabadítva ez a szöveg elérhető egy wikin is,3 hogy az, aki arra jár, hozzá tudjon tenni. A szövegnek elérhető egy CC-Nevezd meg! – Így add tovább! feltételekkel elérhető formátumú verziója is, ami nemcsak az átalakítást, bővítést engedi meg, de azt is, hogy a szöveg elvihető legyen a magyar Wikipédiába vagy bármely más projektbe. Az egyetlen feltételem csupán az, hogy aki hozzáír, tegye a munkáját ugyanilyen feltételekkel elérhetővé, azaz járuljon hozzá ennek a közös használatú erőforrásnak a fennmaradásához.
Az egyetlen dolog, ami hiányzik, az a közösség, az a társas termelő hálózat, amelyik intézményként működve képes lenne az ad-hoc kontribúciók helyett szisztematikus munkát végezni. Nem tudom, hogy létrejön-e egy ilyen közösség e szöveg körül vagy sem, mert nem tudom, hogy van-e elég érintett, hogy összejöjjön a kritikus tömeg, elég erősek-e a belső ösztönzők a részvételre, beindulnak-e a társas ösztönzők, és ami Magyarországon sajnos fontos szempont, Wozniak Food x Friends x Fun képletében megvan-e a Food, azaz jut-e az érintetteknek a létfenntartáshoz szükséges munka után elég idejük arra, hogy olyan projektekkel foglalkozzanak, amelyek az örömről szólnak.
Mert – és ez egy sejtés csupán, amit nem láttam még empirikusan bizonyítva –, az open-source kultúrák ott lesznek különösen sikeresek, ahol a potenciális résztvevőknek van kellő mennyiségű fölös idejük, kapacitásuk olyan dolgokkal foglalkozni, melyek nem termelnek közvetlen hasznot. Rosszabb gazdasági helyzetben lévő, szegényebb, küzdelmesebb életet élő országokban értelemszerűen több időt kell az alapvető szükségletek kielégítését lehetővé tevő dolgokkal foglalatoskodni, és kevesebb energia jut ilyen projektekre. Maslow szükséglet-hierarchiája itt kegyetlenül működésbe lép:
10.3. ábra - Maslow-féle szükséglet-hierarchia
3Elérhető az interneten: http://wiki.mokk.bme.hu/wiki/Open_Source_kult%C3%BAra, utolsó látogatás dátuma: 2012. augusztus 10.
Csak akkor tud az önmegvalósításra, a társas kapcsolatokra épülő open-source kultúra fennmaradni, ha az alsóbb szintek ezt lehetővé teszik. A nagy kérdés az, hogy lehetővé teszik-e ezt itt és most?
Mindez arra is figyelmeztet, hogy hiába az Újvilág minden szabadsága, az ott történteket, és így az open-source kultúrákat sem lehet leválasztani attól a tágabb kontextustól, amelybe a potenciális résztvevői kénytelen-kelletlen be vannak ágyazva. Ha egy olyan politikai, gazdasági, társadalmi valóság vesz minket körbe, mely nem kedvez sem az önfenntartásnak, sem a biztonságnak, sem az önbecsülésnek, akkor hiányozni fognak azok az alapok, melyekre az önmegvalósítás vágya által motivált tevékenységek felépülhetnek. És ez a szabály akkor is kegyetlenül működik, ha vannak néhányan közülünk, akik elég szerencsések ahhoz, hogy megengedhessék maguknak, hogy energiát szánjanak ehhez hasonló projektekre. Mert a kérdés, megint csak az, hogy vagyunk-e elegen ahhoz, hogy mindenhol legyen elég kéz. Egy olyan open-source szoftver esetében, ahol a közönség, a felhasználói tábor nemzetközi, a potenciális kontribútori közösség is globális bázisra támaszkodhat. De magyar nyelvű projekt esetében nem számíthatunk másra, csak arra a tizenvalahány millió magyarul író és olvasó emberre, pontosabban e közösség szabad kapacitásokkal rendelkező töredékére, akik számára egyáltalán ez a szöveg érthető. És ugyanennek a közösségnek a kapacitására van utalva a magyar nyelvű Wikipédia, a TED-videók magyarítását célzó projekt, a különböző open-source szoftverek fordításával kísérletezők és így tovább.
Vagyunk-e elegen, hogy megbirkózzunk az előttünk álló számtalan lehetőséggel? Nem tudom.
Annyi azonban bizonyos, hogy miközben rekordokat döntögetnek a Facebook és a YouTube magyar statisztikái, mindennél magasabb eladási számokat produkálnak az okostelefonok, a mobil internetcsomagok forgalmazói, ez a beáramlás a digitális világba nem látszik az open-source közösségek létszámán. Hol vannak a politikailag bizonytalan online szavazók? Hol vannak a magyar hackerek, digitális aktivisták? Hova lesznek az emberek?
Hova csorog el az internetezésre fordított idő, pénz és energia? Ha a válasz az, hogy a Facebook és a Google tőzsdei értékét növeljük vele, akkor egy kicsit, egy icipicit bajban vagyunk, mert olyan rendszereket, olyan modelleket, olyan logikákat, olyan szolgáltatásokat táplálunk a részvételünkkel, amelyeknek mi nem az ügyfelei vagyunk, hanem mi magunk vagyunk a termék, amit a hirdetők felé értékesítenek, monetizálnak, kommercializálnak. Ez pedig épp a kultúripar Óvilágbeli működési módja: a képernyő elé szögezni annyi
Hova csorog el az internetezésre fordított idő, pénz és energia? Ha a válasz az, hogy a Facebook és a Google tőzsdei értékét növeljük vele, akkor egy kicsit, egy icipicit bajban vagyunk, mert olyan rendszereket, olyan modelleket, olyan logikákat, olyan szolgáltatásokat táplálunk a részvételünkkel, amelyeknek mi nem az ügyfelei vagyunk, hanem mi magunk vagyunk a termék, amit a hirdetők felé értékesítenek, monetizálnak, kommercializálnak. Ez pedig épp a kultúripar Óvilágbeli működési módja: a képernyő elé szögezni annyi