Kevés költı van, aki olyan hitelességgel írhatná le önmagára, saját éle-tére vonatkoztatva a címben idézett hasonlatot, mint éppen a Miskolcon élı Fecske Csaba, akinek életét, mozgásterét máig átszövi egy tragikus betegség emléke, szigorú korlátokat állítva számára a mindennapokban.
Lapozgatva legújabb ― immár tizenegyedik ― kötetét, úgy érzem, hogy a kesernyés szavak csöndes szomorúsága mögül hihetetlen akarat, bátorság sejlik föl. Írásainak témáját ― legutóbbi verseskötetéhez (Majd máshol) ha-sonlóan ― ezúttal is a számvetés, az önmagával való szembenézés szándéka indukálja. Ám míg az elızı kötet ― már címében is ― némi rezignációval elegyített beletörıdést, reményvesztettséget, fájdalmas lemondást sejtetett, új könyvének címe (Ami lehetne még) ― félénken bár, de ― mintha a vá-rakozást, a teljességre törekvés hitét sugallná. Fecskében megvan a kellı el-szántság, hogy mérlegelés és szépítés nélkül, az illúziókkal leszámolva, minden lehetségesre felkészülve, valami hihetetlen belsı tartással fölvér-tezve nézzen szembe múlttal, jelennel és jövıvel.
A könyv elsı ciklusának írásai a „korrupt emlék”-ek közt kutatnak. A visszatekintés sajgó elégedetlenséget mutat. Marcangoló önvád kínozza, s az eltékozolt, elvesztegetett lehetıségek fölött keseregve szomorúan állapítja meg: „ennyi telt tılem / másokban magamat kerestem / nem lettem az aki / lehettem volna”.
Az elszalasztott pillanatok újraélésétıl a múlt cserepeinek egésszé való összeillesztését reméli. „Mohó elmém zavaros árja / mit elnyelt egyszer most kihányja” ― reménykedik a múltban utazó költı, de az összegyőjtött anyag darabjai már hiányosak, egyre több a fölmérhetı, észlelhetı
veszte-ség. Még a beteljesült szerelembe is belemart az idı: „fényévnyire vagyok most tıled… / csontodról lassan észrevétlenül / tekeredik le életed”. De szí-ven üt a kötetnyitó vallomás is: „ennél messzebb / már nem lehetnél / mint most hogy itt vagy / bennem mint eltévedt / rigóhang a ködben” ― írja sze-líd fájdalommal. A társ testesíti meg számára a múlt egészét: „az összes többi vagy / aki valaha elveszett / menteném ami menthetı / de belılünk csak én maradtam” ― állapítja meg csalódottan.
A múltban ― ha eltőnt is néha szem elıl, ha mélyebbre húzódott is oly-kor ―, nem elveszni: rejtızködni akart csupán, és szomjúságát csillapítani.
Helyét kereste, de csak fájó sebek keletkezésének s önnön pusztulásának le-hetett tanúja. A szakasz utolsó verse mégis tettekre sarkall, egy utolsó neki-rugaszkodása a teljesség felé: „nem idızhetsz mindig másutt / ide kell érned végre / jelen lenni ebben a szinte idegenben / aki lehettél volna…”
A második ciklus (Nem tudhattuk) még mindig az emlékezésé. Nem va-lamiféle öncélú nosztalgiázás ez sem, sokkal inkább azoknak az apró mo-mentumoknak a szinte kétségbeesett felkutatása, amelyek ma is kapaszkodót jelentenek a költı számára. Megidézıdnek itt a kamaszkor pillanatai épp-úgy, mint a szerelmek, az örömök és a javíthatatlan, fájó tévedések. A sorok mögött azonban mindig ott lapul valami keserőség, a pótolhatatlan utáni vá-gyakozás. Épp ezért e ciklus darabjai között is „futótőzként terjed a sötét”, az emlékezés legemelkedettebb pillanataira is rányomja bélyegét a fájdalom.
„Fölszakadó seb minden út” ― állapítja meg a szerzı. (A „seb”-metafora kedvelt képe Fecske Csabának, hisz e ciklusban több versben is találkozha-tunk vele valamilyen formában: „egyetlen sebben elfér életünk”, vagy „mi már nem vagyunk / csak te vagy és én vagyok / seb a másikon”.) A kutatást, az emlékek utáni nyomozást mégsem adja fel, bár néha már megfoghatat-lanná válnak a múlt szilánkjai: „láttam ıt és elvesztettem / mint kutya a nyomot / eltőnt valahol a szív / füstölgı meddıhányója mögött”. „Szerettem élni” ― panaszolja másutt a költı, majd valamiféle szelíd iróniával hozzáte-szi: ― „szeretni pedig volt idım tizenhét / évesen egyebe sincs az
A kötet versei nyilvánvalóvá teszik, hogy Fecskében él még a vágy s az akarat, él a teljességre törekvés szándéka. Bár ― mint írja ― „ami emberi csak annyira örök mint vízbe dobott / kı nyomán hangtalanul győrőzı víz-körök”, a mulandóság nyomasztó terhe ellenére célja töretlen: kitörölhetet-len nyomot szeretne hagyni maga után.
A kötet harmadik ciklusa a végsı számvetés. A költı, akinek „a halál udvarolt”, magától értetıdı természetességgel és könnyedséggel beszél fé-lelmeirıl: „egyszer majd éjszaka marad / nem kezd új napot a reggel / s amitıl annyira féltem / összevegyülök a röggel”. Bár a cím (Éjszaka marad) lemondásról, beletörıdésrıl árulkodik, valójában mégis a betegségét legyı -zı költı hihetetlen élni és tenni akarása csendül ki a legtöbb költeménybıl:
„halni tanultam egész életemben” ― vallja a kötet talán legszebb versében, majd hozzáteszi: „volna még itt annyi minden / hát hogy mehetnék el in-nen”. A küzdelem, amit az életéért folytatott, följogosítja arra, hogy paradox módon közelítsen az élet-halál kérdéséhez. „Az élet csak ürügy a halálra” ― írja Túl a hegygerincen címő versében, majd ugyanitt némi malíciával saját életét ekként értékeli: „létem tanulság nélküli mese / nem voltam más csak Isten szennyese”. A munka, a vers az, ami erıt ad, ami le tudja gyızni a fe-nyegetı elmúlást: „verset írsz mert te csak így tudsz / tırt vetni az elmúlás-nak” ― szögezi le határozottan.
Az elmúlás-versek komor alaptónusát gyakran színezi valamiféle ironi-kus-groteszk felhang, könnyedséget kölcsönözve az elviselhetetlennek.
„Mennyivel könnyebb / elviselni a mások / szenvedéseit” ― írja egy haikuban, míg máshol még keményebben fogalmaz: „csukott ajtaja vagy a világnak / veled csak neve van a hiánynak”.
Önmarcangoló, vívódó költı Fecske Csaba, akinek szomorúan ironikus hangulatú lírájában valami hihetetlenül mély életbölcsesség kristályosodik ki. Olyasfajta életközelítés az övé, amely a mindennapok keserves tapaszta-lásain keresztül juttat el az Úr kezének kereséséig, miközben elénk tárja azon apró örömöket, amelyekért élni érdemes. Versei közt lapozva megálla-píthatjuk: sokoldalú, sokféle irányban kísérletezı költı, aki utolsó kötetei-ben megtalálta azt a hangot, ami igazán sajátja. Írásai ― bár jobbára a ha-gyományos líraeszmény jegyében fogantak ―, mégsem korszerőtlenek:
erısségük a képiség, a formai tökéletesség, de sokkal intellektualizáltabbak, mint a korai alkotások. Egy apró hibától eltekintve nyomdatechnikai szem-pontból is kitőnı, ízléses könyv Fecske Csabáé. Méltán érdemel figyelmet.
Oláh András