Kui-Erant-Yuawban.
Tegnapi lovaglásunkkal a forráshoz messzire eltértünk utirányunktól és hogy ezt a nagy kerülőt lehetőleg behozzuk, most odalovagolunk, ahová egyébként nem jutottunk volna el és ahová mi a csupán képzeletünkben létező aranymezőt helyeztük, tudniillik a Squirrel Creek-re. Amikor Hammerdull ezt hallotta, komoly képet csinált, de nevetett hozzá és igy szólt:
- Remélhetőleg nem lesznek olyan hülyék?
- Kik? - kérdezte Treskow, aki mellettem lovagolt.
- A trampok.
- Milyen hülyék?
- Hogy utánunk jönnek erre a Creekre!
- Nos, akkor még több botot érdemelnek, mint amennyit már kaptak. Hiszen csak tudniok kell, hogy az az aranymező csak a holdban van.
- Hogy azok ezt belássák? - Én azt mondom önnek, Mr. Treskow, hogy akik olyan bakot lőttek, mint ők, azoknál belátásról, józan észről beszélni sem lehet. Én fogadok, hogy ezek ma is valónak tartják az aranymezőről szóló mesét.
- Ha pedig ebben igaza van, akkor utánunk fognak jönni és nekünk arra kell vigyáznunk, hogy ránk ne találjanak.
- Én ugyanezen a véleményen vagyok, ön is ugyebár, Mr. Shatterhand?
- Nem! - feleltem.
- Hát ön azt hiszi, hogy nem jönnek utánunk? De hiszen két okuk is van, hogy kövessenek bennünket.
- Kettő? - Én csak egyet tudok, t. i. az aranymezőt.
- Ön is ugy véli, hogy ezek az emberek ma is hisznek az általunk emlitett aranymezőben?
- Igen. Ezek az emberek rettenetes butaságukban igen okosaknak tartják magukat és minthogy azért nem nevettük ki őket külön, mert ennek a mi hazugságunknak hitelt adtak, szentül megvannak arról győződve, hogy az általunk emlitett aranymező tényleg létezik.
- Tehát ezért üldözni fognak bennünket! És a másik ok?
- Természetesen a bosszu!
- Igen, igen. Ez forrni fog bennük, mint egy főzőedényben. Erre nem gondoltam. Emiatt teljes erejükkel követni fogják a nyomunkat és nem fognak semmi fáradságot sajnálni, hogy elérjenek.
- Ami azonban nem fog nekik sikerülni!
- Nem? - Talán azért, mert a mi lovaink jobbak?
- Először ezért! Azután pedig jó időbe telik, mig a forrástól el tudnak indulni. Ez csak természetes.
- Igen, hosszu ideig fog tartani, mig egyiküknek sikerül megszabadulnia a köteléktől és a többit is felszabaditani. Az asszonyra nem számithatnak, hogy feloldja őket. Ő csak a fejét fogja rázni és tovább megy, ha erre felszólítják. És azután, ha szabadok lesznek és lóra ülnek?
Hm?
Hammerdull megértette ezt a Hm?-et. Kiegészitette mondatomat:
- Akkor sem megy a dolog olyan gyorsan, amint ők bizonyára szeretnék. Ők azon a helyen, ahol a lovasnak legkevésbbé szabad érzékenynek lenni, a verés következtében valószinüleg alaposan érzékenyek. Én legalább is szivből hiszem, hogy igy van. És te nem, Pitt Holbers, öreg cimbora?
A kérdezett igy felelt:
- Ha te azt hiszed, kedves Dick, hogy a trampok az emlitett helyen érzékenyebbek lettek, ugy én, ez ellen nem szólhatok. Azt hiszem, hogy hasonló esetben te sem éreznél másként.
- Pfuj! Én soha meg nem hagyom magam veretni!
- Ha elfognának Téged, meg vagyok győződve, épugy megbotoznának, ahogy Te őket elverted.
- Vajjon megvernének-e engem, vagy sem, az teljesen mindegy, mert magától értetődik, hogy életükben soha engem elfogni nem fognak.
- Pschaw! - Hiszen egyszer már elfogtak!
- Tartsd a szád, és ne bosszants szükségtelenül! Tudod, hogy ebben a vonatkozásban igen gyöngék az idegeim.
- Igen. - Olyan vastagok, mint a hajókötél.
- Talán engem egyedül fogtak el? - Nem, hanem valamennyiünket. Ezt nekem vágod a fejemhez, te vén morgó medve, te! Hogy ez nekik mégegyszer sikerüljön? Azt tökéletes lehetetlenség!
- Csak vigyázz! - A leghangosabban brekegő békát falja fel legelőször a gólya. Ez egy régi, öreg példaszó!
- Béka? - Én talán?
- Igen!
- Én, egy béka? Hát volt még valaha ilyen felségsértés? Dick Hammerdull, minden szépség, báj tulajdonosát békához hasonlitani? Vajjon van-e olyan utolsó állat, amihez téged hason-litani lehet, te ostoba, vén ló? Igen, igen, ló! Ez az igazi. Meg vagy elégedve, kedves Pitt?
- Jes! - A ló, a békához viszonyitva, igen nemes állat.
- Szeretném tudni, hol rejlik itt a nemesség? - Egyébként is nem békákról és nem ostoba lovakról volt itt most szó, hanem a trampokról, akiknél nagyobb állatot a zoológiái ranglétrán lefelé aligha lehet találni. Ezek a trampok, mint mindnyájan gondoljuk, utánunk fognak jönni a Squirrel-Creek-re! De vajjon megtalálják-e, Mr. Shatterhand?
- Egészen bizonyosan!
- De hiszen nem tudják merre van!
- Követni fogják a mi nyomainkat!
- Én sem. De ma egész napon át a prerien át lovagolunk és olyan nyomokat hagyunk magunk után, amelyek még holnap is világosan láthatók lesznek. Ezenkivül ugy vélem, hogy van közöttük valaki, aki ismeri az utat.
- Ki az?
- A fehér orvosságos ember!
- Tibo taka? - Honnan ismerné ez az álkomancs ezt az utat?
- Mielőtt a komancsákhoz ment, ezen a vidéken élt. Hogy éppen erre a Creekre vissza fog-e még emlékezni, azt természetesen nem tudom, de mégis föl kell tennünk, hogy ismerni fogja több-kevesebb határozottsággal annak fekvését.
- Well! - De vajjon fog-e a trampokhoz csatlakozni?
- Biztosan!
- De hiszen tegnap összekülönbözött Old Wabbléval a prerien.
- De ma ismét kibékült vele. De ha nem, akkor is éppen olyan ellenségének tart bennünket, mint a trampok. Semmi sem valószinübb tehát, mint az, hogy csatlakozni fog a trampokhoz, hogy üldözhessen bennünket.
- Ám kérdés, hogy a trampok magukkal viszik-e őt?
- Nem kétséges. Különben pedig nem csinál kitérő utat, ha velük lovagol, mert ő is a Sant Louis-parkba törekszik.
- Tehát akkor látni fogjuk őt itt fenn?
- Jobban, mint amennyire neki ez tetszeni fog!
- Well! Meg vagyok elégedve! - Ennek a fickónak olyan pofont igénylő arca van, hogy már előre örülök ennek a viszontlátásnak. Ugy körülszalajtom puskám csövével a füben, hogy nyomainkat évek multán is látni fogják.
Utunk, mint már emlitettem, lassan, de állandóan emelkedő fensikon át vezetett. Délelőtt a hegyeket, mint meg nem szakadozó, ködbeburkolt falakat láttuk a távolban magunk előtt, később gyors vágtánkban egyre közelebb jutottunk hozzájuk. A köd eltünt és délután már olyan közel jutottunk a Rocky-Mountain előrenyuló kiágazásához, hogy tisztán és világosan felismerhetők voltak a sziklák, amelyeknek oldalait jórészt dus erdőségek boritották.
Éppen alkonyodott, amikor a Squirrel-Creek-et elértük, még pedig olyan helyen, amelyet már korábbról is ismertünk. Nem kellett sokáig megfelelő táborhely után kutatnunk.
Én Winnetouval már két izben töltöttem itt egy-egy éjszakát, tehát a környéket jól ismertük.
Biztonságunk érdekében szivesen fölkerestük volna a legjobb helyet, de már tulságosan sötét volt. Egyébként pedig sem akkor nem találtuk nyomát annak, hogy ezen a helyen ember valaha is járt volna, és ma is annyira ismeretlen volt általában a Squirrel-Creek, hogy föl sem tehettük, hogy éppen ma és éppen itt tartózkodjék egy olyan személy, aki velünk szemben ellenséges.
A Creek rövid, szük ivben hajlott és szikláktól körülvett területet zárt be, ahol mi indiánmódra inkább pislákoló, mint lánggal égő tüzet gyujtottunk. A szembenlévő part cserjékkel fedett volt, melyet ismét prerie követett. Ennivalónk volt bőségesen, mert nemcsak a magunkét, de a trampokét is magunkkal hoztuk, azoknak mit sem hagytunk. Tartsák fönn magukat vadászat-tal.
Étkezés alatt egyszer csak Hammerdull hangosan fölnevetett és igy szólt:
- Urak! Éppen most támadt egy kitünő gondolatom!
- Neked? - kérdezte Holbers. Micsoda ritkaság!
- Már megint beleköpsz a levesbe? - Ha az okos gondolatok nálam olyan ritkák volnának, ahogy te el szeretnéd hitetni, az terád a legnagyobb szégyen volna.
- Miért?
- Hát nem volna szégyen, hogy te az ész és szellem mintaképe ilyen buta emberrel lovagolsz együtt?
- Ezt én csak részvétből teszem. - Ez nem hoz rám szégyent.
- Hallod-e. A részvét csak az én részemről lehet. Ha ezt nem ismered el, egyszerüen itt hagylak ülni.
- Igen, te ülni hagysz engem, hogy azután mellém ülhess. De mondd már öreg Dick, milyen gondolataid vannak?
- Bosszantani akarom a trampokat.
- Ez teljességgel szükségtelen. Bosszankodnak ők már az elégnél is többet.
- Még távolról sem eleget! - Nem gondolják az urak, hogy ők föltételezik, hogy mi azonnal az aranymezőre lovagoltunk?
- Az lehet! - felelte Treskow.
- Nemcsak lehet, de egészen bizonyos. Ők azt hiszik, hogy mi azonnal fölkeressük a helyet, hogy az aranymezőt fölismerhetetlenné változtassuk. Ezért alapos tréfát kell velük csinálnunk!
- Mit?
- Fölásunk itt egy helyet, majd ugyanazon módon ismét befödjük. Ugy azonban, hogy könnyen felismerhető legyen, hogy mi itt valamit betemettünk. Ők ezt a helyet fogják az aranymezőnek tartani és nagy buzgalommal fognak itt ásni.
- Well! - És semmit sem találnak! - helyeselt Treskow.
- Én nem igy gondolom.
- Hát hogyan?
- Ha csak nem találnak semmit, az ugyanaz, mintha a környéken másutt kutatnak, ásnak hiába.
Ez csak csalódás volna számukra. Én azonban bosszantani, alaposan bosszantani akarom őket.
- Mondja meg tehát, hogyan?
- Ugy, hogy találjanak valamit.
- Valami aranyat?
- Pschaw! - És ha usznék az aranyban, akkor sem juttatnék ezeknek a fickóknak egyetlen szemecskét sem belőle. Még tréfából sem. Nem, ők valami mást találjanak. Egy cédulácskát, egy szép kis cédulácskát.
- Megirt cédulát?
- Természetesen! Hiszen éppen ez fogja őket vég nélkül bosszantani, amit ráirunk.
- Vajjon rossz-e, vagy sem, az teljesen mindegy, ha csak nekik kellemetlenné válik. Mit gondolsz Pitt Holbers, öreg cimbora?
- Azt gondolom, hogy a dolog, ha jól megcsináljuk, igen jó tréfa lesz.
- Nem igaz, édes öreg barátom? - szólt a kövér a legkedveskedőbb hangon. Tetszett neki barátjának hozzájárulása és igy folytatta:
- Hiszen te néha nem is vagy olyan buta, amilyennek kinézel!
- Ez a különbség köztünk!
- Hogyan?
- Én nem vagyok buta, amilyennek kinézek, te pedig okosabbnak látszol, mint amilyen vagy.
- Mennydörgős mennykő! Ne hozz megint dühbe! - Te nemcsak butább vagy, mint amilyennek kinézel, de egyenesen sokkal butább vagy, mint amilyen vagy! Igy! Ez az én igazi véleményem rólad!
- Well! - Hiszen a butaságról az istenek is hiába vitatkoznak Dick Hammerdullal, ez már régi és mindenfelé ismert tény. De honnan veszed a cédulát, amit a trampoknak meg kell találniok? A prerien nem nő papir!
- Tudom, hogy Mr. Shatterhandnak van egy zsebkönyve.
- Ezt akarod?
- Nem, csak egy lapot belőle.
- Nem fog adni.
- De igen. Ad nekem egy lapot.
- Ha azt hiszed, akkor nem tudod, hogy itt a vadnyugaton mennyit ér egy tiszta fehér papirlap.
- Ezt én jól tudom. De gondolatom annyira pompás, hogy kivitele érdemes érte az áldozatra is.
Nem igaz, Mr. Shatterhand?
- Kérdés, hogy én olyan fölségesnek tartom-e a gondolatot, - feleltem.
- Hát talán nem az?
- Nem.
- Komolyan mondja ezt?
- Igen. - Ez a gondolat nem annyira felséges, mint inkább gyerekes.
- Gyerekes? Tehát Dick Hammerdull egy gyerekes fickó?
- Ebből az alkalomból, igen. De ne lovagoljunk szavakon! Mindenekelőtt nem annyira tökéletesen kétségtelen, hogy a trampok éppen erre a helyre jönnek. Hiszen előre nem látott esemény másfelé is irányithatja őket.
- És másodszor?
- Másodszor még a butánál is butábbak lennének, ha föltételeznék, hogy mi direkte az aranymezőre lovagoltunk. Ha itt ilyen tényleg volna, ugy azt nekünk inkább elkerülni, mint fölkeresni kellene az adott helyzetben.
- Ohó! Hogy igy gondolkodjanak, erre ezek a fickók nem elég okosak.
- És ha önnek van is igaza? Mi hasznunk van nekünk ebből az egész tréfából? Hiszen nem leszünk jelen, amikor a cédulát megtalálják.
- Erre nincs is szükség. Én elképzelem hosszura nyult arcukat, ha közvetlenül nem is látom.
- És mi legyen a cédulára irva?
- Ezt meg kell tárgyalnunk. Olyannak kell lenni, hogy szétrobbanjanak a bosszuságtól.
A mindenesetre gyerekes gondolatához annyi tüzzel ragaszkodott, hogy végül is kitéptem zsebkönyvemből egy lapot és ceruzával együtt átadtam neki. Mindenekelőtt azt kellett most megbeszélnünk, hogy mit irjanak a cédulára. Engem kértek fel a fogalmazásra, én azonban még munkatárs sem akartam lenni, még kevésbbé szerző. Treskow és három főnök követték példámat, a nagy irodalmi munkásságra tehát csak ketten maradtak: Hammerdull és Holbers.
Az utóbbi igy szólt:
- Te! Én nem tudok jól irni. - Ezt neked kell.
- Hm! - mormogott az öreg. - Én tanultam, de nálam is nagy baj van.
- Ugyan mi?
- Az, hogy sohasem tudom elolvasni, amit leirok!
- De mások el tudják olvasni?
- Mások még kevésbbé!
- Akkor benne vagyok a szószban! - Nos, ha az urak közül senki sem akar fogalmazni, akkor legalább az egyikük lesz olyan jó, hogy a mi gondolatunkat papirra veti.
Hosszas kérés és könyörgés után Treskow vállalkozott erre.
- Well! Akkor kezdhetjük, - szólt Hammerdull. - Kezd te el, Pitt.
- Igen, - felelt a hosszu. - A könnyü dolgokat mindig te végzed el, de ha egyszer akad valami kemény, nehéz munka, akkor mindig nekem kell kezdeni. Kezd csak el magad!
- De hiszen te tudsz költeni!
- Nos, ami ezt illeti, azt már tudok. De te is!
- Szivesen! Költészetben én kitünő fiu vagyok.
A „költészet” alatt számos analfabéta módjára csak egy irás elkészitését értették. Treskow, aki ezt jól tudta, és tréfát akart csinálni, megjegyezte:
- Költeni? - Hát tudjátok, hogy a költészetben a soroknak rimelniök kell!
- Rimelni? - kérdezte Hammerdull és a csodálkozástól tátva maradt a szája. - Ezer ördög és pokol! Erre nem is gondoltam. Tehát rimelni, rimelni kell a történetnek?
- Természetesen.
- Hogyan például?
- Sziv és iv, vérem és kérem, jár és vár!... és igy tovább körülbelül.
Angolul beszéltek, tehát rimeit nem a magyar, hanem az angol nyelvből vette. A magyar forditásban persze más szavaknak kell lennie, mégis hasonlóknak ahhoz, amiket Hammerdull kiválasztott. Ő ugyanis hevesen intett a fejével és a következőket mondotta:
- Ha más nem kell! Ezt én is tudom. Mondjuk például: csöbör és vödör, halom és malom, falu és gyalu. Hiszen ez nagyszerü. És te kedves Pitt, hogy állsz a költészettel? Te is tudsz?
- Miért ne! Olyan okos mint te, én is vagyok, - felelt a hosszu.
- Hát halljuk.
- Rögtön! Tehát. No. Most! Turás és furás, tüz és füz, vér és mér, ló és... ló és... és... és...
- Te, ugylátszik a lóval semmi sem rimel, mert én sem találok megfelelőt. Mondj inkább más szót.
- Jó! Tehát fiu és hiu. Péter és étel, enni és venni. Tehén és...
A kövér gyorsan közbeszólt:
- Hallgass, hallgass! Ha te engem egy tehénnel összeköltesz, milyen rim lehet abból. De már hallom, hogy menni fog. Tehát kezdjük el együtt.
- Miért mindjárt együtt? - Aki a cédula gondolatát kitalálta, az kezdje el. Ez pedig te vagy!
- Well! - Hát kezdődjék!
Igen előkelő módon forgott ide-oda, igyekezett arcának lehető szellemdus kifejezést adni, amivel pontosan az ellenkezőjét érte el. Megkezdődött a munka. De milyen?!
Láttam már favágókat, vasöntőket, teherhordókat, hajófütőket, kazánkovácsokat és más ha-sonló munkásokat teljes erőfeszitéssel, izzadva dolgozni, de az ő megerőltetésük csak gyerek-játék volt ahhoz a szellemi megerőltetéshez képest, amivel Hammerdull és Holbers kinlódtak, hogy néhány rimelő sort összehozzanak. Mi láttuk ezt és bensőnkben nevetve, hallgattunk.
Treskow egyszer-egyszer bedobott egy-egy kisegitő tésztát a nehezen főlő levesbe és igy körülbelül egy óra alatt, sok nyögés, kohácsolás, izzadás és izgalom között megszületett az a hat sor, amit azután Treskow a papirra irt. Tökéletesen visszaadni a szöveget teljes lehetet-lenség, magyarul körülbelül igy hangzott:
Buták ám a trampok nagyon, Fárasztják magukat agyon.
Ész nélkül, mit ér az erő, Nincs itt sehol aranymező.
A trampokat jól becsaptuk, Egész világ nevet rajtuk.
Dick Hammerdull, Pitt Holbers.
A kinrimeket természetesen Treskownak kellett alá is irni. Azután a „poéták” hozzáfogtak a föld kiásásához, ami sokkal könnyebben ment nekik, mint a „költészet”, jóllehet a talaj alaposan köves volt. Jó két óra hosszat dolgoztak, hogy a csodálandó lyuk elég mély legyen céljaik számára. Az irást behelyezték, miután előbb ugy becsavarták, hogy a föld nedvességét ne szivhassa magába. Azután betemették az üreget. Közben lábukkal alaposan összegyömö-szölték a földet és a köveket, hogy a trampoknak minél nagyobb fáradságukba kerüljön a kiásás, nem is gondolva arra, hogy ők sokkal többet dolgoztak, mint azok, akiknek a kiásás munkáját szánták.
Hogy ez az ásás, taposás, dobálás nem ment zaj nélkül, elképzelhető. Ha az a terület, ahol voltunk, nem lett volna annyira a forgalomtól távoleső és ember által ritkán látogatott, akkor ezt a gyerekes tréfát nem is türtük volna. Az elégtételt, amit Hammerdull előre érzett,
kivántuk neki, méltó is volt rá, de volt valaki, akinek az ő gyermekes boldogságára rá kellett fizetnie és ez a valaki, sajnos, nem nagy élvezetemre, én voltam.
A lyukat betemették, körben ültünk a tüz körül és régi szokás szerint félhangosan beszél-gettünk egymással. Ekkor láttam, hogy Winnetou megragadja fegyverének závárzatát és a fegyvert lassan, lehetőleg feltünés nélkül magához huzza. Ugyanekkor felhuzta jobb lábát és térdre fölemelkedett. Kétségtelenül lőni akart és pedig térdlövést akart tenni. A legnehezebb lövés, ami csak elképzelhető. Már többször leirtam. Arca a viz felé volt irányitva. Bizonyos, hogy a folyó tulpartján, a cserjésben embert vett észre, akit golyójával el akart találni.
A térdlövést csak meghatározott esetben alkalmazzák. Az ember ellenséget fedez fel, aki rejtekhelyről megfigyel bennünket; hogy önmagunkat mentsük, agyon kell őt lőni. Ha magasra emeljük célzás közben a fegyvert, ezt ő látja, figyelmessé lesz és eltünik. Ezt elkerülendő, választja az ember a térdlövést, mert a térd megadja a célt. Az ember oly magasra huzza az alsó lábszárat magához, mig a felső lábszárral egy vonalba kerül és vonalmeghosszabbitása a térden tul kifelé azt a helyet érinti, amelyet a lövéssel el akarunk találni. Akkor ragadja meg az ember a fegyvert, ami feltünés nélkül eszközölhető, hiszen minden valamire való nyugati em-ber közvetlen maga mellé helyezi fegyverét. Hogy észrevétlen maradhasson, jobb hüvelykujjal huzza fel az ember a kakast, mutatóujját ráhelyezi a ravaszra és, természetesen mindig csak egy kézzel, a jobbal dolgozik, - fölemeli a fegyvert ugy a felső lábszárára, hogy a cső egyenesen a kivánt irányban feküdjék. A hallgatózónak, bár a fegyver csöve már egyenesen rá van irányitva, még csak nem is szabad sejteni, hogy rá akarnak lőni. Evégből csellel is kell élni. Le kell ereszteni az egyik szempillát, hogy ne vegye észre, hová néz az ember. Ilyen körülmények között persze a célzás nehéz, mert nem nyitott szemmel, hanem a szempillákon keresztül történik és mert az egyik szemet nem szabad lezárni, nehogy gyanut keltsünk.
Jobbkézzel gesztikulál az ember, fejét jobbra-balra forgatja, élénken beszélget társaival, szóval mindent megtesz, hogy a hallgatózó gyanuját föl ne keltse. Annak sejteni sem szabad, hogy észrevették és rá akarnak lőni. És csak amikor a fegyver a kivánt helyzetbe kerül, akkor nyomja meg az ember a ravaszt.
Ez a térdlövés. A társak minden bizonnyal megijednek, mert nekik sem volt szabad megmon-dani, hogy mi történik, hiszen magatartásukkal, arcukkal, tekintetükkel, a hirtelen beálló csenddel fölkeltenék az ellenség gyanuját, elárulnák neki, hogy veszélyben van. Ez, mint már mondtam, a lehető legnehezebb lövés. Ha ezer mesterlövő gyakorolja magát a térdlövésben, egyetlen egy sem fogja közülük annyira vinni, hogy különösen este, biztosan célba találjon.
Éveken át folyton kell ezt gyakorolni. De ez mégsem elég. Erre születni is kell. Én a térdlövést Winnetoutól tanultam és kettőnkön kivül alig két-három embert ismertem, akik elég jó ered-ményt értek el. De még ők is számtalanszor célt tévesztettek, azonban, a vad nyugat minden fegyverének legyőzhetetlen mestere, soha, a legsötétebb éjszakán sem tévesztette el térd-lövésnél sem a célt. Én egyébként sem tudtam elérni, hogy az ő lövése bármikor is célpontba ne talált volna.
Én ma is nagyrabecsülöm az én fegyvereimet. Az én Henry-puskám és medveölőm ma is legértékesebb tulajdonaim. De még a saját fegyvereimnél is többre becsülöm Winnetou ezüst puskáját, amelyet még az ő életében is, bizonyos magasztos tisztelettel vettem a kezembe.
Amikor Winnetout agyonlőtték, akkor lovával és összes fegyvereivel együtt temettük el, tehát ezzel a fegyverrel is. Néhány évvel később, akkori társaimmal egy ogellallah indiáncsapat üldözése közben, éppen akkor értünk temetkezési helyére, amikor a sioukszok sirját fel akar-ták nyitni és ki akarakar-ták rabolni. Kemény harc után elüztük az indiánokat. Nem maradhattam állandó sirőrzőként a Metfur-folyó völgyében és mivel várható volt, hogy a sir kirablását meg
arról is, hogy az a tény köztudomásra jusson. Az indiánok ugyanis éppen emiatt a fegyver miatt akarták a sirt kirabolni. Amikor a Siouxuk megtudták, hogy a fegyver már nincs a sirban, többé nem is háborgatták Winnetou nyugalmát. Most ez a fenséges fegyver itt függ iróasztalom mellett és mialatt róla beszélek, szemem rajta van és mélységes fájdalommal gondolok a fegyver volt tulajdonosára, akit ez a fegyver soha cserben nem hagyott és aki talán az én egyetlen barátom volt, a barát szó igazi, nemes és magasztos értelmében.
Ennek a megjegyzésemnek elbeszélésem közben azért adtam helyet, hogy egy látszólagos ellentmondást eloszlassak. Olvasóim tudják, hogy Winnetout fegyvereivel együtt temettük el és most vásárol az olvasó képeket, amely alatt „Old Shatterhand” áll „Winnetou fegyverével”;
ezenfelül kiváncsi látogatóm, aki csaknem naponkint csodálatos „ártatlansággal” veszi el a drága időmet, látja ezt a fegyvert Sam Hawkens öreg „Gun”-ja és az én medveölőm között függni. És minthogy ezt tudják, illetve látják, vége-hossza nincs a levélbeli és szóbeli kérdezősködésnek. Nem akarják bevárni, amig egy későbbi kötetben elmondom, hogy támadt fel Winnetou fegyvere. Éppen ezért el kellett követnem azt az irói hibát, hogy a legnagyobb feszültséget előidéző esemény leirását ilyen, ide nem tartozó közléssel, megszakitsam...
Tehát Winnetou arca a vizre volt irányitva, a fegyver csöve pedig a viz másik partján lévő cserjésre. Ott volt elrejtőzve valaki, akinek a golyó szánva volt. És gyorsan hosszan elnyul-tam, fegyveremhez kaptam és jobb térdemet ugyancsak magasra emeltem. Nyomban beszédbe elegyedtem Dick Hammerdullal és ugy tettem, mintha egész figyelmem csak erre a beszél-getésre irányulna. Félig lehunytam a szememet és a pillákon keresztül a cserjésre irányitottam figyelmemet. Amint ezt tettem, az egyik bokorból fegyvercső tünt fel, ami rám volt irányitva.
Mielőtt időm lett volna, hogy fegyveremet arra a pontra irányitsam, már eldördült a lövés, de ezzel pontosan egy pillanatban eldördült Winnetou fegyvere is. Odaátról kiáltás hallatszott.
Winnetou talált. Én ütést kaptam vagy a lábszáramon, vagy a felső combomon.
A mit sem sejtő társak felugrottak. Én is gyorsan felálltam és lábammal, mialatt társaimnak egész sereg kérdése volt, szétdobáltam az égő tüzet, hogy a tüz kialudjon. Ezt azért tettem, hogy további lövéseknek ne adjunk célpontot. Alig hogy sötét lett, igy szólt az apacs.
- Testvéreim legyenek nyugodtak és várjanak.
Egy perccel később odaátról recsegés hallatszott, amit mélységes csend követett. A patak ezen a helyen legalább tizenkét láb széles volt. Ennek dacára Winnetou utolérhetlen ugrással a tulparton volt és beugrott a cserjésbe. Mi feszülten hallgatóztunk.
Hosszu, hosszu idő telt el, legalább egy jó félóra. Lábam sajgott és amikor a fájó helyhez nyul-tam, észrevettem, hogy erősen vérzek. Megsebesültem. A tulpartról áthallatszott Winnetou szava!
- Gyujtsátok fel ujból a tüzet!
A még pislogó fadarabokat egymásra dobáltam, a tüzet felfujtam és friss fát tettem rá. Ekkor már láttuk Winnetout a másik parton állni. Egy lasszónak a vége volt a kezében, a lasszó másik vége egy mellette fekvő emberi testre volt csavarva. Anélkül, hogy nekifutott volna, a lasszót erősen fogva, átugrott hozzánk, majd a mozdulatlan testet, amely természetesen a vizbe esett, maga után huzta. Segitettem neki. Hozzánk érve, elbeszélte:
- Láttam a tulparton egy arcot és rálőttem; volt ott egy másik ember is, akit nem láttam, az is lőtt. Átugrottam, hogy megtudjam, vannak e többen. Hallottam egy embert szaladni, utána iramodtam. A cserjés mögött öt lovas volt, de hét ló. A futó ember hozzájuk rohant és elmondta, hogy ő Old Shatterhandot lelőtte, ellenben társát Winnetou golyója eltalálta. Csupa fehér ember volt, egyetlen vörös sem volt köztük. Az az ember, aki az egyik üres lóra ugrott,