(HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum – Line Design, [Budapest], 2011., 224 o.) Az 1849. évi függetlenségi háború
elvesz-tése után külföldre menekült volt kormányzó, Kossuth Lajos, valamint a magyar emigráció többi tagjának legfontosabb célja a szabadság-harc újrakezdése, és Magyarország független-ségének kivívása volt. Az 1848–1849. évi há-ború sikertelensége arra a felismerésre kész-tette ezeket a politikusokat, hogy a tartós függetlenség elérése csak akkor sikerülhet, ha Magyarország nem marad egyedül és céljai megvalósításában más országok, esetleg nagy-hatalmak támogatására is számíthat. Ekkor le-het csak esély Bécs és esetleges szövetségesei legyőzésére. A másik fontos felismerés az volt, hogy a magyar függetlenségi törekvések nem lehetnek sikeresek a nemzetiségek igényeinek és érdekeinek valamilyen mértékű figyelembe vétele nélkül. Kossuth és a magyar politikai emigráció csaknem két évtizeden keresztül igyekezett megteremteni azokat a feltételeket, amelyek segítségével, külföldi támogatással,
újraindítható a függetlenségi háború. Ezek az erőfeszítések egészen az 1867-es osztrák–
magyar kiegyezésig tartottak.
Farkas Katalin, a 48-as magyar emigráció történetének fiatal, tehetséges kutatója már több résztanulmányt publikált a témában, töb-bek között a Századok és a Hadtörténelmi Köz-lemények hasábjain. Most megjelent könyve – amely 2006-ban megvédett doktori (PhD) disszertációján alapul – e két évtizedes küzde-lem második fele, az 1859 és 1866 közötti évek történetét tekinti át. Azt az időszakot, amikor a magyar függetlenségi törekvések az egységes Olaszország létrehozásáért folytatott küzdel-mekkel kapcsolódtak össze. A szerző olasz nyelvtudásának birtokában római levéltárak-ban és könyvtáraklevéltárak-ban kutatva tárta fel a kor-szak olasz levéltári forrásait és kor-szakirodalmát.
Emellett felhasználta az eddig megjelent ma-gyar szakirodalom és forráskiadás eredménye-it, valamint a hazai levéltárak forrásanyagát is.
Kutatásai segítségével a témában megjelent minden eddigi feldolgozásnál részletesebben mutatja be a Csáky–Komáromy-féle szervez-kedés részleteit, a magyar függetlenségi moz-galom európai hatalmi politikában játszott Olaszor-szág születésének évei) a Francia Császárság és a Szárd-Piemonti Királyság 1858-as szövet-ségkötése utáni három év eseményeit mutatja be. A magyar emigráció számára ekkor csillant fel a remény, hogy az egységes olasz állam megteremtésére irányuló Habsburg ellenes francia–szárd-piemonti törekvések, és a kirob-banó francia–piemonti–osztrák háború lehető-séget nyújt a magyar függetlenség kivívására.
A magyar emigráció korábban egymással ke-vésbé szívélyes viszonyt ápoló három vezető személyisége, Kossuth Lajos, Klapka György és gróf Teleki László 1859 májusában létre-hozta a Magyar Nemzeti Igazgatóságot azzal a céllal, hogy képviselje az emigrációt a külföldi kormányokkal folyó tárgyalásokon és koordi-nálja a szervezőmunkát. Ezzel párhuzamosan Magyarországon is megalapításra került egy titkos szervezet, a pesti központi bizottmány, amely a külföldi előkészületekről híreket kapó – az emigránsokhoz baráti-rokoni szálakkal kötődő – hazai ellenzékiekből állt. A rövid há-borút gyorsan lezáró villafrancai fegyverszünet azonban rácáfolt a reményteljes várakozások-ra. Az a tény azonban, hogy a piemonti majdan bekövetkező Ausztria elleni háború-ban. Ennek értelmében közös háborús célnak tekintették a magyar függetlenség kivívását.
Ez a megállapodás volt az emigráció talán leg-nagyobb diplomáciai sikere. A nemzetközi helyzet azonban nem kedvezett a felek céljai-nak. A hazai bizottmány feloszlott, az emigrá-ció háromtagú szervezete Teleki László „haza-rablása” után kéttagúra szűkült. A szerző külön alfejezetben tárgyalja a magyarországi hadseregszervezés kérdését, melynek sikeres-sége egy esetleges magyarországi felkelés
szempontjából rendkívül fontos lett volna. A feltárt források alapján azonban egy kevésbé valóságos, inkább csak papíron létező és a Magyar Nemzeti Igazgatóság magyarországi megbízottjává kinevezett Komáromy György vágyait tükröző felkelősereg képe bontakozik ki. Az 1861. évi országgyűlés határozati párti többsége mellett a szélsőbal is kereste Kos-suthtal a kapcsolatot. E relációk történetét is részletesen olvashatjuk. A hazai kapcsolatok mellett a Magyar Nemzeti Igazgatóság igyeke-zett összeköttetést teremteni a román fejede-lemségek és Szerbia vezetőivel is. Ennek kettős célja volt: egyrészt a várható háborúban történő együttműködés biztosítása, fegyverraktárak lé-tesítése román, illetve szerb területen, másrészt a magyarországi nemzetiségek jogainak esetle-ges kiterjesztése. E megbeszélések bemutatása mellett részletes tájékoztatást kapunk a magyar-országi politikusok és sajtó nemzetiségi kérdés-ben elfoglalt álláspontjáról is.
A kötet második és harmadik fejezete (A lengyel felkelés időszaka, illetve Kísérletek a magyar, a román és a szerb nemzeti törekvések összehangolására) az 1862 és 1866 közötti időszak emigrációs történetét tárgyalja, azokat a diplomáciai egyeztetéseket, melyek mozga-tórugója továbbra is a magyar függetlenségért folytatandó háború előkészítése volt. Az Ma-gyarországon is hatalmas visszhangot váltott ki. A tervezet egy amerikai típusú demokrati-kus köztársaság keretei között egyesítette vol-na Magyarország, Horvátország, Románia és Szerbia önálló államait. Ezt az elképzelést az egykori Határozati Párt többsége is elutasítot-ta, Klapka pedig kilépett az ekkor már csak két tagú Magyar Nemzeti Igazgatóságból, és visz-szavonult a politikai tevékenységtől. Ezzel az emigráció irányító szerve megszűnt. Az emig-ráció viszonyrendszerének, külföldi (elsősor-ban olasz) és magyarországi kapcsolatainak átalakulásához az említett tényezőkön kívül két kevésbé ismert határozati politikus, Komá-romy György és gróf Csáky Tivadar tevékeny-sége is hozzájárult. 1862-ben Genfbe költöz-tek, és Klapkával együttműködve arra töre-kedtek, hogy Kossuth kizárásával maguk ha-tározzák meg az emigráció és a szabadságharc újraindítása szempontjából potenciális
szövet-ségest jelentő olasz kormány viszonyát. Tevé-kenységük eredményeképpen Kossuthnak egy időre mind az olasz vezetéssel, mind a hazával szüneteltek összeköttetései. 1862-re azonban Csáky és Komáromy korábbi határozati esetére mindössze két felfegyverzett zászlóalj kiállítását irányozta elő. Csákyék ennek ellené-re külföldön nagyobb mértékűnek tüntették fel a hazai ellenállás támogatottságát és lehetősé-geit, valamint Kossuthtal ellentétben – aki az esetleges magyar szabadságharc külföldi tá-mogatásának biztosítását tartotta szem előtt – semmilyen feltételhez nem kötötték a hazai felkelés megindítását. Az említett két fejezet részletesen tárgyalja a diplomáciai tárgyalá-sok, a hazai szervezkedések, valamint ezekkel összefüggésben a nemzetközi politika esemé-nyeinek történetét, egészen addig, hogy 1865 végére az osztrák–magyar kiegyezés várható közelsége miatt, megszűnt az olasz kormány és a magyar emigránsok közötti érintkezés.
A kötet negyedik fejezete (Az utolsó re-mény: az 1866. évi háború) már arról az idő-szakról ad részletes képet, amikor a kiegyezés előtt utoljára merült fel az a lehetőség, hogy a magyar kérdés tárgyalásos helyett fegyveres megoldást nyer. Kossuth, akit a kedvezőtlen nemzetközi politikai helyzet és felesége beteg-sége, majd 1865-ös halála az előző években visszatartott a cselekvéstől, újra aktivizálta magát. Olaszország és Poroszország közelgő Ausztria elleni háborúja kapcsán 1866 tava-szán mind a firenzei, mind a berlini vezetésnél igyekezett elérni a magyar kérdés fegyveres megoldásának támogatását. A háború közeled-tével a francia, valamint az olasz vezetés sürge-tésére Csáky, Komáromy és Klapka látszólag megegyezett Kossuthtal az együttműködésben, valójában azonban a volt kormányzó kizárásá-val kötöttek megállapodást a poroszokkal a Klapka-légió felállításáról. Ekkor sem vették figyelembe Kossuth 1859 keserű tapasztalata óta hangoztatott feltételét: a szövetséges hata-lom garanciáját a háború Magyarország fel-szabadításáig történő folytatásáról. Ilyen kö-rülmények között a magyarországi szervezés elégtelensége, valamint a hazai közhangulat inkább kiegyezéspárti jellege miatt a légió
csak kudarcot vallhatott, a háború pedig csak addig folyt, amíg azt Olaszország és Poroszor-szág érdekei kívánták. Kossuth számára csak 1866 augusztusában derültek ki a Csáky–Ko-máromy-féle szervezkedés „üzelmei”. Ezeket az 1867 elején Olaszországban nyomtatott és néhány példányban Magyarországra is eljutott Negyvenkilencz című lap hasábjain igyekezett leleplezni. meg-jegyzi: „Klapka közvetítése, a szervezett magyarországi háttér hangoztatása és a magyar szabadságharc magára maradását kizáró bizto-sítékokról való lemondás elegendőnek bizo-nyult ahhoz, hogy Csáky és Komáromy elszi-getelje Kossuthot 1863–1864-ben az olasz, 1866-ban pedig a porosz kormánnyal való kapcsolattartástól.” Végül összefoglalóan meg-állapítja, hogy „az 1860-as években a magyar függetlenség kivívásának sem a belső, sem a és Komáromy nem egy valós lehetőséget sza-lasztott el. Méltán kárhoztatta őket ugyanakkor azért, mert nem ismertek erkölcsi gátlásokat az elvtelenség, a nemzet sorsának felelőtlen koc-káztatása, a tárgyalópartnerek félrevezetése és a személyes érdekek előtérbe helyezése kap-csán.”
A kötet függelékében a Klapka-légió tiszti-karáról készült adattár, a tárgyalt események kronológiája, a könyv szereplőit bemutató kép-tár, forrás- és irodalomjegyzék, személynév-mutató, valamint angol és német nyelvű rezü-mé kapott helyet. Az igényesen elkészített, nagy forrásanyagot felvonultató, lábjegyzetek-kel bőségesen ellátott mű jó szívvel ajánlható minden, a korszakkal foglalkozó történésznek vagy az emigráció története iránt érdeklődő
olvasónak. A recenzens mindössze két meg-jegyzést fűzne ismertetőjéhez: Asbóth Lajos 1849-ben hivatalosan nem viselt tábornoki cí-met, még akkor sem, ha ő maga ezt állította, vagy Kossuth 1867-ben ezt elismerte (28. o.,
92. lj.). A kötet harmadik fejezetének utolsó alfejezetében (109–116. o.) a lábjegyzetszá-mok elcsúsztak, az utolsó pedig kétszer szere-pel, ami egy kissé megnehezíti a tájékozódást.
Solymosi József hanem megkísérli átfogni az utóbbi kb. másfél évtizedben a „nagy évvel” kapcsolatosan meg-jelent munkákat a rá jellemző részletességgel és alapossággal. Azonban nemcsak az orszá-gos tudományos műhelyek és az ismert tudo-mányos kutatók könyvei kerülnek ismertetés-re, hanem a vidéki múzeumok, helytörténészek és lelkes amatőrök kiadványai is.
A kötet bevezetésében a szerző röviden összefoglalja a magyar történetírásnak a sza-badságharccal kapcsolatos, 1867–1997-ig kép kialakítását. Ettől függetlenül azonban minden korban születtek jó színvonalú, máig használható munkák. Az 1970-es évektől kez-dődően a zömmel ideológiamentes munkáknak köszönhetően a rendszerváltozásra már a leg-több fontos kérdésben konszenzus alakult ki a korszak történetírói között.
Az 1998–2011 között megjelent munkák ismertetését felvezető részben Hermann Ró-bert röviden vázolja a 150. és 160. évforduló, valamint a Kossuth-, a Deák- és a Batthyány-emlékévek tapasztalatait, főként a könyvkiadás szempontjából. Az elmúlt évfordulók történé-seiből azonban kénytelen azt a következtetést levonni, hogy a nem megfelelő szervezés miatt a kötetek zöme csak az emlékévek után jelent meg, ráadásul a vidéken és a határon túl
meg-jelent kiadványok a könyvterjesztés anomáliái miatt nehezen hozzáférhetők. Végül összegzi könyvismertetési szempontjait.
Az első fejezet a szerző számára különösen kedves, a kort megvilágító alapvető források, kap-csán, mivel nekik köszönhetően az első felelős magyar kormány miniszterelnökének szinte teljes iratanyaga közlésre került. Ezután a ve-gyes műfajú forráskiadványok kerülnek sorra, ahol az egykori budai Táncsics Mihály Gim-názium (ma Budai Középiskola) kollektívájá-nak a névadóval és kortársaival kapcsolatos forráskiadása kap külön dicséretet. Az orszá-gos jelentőségű forrásközlésekkel foglalkozó részt a visszaemlékezések, naplók ismertetése zárja. Itt külön kerülnek bemutatásra a polgá-riak és politikusok, a női emlékírók, a katonák, az egyháziak, az emigráció és neoabszolutiz-mus korszakának emlékezői által írott művek, illetve a különböző gyűjteményes kötetek.
Ezután egy szárazabb, de a kor kutatói szá-mára kiemelkedően hasznos kiadványegyüttes, az adattárak, életrajzi lexikonok és életrajz-gyűjtemények bemutatása következik. A szer-ző a számos remek munka közül elsősorban Bona Gábor és Kovács István köteteit emeli ki, mivel a szabadságharc hadseregének tisztikara, illetve a lengyel légió tagjainak élete az ő több évtizedes munkásságuknak köszönhetően vált megismerhetővé. Ezt követi a különböző ta-nulmánykötetek ismertetése. Ezen a fejezeten belül külön szerepelnek az általános, a temati-kus, a korszak szereplőiről szóló, a hadtörténe-ti, a szerzői és az ünnepi tanulmánykötetek,
valamint az emlékkönyvek. Utóbbiak közül a 48-as történetírás nagyjai tiszteletére megjelent jubileumi emlékkönyvek emelkednek ki.
Ezt követi a különböző összefoglaló mun-kák, illetve kismonográfiák számbavétele. Itt külön szerepelnek az összefoglalók, a politika-történeti, a hadpolitika-történeti, a külpolitikai és dip-lomáciatörténeti, az egyháztörténeti, az emig-ráció és neoabszolutizmus korát felelevenítő, illetve az egyéb kötetek. Ezután az országos mo-numentális, Buda 1849. évi visszafoglalásáról írott munkája emelendő ki, amely az elmúlt hetven év dacára máig a legalaposabbnak szá-mít a témában. Végül az életrajzok következ-nek: a politikusokról, a katonákról, az írókról, illetve a költőkről megjelent munkák. Ezek közül is elsősorban a gróf Batthyány Lajosról írottak emelkednek ki, mivel e kiadványoknak bibliográ-fiái kerülnek ismertetésre, amelyek közül ki-emelkedik a 150. évforduló legnagyobb szabá-sú, a Hadtörténeti Múzeumban megnyitott kiállítását bemutató Fényesebb a láncnál a kard című kiadvány. A zömmel az emlékévekhez kötődő, nívós albumok és díszművek
felsoro-lása után a népszerűsítő és szépirodalmi mun-kák szemléje következik. Az áttekintést lezáró szakasz kissé rendhagyó: itt ugyanis a „mások tollával ékeskedő” munkákat gyűjtötte össze a szerző.
A kötet záró összegzésében Hermann Ró-bert megállapítja, hogy az eltelt, kb. másfél év-tized minden eddiginél bővebb termést hozott, de a magyar ’48-as történetírás még számos té-ren (elsősorban a korszak szereplőinek megkönnyítő személy- és helységnévmutató zárja.
A kötetben, mint minden munkában, elő-fordulnak kisebb hibák, elírások is. A Kecske-mét is kiállítja… című kiadvány ismertetésekor elmaradt annak a közlése, hogy a nevezett mun-ka a Kecskemétiek a szabadságharcban II. kö-teteként jelent meg Székelyné Kőrösi Ilona szerkesztésében (90. o.). Kedves Gyulának a szabadságharc huszárairól írott munkájának második kiadása nem tartalmazza az összes külföldi légió lovasságának bemutatását, csak az olasz légióét (110. o.), és ez a kötet kétszer (110., ill. 113–114. o.) került bemutatásra.
A fentiektől függetlenül ismét hiánypótló és a szerzőre jellemző alapossággal összeállí-tott munka született meg, amely az 1848–49.
évi eseményekkel hivatásszerűen foglalkozók és a csupán érdeklődök számára is mostantól kü-lönleges helyet foglalnak el a korabeli esemé-nyek szereplőinek visszaemlékezései. Az 1918 novemberétől a második világháború végéig terjedő időszakra vonatkozó magyar nyelvű
memoár-irodalom a közelmúltban egy újabb érdekes és jelentős kötettel gyarapodott. Az 1920 és 1945 közötti magyar királyi Honvéd-ség egyik meghatározó alakja, a szarvasi szüle-tésű, végül altábornagyi rangot elért ebesfalvi