Apafi Mihály
1671-ben, amikor Frangepánt és társait Bécsúj
helyen kivégezték, Apafi Mihály már tíz kerek eszten
deje országolt Erdélyben.
Mi minden történt azóta, hogy a krimi fogoly szabadult keserű rabságából és szenvedő hitvesét, Bor
nemissza Annát újra karjába zárhatta. De alighogy megízlelte a házitűzhely otthoniasságát, Ali pasa ki
hozatta az ősi ebesfalvi kúriáról és ráparancsolt:
mától kezdve te leszel a fejedelem! Azután küzdelme Kemény Jánossal, a végzetes nagyszöllősi csata. A görgényszentiinrei országgyűlés, amikor végül is be
adták a derekukat a rendek, de a főemberek, akik a túlsó oldalon állottak és mindegyikük hatalmasabb volt nála, nem akarták tudomásul venni az új időknek a fordulatát. így Apafi fejedelemsége még mindig ingadozó és azok hódolata is kétes, akik szélkakas módjára csatlakoztak hozzá. Lassanként mind mé
lyebben ült be trónusára, Erdélynek sorsa azonban változatlanul súlyosbodott.
Az országot két oldalról is fenyegette a romlás.
Az elbizakodott Rákóczi György lengyel hadjárata és meg-megújuló viaskodása a trónért, véget vetett E r
dély négy évtizedes békéjének és a felidézett zűrzavar halála után sem ért véget. Az önálló fejedelemség
NOÉ GALAMBJA 89
remek tüköré darabokra törött. A porta most már nem akart szabad Erdélyt — legyen hübér tartomány ez is, mint a két dunai szolgamód tartott vajdaság. A német is egyre sűrűbben sandított Erdély felé és a be
hurcolt német katonaságot nem lehetett megmozdítani helyéből. Bécsben felismerték a kétségtelen tényt, hogy Magyarország tervbevett megtörése sohasem sikerül, ha Erdély megmarad erősnek, protestánsnak és függetlennek. Recsegett-ropogott a kétszáz éves nemzeti fejedelemség és a formálódó roppant történeti erők szétmállasztó malomkövei már munkába vették.
Apafinak azonban volt néhány esztendeje, amikor békesség volt Erdélyben, mert a török-német ellentét egysúlyban tartotta egymást. De amikor lehetetlenné vált Erdély semlegessége és magyarhoni üldöztetések miatt színt kellett vallani, egyszeriben vége szakadt a néhány esztendei idillnek. Ha történetesen olyan sza
bású államférfiúnak kezébe került volna az ország
vezetés, mint amilyen Bethlen Gábor volt, akkor is bétellett ideje a hajdani álmok korszakának. Azok is, akik tovább láttak az orruknál és felismerték a mély
ben húzódó erők vonulatát, még nem merték kimon
dani, hogy önálló Erdély nincs többé. Egy nép élni- akarását azonban nem a logika törvénye dönti el, hanem az elszántság a minden áron megmaradásra.
Csak soha fel nem adni az életjogot és bizakodni ren
dületlenül olyan fordulatokban, amelyek a história szekerét visszájára igazíthatják.
Kétségtelen, hogy Apafi fejedelem őnagysága az elmúlt évtizedben derekasan megállotta a helyét. Nem csak gátat emelt a további romlásnak, de most oda- átról is tőle vár fegyvert és fölszabadulást a szétzú
zott magyar hon. Wesselényi nádor ugyan azt írta volt egyik levelében: „Szánakozással olvastuk Apafi leve
lét, aki maga meztelen lévén, kincseket ígér mások
nak. Vájjon mi szabadsága van magának is Erdély
ben — hol egy pár jó karmazsincsizma elviseléséig
hét fejedelem váltotta egymást. . Hiába, mégsem lehet letagadni: a fejedelem hatalma megerősödött és rend van az országban. Csak hagyjanak időt neki, majd megmutatja, hogy mire képes. Kísértett a szép
séges szép álom, amelyet Bethlen Gábor dédelgetett magában: a keleti birodalom. Erdély, Havasalföld, Moldva és Lengyelország egyetlen jogar alatt. M°rt akármennyire is meg volt tépázva Erdély, a fejedelmi fő, aki isteni jog alapján került népe felé, méltán és kinyilatkoztatásszerűen vállalhatja a legvakmerőbb jövendőt. E korszaknak szemlélete teljessé tette az uralkodás abszolutisztikus felfogását. Itt is, mint min
denütt Európában. A Napkirálytól kezdve a duodec német hercegekig mindenki hirdette, hogy a hatalom
nak forrása az ő kezében van letéve. Hiába veszett el Erdély területének egy negyed része és hiába mond
ták az urak közül, hogy Várad elvesztével „kertben kerített nyulak" lettünk, a fejedelemnek nem kellett osztozkodnia senki fiával, sem a felelősségben, sem a közhatalom gyakorlásában. Forma szerint a ren
dek beleszólnak ugyan az állam ügyeinek az intézé
sébe — sőt Rhédei kurta fejedelemsége óta most már a tanács tizenkét tagját az ország választja minden nemzetből — hozhattak egy sereg olyan korlátozást, amelyet a század elejei alkotmány nem ismert, mind
ez írott malaszt volt. Apafi hatalom dolgában, házá
nak fényében nem adta alább Bethlennél és a Rákó- cziaknál. Sőt tovább ment náluk: amit eddig azok se mertek, a korlátlan hatalom eszméjét egyházi térre is ki akarta terjeszteni. Gondolkodásának abszolutisz
tikus vonásából fakadt, hogy ő a kálvinista egyháznak nemcsak patronusa, hanem főkormányzója is. Német mintára be akarta hozni a konzisztoriális kormány
formát és ebben csak a józan és az egyházi viszonyo
kat ismerő kancellárja, Bethlen János akadályozta meg.
A történelem leszólja és minden uralkodói jó
NOÉ GALAMBJA 91
vonást megtagad tőle. Pedig nem volt ostoba ember, nem volt tehetség nélkül és nem volt rosszindulatú sem. Az, amit Bethlen Miklós mond emlékiratában róla: „szegény együgyü fejedelem", nem elméjére értendő, hanem ezzel csak akaratának tétova voltát,
köztudomásszerű határozatlanságát próbálja jelle
mezni. Valljuk meg őszintén, nagyon nehéz volt elvezetni ezt az országot azokban az egyre zivata
rosabb években, amikor a tájékozódás nem a jó és a rossz között adódott, hanem a rossz és a még rosz- szabb között. Ha békés, szelíd maradt volna a kor
szak, talán még a „bölcs" jelzőjével is jeleskedhetett volna. Hiszen nagy kedvelője volt a könyveknek. Sze
rette a magányt, a dolgozószoba csendjét. Filozofikus elme volt, egyházának kitűnő fia, aki különös éber
séggel vitatkozott theológiai kérdésekről a kemény udvari pappal, Tofeussal, a későbbi rigorózus püs
pökkel, aki — Apáczait le akarta hajítani a torony
ból és a szószékről ostorozta a fejedelmek bűneit — Vendeliust fordította napról-napra és elismerésre mél
tóan becsülte a szellemet. Az a kis kép, amelyet Apor Péter rajzol róla, azt az embert tükrözteti elénk, aki nem annyira az izmait, mint inkább az elméjét szereti foglalkoztatni. . . . „Könyveket olvasott, kivált a bib
liát, azt estve is, kivált özvegy korában azmig elaludt az inassal olvastatta, vagy penig órákat igazgatott.
Sok óra volt az házában: az többi között egy az aszta
lán állott mintegy bojtos kicsiny kutyácska, mikor ütni kellett, megmozdult az asztalán valahány óra volt, annyiszor az száját föltátotta s annyit ugatott, mintha valóságos kutya lett volna."
Nem volt fejedelmi alkat — dehát más körülmé
nyek között nem is lett volna fejedelem belőle. Mert őt a kalandos politikai kor kiszámíthatatlan véletlene sodorta az élre. Nem a nép választotta, amint ez tör
tént a fejedelmi elődök fénykorában és ha megkér
dezték volna a népet, hogy kit akar urának, semmi
esetre sem őt választja, amikor annyi nagy nemzetség fiai között válogathatott. A török ültette, valósággal begyömöszölte a trónusba, mert benne elgondolásai
nak hűséges eszközét látta. Ha igyekezett is később elfelejtetni fejedelemségének e sűrűn felhánytorgatott szépséghibáját és ha voltak is tervei, hogy öregbítse országának tekintélyét, kapcsolatokat keresve külföldi udvarokkal, nem egyszer meghökkenve kellett fel
ismernie önmaga jelentéktelenségét. Talán éppen ezért duzzasztotta föl magában annyira isteni jogon épülő hatalomgyakorlásának tudatát. Hogy legyűr
jön maga körül minden ellenkezést, elrettentő csele
kedetekkel is élt, amelyek alaptermészetével valóban ellenkeztek.
Így, jobb meggyőződése ellenére féktelen dári- dókban, a bor mámorában keresett magának vigasz
talást. A század egyik legnagyobb korhelyének tar
tották. Ivott, mert a bor megsokszorozta öntudatát, megszabadította gátlásaitól, tetterőt kölcsönzött neki, hogy olyan elhatározásokra rászánja magát, aminőkre józan fővel talán nem lett volna képes. Udvaroncai ismerték e szokását, a nótázásokat, halálos ítéleteket az ezüstkupák ürítése közben nyújtották át neki és e részeges állapotban nem bírt vele csak az egy fejedelem-asszony, aki úgy tudott vele bánni, mint az ölbeli gyermekkel. Radnót, Gyulafehérvár, Fogaras, vagy Kolozsvár boltíves falai között zajlottak le a tivornyák, a pallérozatlan, vérbő férfiak durva élcei és rabelaisi kedvtelései. Az iszákoskodás különben is e kornak — még mindig a harmincéves háború tek
tonikus rengései után vagyunk — általános szokása volt. A tanácsurak, főkapitányok, a magas asztal ven
dégei versenyt ittak a fejedelemmel. Ennél az asztal
nál akármennyire is elfajult a hangulat, csak két fő ember nem nyúlt soha az italhoz: Teleki Mihály és Bethlen Miklós.
NOÉ GALAMBJA 9 3
Apor Péter írja: „hogyha innya kezdett az feje
delem, gyakran vót penig, ott senkinek sem lehetett magát megmenteni, addig kellett innya, míg kidőlt az asztaltól, maga pedig egy veder bort megivott, még sem részegesedett soha el, csak levette fejéről a bár
sony kozáksüvegét s mintha megfázott volna, így gő- zölgött ki fején az bor ereje s azután még többet ivott.11 Könnyen magunk elé képzelhetjük a látványt, amely e vad nekipendülésekben kibontakozott. Éret
len tréfák, felelőtlen elszólások, bormegoldotta igaz
mondások azonban nem mentek feledésbe és később igen heves bonyodalmaknak váltak rugóivá. De így ittak a főurak Magyarországon is. Így ittak a vég
várakban, céhek ünnepségein, mindenütt és minden alkalommal. Mintha az ital szörnyű tengerébe lehe
tett volna fojtani a dulást, pestist, nyomorúságot, éh
ínséget, a két magyar haza pusztulásának minden sötét gyötrelmét.
De a fejedelem jellemének legismertebb vonásai:
határozatlanság, önteltség, gyanakodás, indulat és szertelen részegeskedés, mind nem tehetik teljessé azt a portrét, amely főként Jókai Apafi-ábrázolása után közmegegyezésszerűen a köztudatban ragadt. Apafi fejedelemsége harminc kerek esztendeig tartott. Kevés erdélyi fejedelem dicsekedhetett ilyen hosszú uralko
dással. E nagy idő alatt nemcsak az emberi jellem, hanem a fejedelmi jellem is változott. Apafi általáno
san egy nagy nemzeti tragédia komikus figurájának tűnik fel, akit csak ide-oda taszigálnak a tanácsosok, bábként rángatják a portáról is, épúgy rabja makacs feleségének, mint udvara dibdáb, könnyelmű me
nyecskéinek, holott más oldalról láthatjuk: ingadozva is kétségtelen céltudatossággal halad előre, van kép
zelete, igen jámbor ember, takarékos és szerény, ö maga is tragikus hős, aki sokat szenved és szenvedé
seit tudatossá teszi — emlékezzünk csak arra a meg
ható emberi vallomásra, amellyel Vendelius
fordítá-sát bevezeti — és akit szerencsétlen csillagzata egyre jobban távolít el a világtól és a világ örömeitől.
Vájjon igaz-e az a hiedelem, hogy őt is „megétették?"
Ez a tragédiának csak külső kísérő jelensége lenne — a fejedelemasszony halála után a fogarasi várba visz- szavonulva már amugyis összetört ember volt — mert reményeiből semmi sem vált valóra, a kivégzet
tek szellemei visszajártak és a tények kísérteties hideg fényénél ocsúdott rá, hogy nemcsak árnyékfejedelem, hanem egy árnyék-királyságnak a fejedelme.
De nézzük egyes jellemző vonásait, amelyeket kirívó fonákságokként sorakoztat fel ellene az utókor.
Határozatlan? Hát lehetett-e akkoriban nyíl
egyenes, határozott politikát folytatni? Nem a min
dennapi szükség határozta-e meg, hogy mi a teendő?
Lehetett-e következetes, akár a török, akár a német tájékozódás tekintetében, amikor bármelyik oldalra történő fenntartás nélküli csatlakozás csak a népi fá- tum bekövetkezését siettette volna? Ha ő határozatlan volt, azok voltak mindazok az erdélyi államférfiak is, akik körülötte országos politikát csináltak, hiszen ezek is hol az egyik oldalon, hol a másik oldalon álltak, egyszerre két, sőt három vasat is tartogattak a tűzben és ők maguk sem tudtak más tanácsot adni a fejedelemnek, minthogy a következetlenségében legyen következetes, önteltség? Elbizakodottság?
Udvaroncok vették körül, akik a legvisszatetszőbb talpnyalásra képesek. Gyanakodás? Hát volt-e egyet
len megbízható embere a feleségén kívül? Teleki Mihály mindenható minisztere s kezdetben ellenfele volt és őt is nótáztatnia kellett. Apafinak akármelyik felénk villanó arcvonását szemléljük, vagy akkor, amikor asztalt tartott és Bacchusnak áldozott, vagy mint istenes ember eltűnődött a földi hívságok per- cenetnyi voltán, vagy akár az országgyűlésen is, a ha
talom teljességében, övezve méltóságainak jelvényei
vel, el tudjuk-e hinni róla, hogy fölszabadult az alól
NOÉ GALAMBJA 95
az érzés alól: mindenki csak az ő trónusára leselke
dik? önmagából kellett kivetítenie a gyanút, hogy nem fejedelemnek született és csak a Mindenható kü
lönös szeszélye emelte őt ki a többiek közül. Amíg egyik oldalon a hiúságát mórikálták, másik oldalon nőttön nőtt a félelme. Amikor szúrós tekintetét végig- jártatta a főombereken, hányszor és hányszor roskadt vissza a tehetetlen kérdésbe: miért én és miért nem ők? Ó, hogy szerette volna nagyszerű cselekedettel, valamilyen pompás diplomáciai rátalálással megsze
rezni a nagyrabecsülésüket! De azok, akiknek adott a véleményére, Bethlen János, a kancellár, Teleki Mihály, a magánéletben hűvösen elzárkóztak tőle és csak egyben értettek vele egyet: az ország nagy gondjában. Italozgatásai közben lett alkalma kifür
készni udvari emberei bensőjét, de vájjon érdemes volt-e bepillantani a lelkűk mélyére?
Nincs korszerűtlenebb rajz, mint Sandrart nürn
bergi mester rézkarca, amely őt arabs ménen, pán
célosán, harci palásttal, oldalán karddal és kezében a fejedelmi buzogánnyal örökíti meg. A rajzoló el
szánt, martiális arcot mutat be, olyan tekintetet, ame
lyet egy széles síkságon hordoz végig, mint a nagy hadvezér, aki már leterítette az utolsó ellenséget és számára a szélrózsa minden irányában szabad a hori
zont. így ábrázolták az uralkodókat az akkori kor
szak modorában. Már ennél igazibb az az arc, amelyet a keresdi vár egyik olajfestménye őrzött meg és ame
lyik háttérbe szorítva a hatásfokozás rekvizitumait, magára a puszta arcra összpontosítja az érdeklődést.
Ez a kép érett férfit ábrázol. Dús, fekete, ápolt bajusz és szakáll, amelyeknek bozótjából kifigyel a lágy és jóindulatú tekintet, domináló orr, amely fürkészni látszik maga körül. Mindez méltóságosság nélkül.
Inkább egy tudós humanista arcának minősílhetnők, különösen, ha megfosztjuk a képet az elmaradhatat
lan rókatorkos mentétől, dolmánytól, a kucsmától,
amely eltakarja a törökös hajtincset, anélkül, hogy ránehezedne a nyilvánvalóan magas és tiszta hom
lokra. Világos, zavartalan összbenyomása egy olyan férfiúnak, akinek tekintete nem a meghódított térsé
geken, hanem valamilyen szellemi távlaton nyugszik.
Valóban, tudomásul kell vennünk egy másik Apafit is, aki visszavonul legbensőbb dolgozó szobá
jába, lapozgat remekkötésű könyveiben — könyvtára, feljegyzések szerint, a leggazdagabb volt egész Erdély
ben — vagy óráival pepecsel, ami lehet fölvett, mon- archisztikus vonás, de lehet a magánykedvelő férfiú
nak játékos ösztöne, akit óraszerkezetek apró-cseprő titkai eredményesen vonatkoztatnak el olyan gondok
tól, amelyekre ráeszmélni teher számára.
Ugyancsak a keresdi vár egy másik olajfest
ménye Apafi Mihálynét, Bornemisza Annát örökíti meg. A két fejedelmi kép egyidőben készülhetett — rávall egyazon képíró stílusa és a vászon egyazon nagysága. A fejedelemasszony ebben az időben már túl volt a negyvenen és akkor még hamarább öre
gedtek a dámák. Harminchárom éves korában ment férjhez Apafihoz, pár évvel idősebb is volt nála. Erről a képről azonban nemcsak egy érett asszony méltó
ságtudata sugárzik le, de rendkívüli báj is. Álmodozó, nagy, vizes szemek, amelyek azonban mélyen a dol
gok mögé látnak, ovális, szabályos arc, ragyogóan ívelt szemöldök, keskeny száj, egyenes, nemes orr, hattyúi nyak, amelyet gyöngysor díszít, a keblek ki
dagadnak a nehéz fekete bársonyruhából, amellyel éles ellentétben áll a vállra helyezett hermelin, maga
san fekete fejdísz, amely egybeolvad a homlokon vá
lasztékosán elsimított hollófekete síma hajjal. Csupa nőiesség. Kemény vonás alig van ezen az arcon, leg
feljebb energia a szájív összeszorított szögletében.
Inkább bánatos, mint nyugodt. Talán az érett szép asszony közeli alkonyatának szól, talán a keserű világnak, amely őt körülveszi. De lehetséges, hogy
NOÉ GALAMBJA 97
azt olvassuk bele az arcba, amit ismereteink sugal- lanak. Tudjuk róla, hogy egyike volt a nemzeti feje
delemség legértékesebb asszonyainak. Férjét ő váltja ki a tatár rabságból, összekoldult, összezsugorgatott talléraival. ő ösztökéli, hogy fogadja el a felkínált fejedelemséget és vállalja el ennek minden fenyegető veszedelmét. Szüntelen ott áll a háta mögött.
A Bornemisza család ősi erdélyi család. A feje
delemasszony Bornemisza Pálnak volt a leánya, uno- kahuga Teleki Mihálynak. Testvérnénjét Bánfi Dénes vette nőül. Józan, vagyonszerző ösztönei vannak, tetszik neki a hatalom, tenyészti is a kellékeit, mes
terségesen gyarapítja annálinkább, mert éles szeme azonnal észreveszi, hogy a fejedelemségnek nincsen meg a természetes tekintélye és férjéből is hiányza
nak a hatalmi ösztönök, ezeket céltudatosan kell belé- nevelni. ö maga bármennyire is nagy vagyonszerző, példaadóan szerény, a pompát nem önmagáért ked
veli, nem mint férje, aki jókedvében tizenöt-húsz jobbágyős telkeket osztogat — hanem tömegsugal
latáért és hangos szóval ítéli el udvari dámák fölös
leges piperéskedését. Mély vallási életet él. Fukarsága mellett is jelentékenyen támogatja az egyházat, ő maga is legszívesebben egyházi lelkipásztoraival tár
salog és az igehirdetést az erkölcsileg hanyatló nép legértékesebb tőkéjének tekinti. Eszélyes és gyors fel
fogású. Férjét óvja minden meggondolatlan külpoli
tikai kalandtól, ha azok mögött még a nagyobb hata
lom fantómja is csillog. Még az okos Telekivel szem
ben is ő, az asszony, elmondja a maga meggyőző
dését: „Efféle dologba ne elegyíttesse, mert, ha ő ve
szedelembe esnék, senki ki nem venné belőle. Hagy
janak neki békét, mert hiszen a török s az német egy.“
Politikai éleslátásával megfért gyengédsége és igazságérzése is. Éppen ezek miatt sokat kellett szen
vednie. Eláradó hitbuzgalomban találta meg
ellen-7 Ligeti Ernő: Noé galambja.
szerét annak a sok csalódásnak, amelyek mindunta - lan környékezték.
Az udvar
A nemzeti fejedelemségek fővárosa hosszú időn keresztül Gyulafehérvár volt. Itt építtetett Bethlen Gábor fényűző palotát magának, de a tatárhordák felgyújtották és csak üszkös romjai maradtak meg.
Az országgyűlések egy részét változatlanul Gyula
fehérváron tartották. A fejedelem azonban szívesen tanácsozott Radnóton, Ebesfalván, (a későbbi Erzsé
betvárost nevezték így) legkivált Fogarason. Az udvar fénye, noha az Apafi-ház szerfölött takarékoskodott, még így is — tekintetbe véve a közállapotokat — túlontúl pompázó volt. A fejedelem szolgálati személy
zete közel kétezer ember. Palotás testőrök és udvari nemesek századja alkotta meg azt a társadalmi kör
nyezetet, amely hivatva volt emelni az udvar ural
kodói csillogását. Az előbbi tagjai: a főnemesi ifjak, az erdélyi katonás nevelésű ifjúság színe-virága; az utóbbi tagjai az alsóbbrendű nemesség sarjai, akiket később különböző tisztségekre képeztek ki. A palo
tások, a fejedelem személye körül teljesítettek szolgá
latot, a nemesi század tagjai „bejárók*4 voltak. A fő
úri nemzetség apródjai, mint étekfogók, pohárnokok, asztalos cipóhántók tettek szolgálatot és inkább jel
képes munkáiknál a fizetett személyzet, komornyikok, inasok, ajtónállók támogatták.
Bizonyára festői látvány lehetett egy udvari ebédnek, vagy ünnepélynek a képe. Az apródok veres bársonnyal, szkófiummal varrott, s nyuszttal préme- zett bársonyos süvegben forgolódtak a fejedelmi asz
tal körül. Főrangú emberek díszes köntöseikben, ezüst-arany galanddal szegetten, bársonyosnyelü, tol
las buzogánnyal, dámák, kisasszonyok, főemberek lányai, veres, zöld, meggyszín és más színű bárso
NOÉ GALAMBJA 99
nyokban, nyestgallérral, vagy nagy takaró fátyollal, sokszínű, festett sturctöllakkal, fodorított hajjal, drá
gakövesen, az urak medályos és kócsagtollas süvegeik
kel. Az udvar belső életéhez tartoztak a szolgahadon kívül a káplán, kántorok és írástudók. A lakomá
kon udvari zeneszemélyzet, trombitások, hegedűsök és udvari bohócok szórakoztatták a résztvevőket. Az udvartartás „személyzete" azonban jórészt láthatatlan volt. Az al- és főkonyhamesterek a konyhákon, a fő- és alborsolókkal, szakácsokkal, sáfárokkal és dara
bontokkal. Az udvaron és az istállók körül a szeke
rész és lovászszemélyzet.
És ami a legtermészetesebb, „etikett" volt itt is, amelyet éppen úgy be kellett tartani, mint akár a spanyol, vagy francia udvarban, feltéve, ha a feje
És ami a legtermészetesebb, „etikett" volt itt is, amelyet éppen úgy be kellett tartani, mint akár a spanyol, vagy francia udvarban, feltéve, ha a feje