(1945. január – 1949. november)
Fényi József III. gimnazista korában
I. rész 1945. január 4. - január 12.
Természettan óránk volt. Újév után az első. A szem anatómiájáról beszélt a nem-rég kinevezett tanárunk, az orvosból lett páter, Semtey Gellért, szalvatóriánus - szerzetes.
Váratlan kopogtatás szakította meg az előadást. Kitárult az ajtó s közölték velem, hogy rögtön menjek haza, különben édesapámat viszik el kényszermun-kára.
Az osztály megdöbben a hír hallatán. Ismeretes, hogy a környék sváb szár-mazású falvainak, de Bere, Érmindszent tősgyökeres magyar lakosságának is, színe-javát őrizetbe vették január 3-án. A szabadon maradottak szorongva várták a vihar elmúlását. De íme, még fölöttünk a sötét felhők.
Bár hideg zuhanyként ért az üzenet, pillanatnyi gondolkodás nélkül össze-szedem magam, és engedélyt kérek a távozásra. Elköszöntem. Könny csillant a páter szemében, amikor elbocsátott. Még egy utolsó tekintet a VII. osztály felé.
Isten veletek pajtások! Isten veled Alma-mater!
Igyekeztem hazafelé, a csapdába. Bár kikerülhetném, elég nagy a világ, üthet-* * nék a nyomomat. De mi lesz akkor az apámmal, ha beváltják fenyegetésüket?
Azt nem tehetem. Hat esztendőre ragadta el őt a családjától az első világégés, most rajtam a sor.
Kihaltnak tűnik a falu. Az utcák néptelenek. A portákon sem serénykedik senki. * * Til-tul egy-egy öregasszony bukkan fel sötét árnyékként, hogy nyomban eltűn-jék a szomszédban. Gyászszínű ruhájuk híven tükrözi a falu állapotát.
Szüleim csüggedten fogadnak. Lőrinc bátyám, aki nemrég tért haza a frontról, már őrizetben van. Engem is keresnek. Ha nem jelentkezem, apámat viszik el.
Pista, az unokabátyám, betegsége miatt nem mehet; befogták helyette az apját.
Nincsenek tekintettel a korára. Feri sógorom is „ott” van már. Marcsa nővérem egyedül maradt a két kis gyermekével. Feritől, az idősebbik bátyámtól, az ősszel jött az utolsó tábori levél. Margit, a felesége, ugyancsak aggódik érte. Neki sem könnyű a két aprósággal. De szerencséje is van velük, no meg Marcsának is, kü-lönben őket is elvinnék, mint a többi gyermektelen asszonyt. Berta nővérem el-költözött Ungvárról Jászberénybe. Jancsi bátyám az ostromlott Budapesten. Hát így állunk. No, de bármennyire is aggasztó a helyzet, viselnünk kell a sorsunkat
Most pedig fel kell készülni az útra. Csak tudnánk, hogy hová s mennyi időre visznek? Minden eshetőségre számítva, édesanyám összeszedi a házban találha-tó melegebb holmikat. Az én széllelbélelt diákruhám számításba se jöhet ilyen alkalomra. Fehérneműváltóról sem feledkezünk meg. No, meg néhány napi éle-lem is helyet kap a degeszre tömött batyuban. Már öreg este van, mikor nyugo-vóra térünk.
Szomorú napra ébredünk. Némán fogyasztjuk a reggelit. Édesanyám szomor-* * kásan szemléli szokatlan öltözékemet. Ott állok bátyám vastagon bélelt csiz-manadrágjában, a hozzá nem illő hosszú, fekete kabátban, amit hajdanán gróf Teleki Pál, miniszterelnök viselt, és apám báránybőrrel bélelt kucsmájával a fe-jemen. Rövid a búcsúzás, Elérzékenyülésre nincs idő. Ki-ki magába fojtja érzé-seit, bánatát. Sietni kell. Amint elindulok, szemben velem jön a községi küldönc, egyik barátom apja.
–Utánad küldtek, mondja elcsukló hangon
– Nem tehettem egyebet. Már nagyon türelmetlenek.
Fegyveres, orosz katonák őrzik az iskolát. Beengednek bárkit, de ki már senki sem jöhet. Az osztálytermek tömve batyukon ülő, elcsüggedt férfiakkal, nőkkel.
Már harmadik napja tartják őket bezárva ebbe a „siralomházba”, amely oly sok gyermekkori emléket őriz, mindannyiunk emlékezetében.
Hamarosan sorakoztatják a begyűjtötteket. Összesen 319 embert. Meg lehet elégedve a „toborzó bizottság”. Jó munkát végzett. Itt van a falu minden 17 és 45 év közötti férfija. A leányok és gyermektelen asszonyok 17 évtől 32 éves korig
lettek begyűjtve. Volt olyan család, ahonnan három, vagy négy személyt idéztek be. Gyermektelen házaspárok is voltak, pl. Kovács, a jegyző, feleségestől, Szász Gyuri úgyszintén, Knecht Feri bácsi a 17 éves leányával, stb.
Vezényszavak harsogására leszünk figyelmesek, majd nyomban fegyveres őrség vesz körül bennünket és kiterelnek az út közepére. Indulásra kész a ha-talmas csapat. A falu főutcáján, Nagykároly felé vezényelnek. Pityergő gyer-mekek, könnyező anyák, szemüket törlő öregasszonyok, fájdalmukba roskadt aggastyánok integetnek mindkét oldalról; búcsúznak szüleiktől, férjüktől, gyer-mekeiktől, unokáiktól.
Lassan mögöttünk marad a falu. Fagyos, havas úton lépkedünk Nagykároly felé, az őrség lankadatlan ébersége mellett. Az emberek gondolataikba merülve bandukolnak batyuikkal a hátukon s a hónuk alatt. Kár! Kár! – röppen fel az út mentén egy – egy fekete varjú. De jó volna az ő helyükben lenni!
Megérkezünk Károlyba. Kíváncsi szemek kísérik e furcsa menetet. Ilyet még nem láttak.
A régi megyeházából lett piarista gimnázium oldalszárnyánál megállítanak bennünket; a bejáratnál őrködő katona kitárja a kaput, indulunk befelé. „Ráz, dvá, tri,…egészen 3l9-ig. Teljes a létszám.
Az iskola udvara, amely néhány napja még diákok zsivajától visszhangzott, most komor képet mutat, börtönudvarra hasonlít. Csoportokba osztva bevonu-lunk az épületbe.
A lányok és asszonyok az iskola egyik szárnyában, a férfiak a másikban kap-nak elhelyezést. A véletlen úgy hozta, hogy ugyanabba a tanterembe kerültem, ahol néhány nappal ezelőtt még bizakodóan néztem a jövőbe. A túlzsúfolt te-remben mindenki igyekszik megtalálni a maga helyét. Testvérek, rokonok, jó barátok, csoportokba tömörülve, összehúzódnak a puszta padlón.
Átnézünk a szomszéd termekbe. Mindenütt telis-tele emberekkel. Kérdezős-ködünk. Ők sem tudnak többet, mint mi. Begyűjtöttek bennünket, hogy munkára vigyenek. Hová s mennyi időre? Nem tudja senki. Sok a találgatás. Bizonyosat senki sem tud, mert velünk semmit sem közöltek.
Lassan alkonyodik. Elővesszük az elemózsiát. Falatozunk egy keveset, majd nyugovóra készülünk. Kiderül: ugyancsak össze kell húzódnunk, hogy vala-mennyien elhelyezkedhessünk a padlón. A lövészárkokat is megjárt férfiaknak nem újdonság a kemény derékalj, az ágynemű nélküli fekhely. De nem így a többségnek.
Próbáljuk megszokni a kényelmetlenséget, de nehezen megy. Egész éjjel forgolódunk, hánykolódunk. Végre kezd derengni. A kialvatlanságtól kába a fejem, megdörzsölöm a szemem.
Egyesek fekszenek, mások lehorgasztott fejjel gubbasztanak. Jó lenne már
megmozgatni végtagjaimat. Felállok. Öltözködnöm nem kell, hisz ruhástól fe-küdtem le. Álomittas imbolygással megindulok az ajtó irányába. Nagy nehezen sikerül kibotorkálnom a fekvő és gubbasztó embertársaim között.
A folyosó már benépesült, főleg idősebb férfiakkal. Csoportokba verődve ta-nakodnak ugyanarról a dologról. Van, aki azt állítja, hogy csak rövid ideig tartó közmunkáról lehet szó, de az se valami messze, hisz zsenge leánykák, asszonyok is vannak velünk. Mások borúlátóbban ítélik meg a helyzetet. Szerintük hosz-szabb időre, s távolabb, sőt egyenesen Oroszországba visznek bennünket.
Persze, mindez csak találgatás. Az „illetékesektől”, a toborzó bizottságoktól, őreinktől, semmi sem szivárgott ki. Mindenesetre – jelesre vizsgáztak a titok-tartásból. Napokig tevékenykedhettek az előkészületi munkában anélkül, hogy gyanút keltettek volna a lakosság körében. Nem egy esetben, a fellajstromozás-ban részt vevő helyi közigazgatásbeliek is beleestek a csapdába. Most ők is itt vannak közöttünk; eltűnődhetnek naivságukon, jóhiszeműségükön. Csak igen kevés azoknak a száma, kik élve e gyanakvással, sikerült kikerülniük a kelepcét.
Az időzítést is remekül megoldották. Hogy elejét vegyék az esetleges „dezer-tálásnak”, valamennyi településen egyazon időben vették őrizetbe mindazokat, akik most itt vannak fogva tartva.
A nap folyamán, s a következő napokon számunk egyre gyarapszik. Mivel semmiféle ellátásban nem részesítenek bennünket, megengedik, hogy hozzátar-tozóink élelmet, ruhaneműt juttathassanak be hozzánk.
Lassan telnek a napok, az éjszakák egyre hosszabbak. Január 12-én közlik ve-* * lünk, hogy készüljünk fel az útra, szedjük össze a batyunkat és sorakozzunk fel az iskola udvarán. Névsor-olvasás, létszámellenőrzés után, fegyveres kísé-ret mellett indul a csapat. Irány – a vasútállomás. Az utcák, ahol elhaladunk, néptelenek; az emberek behúzódtak házaikba. Hogy vidám látszatott keltsen e szomorú menet, a csapatparancsnok, tolmács útján, nótát rendel. Kezdetben vontatottan, majd egyre erőteljesebben száll a dal.
Mire elhangzik a nóta utolsó sora, már meg is érkezünk az állomásra, ahol a nótabeli „három” helyett csak egy marhavagonokból álló hosszú szerelvény várakozik nem a „negyedik”, hanem az első vágányon – fegyveres katonákkal körülvéve. Rövidesen szétnyílnak a tolóajtók, s kezdődik a számlálás: „ráz, dvá, tri… szorokpjáty”. Negyvenöt ember minden tíztonnás marhavagonba, s már csukják is ránk az ajtót.
A vagon rácsozott szellőztetője mellé húzódom, onnan szemlélem a külvi-lágot. Az utolsó embert is elnyelte a szerelvény, amikor mit látnak szemeim: a páter, aki megkönnyezett és egyik aprócska osztálytársam közeledik a vonathoz, fegyveres kísérettel. A transzportparancsnok szemügyre veszi őket; a szerzetes
tanárt betuszkolják a vagonba; a kistermetű, fejletlen fiúra nincs szükség, ő me-het haza.
Parancsszavak hangzanak el, az őrség felkapaszkodik a vagonok ütközőire.
Süvít a mozdony, megrázkódnak a vagonok, s lassan elindul a szerelvény.
„Szülőföldem szép határa, Meglátlak-e valahára?”
II. rész 1945. január 12 – 1945. február 1.
Ütemesen kattognak alattunk a vagon kerekei. Odakint alkonyodik. Az a kevés fény, ami beszivárog, módot ad arra, hogy szemügyre vegyük azt a sivár ké-pet, amit ez a „hálókocsinak” berendezett marhavagon nyújt: kétoldalt emeletes priccsek, középen egy alacsony kályha és egy üres vödör. Próbálunk elhelyez-kedni a puszta deszkákon. Egy-egy priccsre tizenegy, illetve tizenkét fő jut.
Ki-ki a saját belátása szerint csatlakozik a négy csoport egyikéhez. Ez vi-szonylag simán megy, hisz valamennyien falubeliek vagyunk, jól ismerjük egymást. Én Lőrinc bátyámmal, rokonaimmal és utca-beleikkel alkotunk egy csoportot. Fontos az egyetértés, hisz ugyancsak szűk helyen kell meghúzódni.
Egymással szemben ülünk, fekszünk, lábainkat gondosan egymás mellé rakva, aminek előnye is van, is van, melegítjük egymást. És ez nem lebecsülendő a januári hidegben.
Fényi Lőrinc Fényi József bátya
Kit-kat, kit-kat,…kattognak alattunk a kerekek. A mozdony fütyül időnként, elhagyjuk lassan Szaniszlót, Érmihályfalvát, Diószeget, Biharpüspökit. Ahogy távolodunk szülőfalunktól, úgy oszlanak szerte reményeink. S miután Nagy-váradnál, keleti irányba fordul a szerelvényünk, végkép beigazolódni látszik a borúlátók előérzete. Nem ok nélkül figyelmeztettek bennünket: lássuk el magun-kat egy-két heti élelemmel. Nincs kizárva, hogy az úton fogjuk elfogyasztani a magunkkal hozott elemózsiát. De hol fog akkor már robogni velünk ez a vonat?
Ez az a kérdés, amire közülünk senki sem tudja a választ. Hogy valahol keleten, az már kétségtelen. No, de hagyjuk az okoskodást. Mások gondolkodnak most helyettünk. Ellátásunkról viszont senki sem törődik.
Mikor megéhezünk, sorra előveszi ki-ki a maga tarisznyáját, s falatozni kezd.
Terítékre kerül itt mindenféle: sűlthús, kolbász, szalonna, töpörtyű stb. Van, aki-nek lángost, barátfülét, sőt palacsintát is csomagoltak. Kezd felengedni a fagyos hangulat, élcelődésre is sor kerül. A nótás kedvűek már rázendítenének, de a megfontoltabbak lecsitítják őket; jobb nem ingerelni az őrséget. Szegényeknek a fékbódékból kell őrködniük. Valahányszor megáll a vonat, végigfutkosnak a va-gonok tetején, de az alját sem hagyják ellenőrzés nélkül. Nem könnyű az ő szol-gálatuk sem, de legalább szabadok! –Már amennyire szabad lehet egy katona.
Éjfél felé járhat már az idő, (csak sejtjük, órája senkinek sincs) kezdjük meg-vetni a vackunkat. Felsőruhánk egy része magunk alá kerül, a priccs deszkájára;
a vánkost tarisznyával, illetve katonaládáival helyettesítjük; takaróul a leve-tett bekecs (rövidkabát), egyik-másiknak lópokróc, jómagamnak a télikabátom szolgál. Lassan elcsendesedik a társaság. A kerekek egyenletes kattogása álom-ba szenderít.
Hirtelen fékezés! Csikorognak a kerekek, az ütközők összeverődnek, vonatunk * * megáll. Kitekintek a résen: hegyek rajzolódnak ki a szürkületben. A közelben semmi épület. Nyílt pályán lehetünk.
Gyors lépésben kordon veszi körül a szerelvényt. Csörömpölés, majd nyiko-rogva kinyitják a vagon ajtait.
– Vihágyitye! Azaz Kiszállni!- szól a tolmács.
– Mindenki végezze el a dolgát!
Kikászálódunk a vagonból. A többiekből is özönlik a nép. Jó egy kissé meg-mozgatni gémberedett tagjainkat és friss levegőt szívni.
– Dáváj, bisztrá!- sürgetnek bennünket. Tragikomikus a helyzet: parancsszó-ra, mindenki szemeláttára kell elvégeznünk szükségleteinket. Próbálunk hátat fordítani egymásnak. Akkor viszont másokkal kerülünk szembe. Szegény leány-kák, asszonyok! Bár külön vagonokban utaznak, toalettjüket nekik is a nyilvá-nosság előtt kell elvégezniük.
– Gátová! –Felszállni!- kiált a tolmács. Megindul felénk a kordon. Kinek hogy sikerült… Van, aki dolgavégezetlenül kapaszkodik fel a vagonba. Aztán beadnak egy vödör vizet és némi fát. Újból megszámlálnak bennünket az őr: ráz, dvá… szorokpjáty, azaz negyvenöt. Minden rendben és reánk csukja az ajtót.
Egy kis mozgás a friss levegőn evésre serkenti a társaságot. Előbb azonban szétosztásra kerül a víz. A becses dologból mindenki egyenlően részesül – majd-nem két deci jut egy főre.
Miska, az ezermester unokabátyám, begyújt a kályhába, majd jókora szalon-nát tűz egy rögtönzött nyársra s bedugja a kályha ajtaján. Hamarosan Sanyi is mellé kuporodik. Sercegni kezd a bicskájára húzott arasznyi kolbász. Kellemes illat terjeng a levegőben. Tele még a tarisznya, korai lenne a takarékoskodás.
Adnak majd, ha elfogy a készletünk. Lám vizet már kaptunk; ha tisztálkodásra nem is futja, a reggelit leöblíthetjük vele.
Továbbra is hegyövezte völgyben halad a vonatunk. Fütyül a mozdony, majd * * megáll egy kisebb állomás mellékvágányán. Szemünk rátapad a résekre. Nem tudjuk megállapítani, hogy hol lehetünk. Elnyújtott füttyszó hangzik a távolból.
Hamarosan egy katonai szerelvény robog el mellettünk, hadifelszerelésekkel megrakodva.
A vonat zakatolása egyre távolodik. De mi csak állunk. Mi tagadás; nekünk nem sürgős. Az őrség leszáll a fékbódékból, körüljárják a vagonokat, vizsgálgat-ják őket.
Éles fütyülés hasít megint a zúzmarás tájba. Kiskatonákkal teli vonat robog el mellettünk. Őket nyugatra, minket keletre visznek. Ki tudja mikor s hányan térnek, térünk majd vissza otthonainkba?!
Hajnalodik, amikor elindul lassan a vonatunk, de kis idő múlva megáll ismét a nyílt pályán. – Kiszállás!- Reggeli toalett a megszokott módon, szigorú őrizet alatt. Egy veder víz s valamicske tüzelő. Újra megszámolnak bennünket, s zárul az ajtó.
Idestova egy hete nyomjuk a priccset. Ahelyett, hogy megpuhulna, mind jobban * * töri csontjainkat a kemény deszka. A hangulat kezd nyomasztóvá válni. Egyre gyakrabban hallani panaszt, főleg az idősebbek részéről. Egyeseket székrekedés szorongat, másokat az ellenkezője, amit sajnos az egész csoport megérez mel-lékhelyiség hiányában.
Az összezsugorodott tarisznya szigorú takarékosságra késztet. Van, aki előre kiporciózza magának a napi adagot. De meddig leszünk még a saját kosztunkon?
Még találgatni sem lehet.
A másik dolog, ami elgondolkoztat: miért is kell nekünk most itt
szoronga-nunk ebben az undok marhavagonban? Mit vétettünk mi? Miben vagyunk hibá-sak? Se szó, se beszéd, mint valami gyomot szakítottak ki az éltető anyaföldből, környezetünkből, otthonunkból.
Talán a háborúban való résztvevő hazánk miatt? A háború vihara éppúgy megcsapott bennünket, mint a többieket. Akit behívtak katonának, mennie kel-lett. A tizennyolc-húszéveseket tőlünk is elvitték nyugatra, csakúgy, mint a többi helységekből. A ténylegesek és mozgósítottak egy része a fronton; aki lelépett – itt van velünk. Miért lennénk mi vétkesebbek másoknál? S ezek a leánykák, kinek, kiknek ártottak?
Hogy rossz lóra tettünk a politika dolgában? Kit érdekel az urak dolga? Uj-jainkon megszámlálhatjuk azokat, akik politizáltak a falunkban. De hol vannak már azok?
Talán mert keresztet vetünk? Más is vet keresztet. De nem úgy, mint mi. S ez itt most lényeges. No és a reformátusok? A bereiek? Ők se így, se úgy nem vetnek keresztet, s mégis itt vannak velünk.
Hogy rosszul választottuk meg őseinket? Hogy furcsán cseng a nevünk? Hát tehet a csikó arról, hogy lótól származik? Megkérdezik-e az újszülöttől, hogy milyen nevet szeretne viselni? Bűnül róható-e fel az, amiről nem tehet az ember?
Vagy mások vétkeiért kell most vezekelnünk?
Iașiban (Jászvásár) szigorú őrizet alatt átszállunk egy széles nyomtávú szerel-* * vényre. Hasonló vagonba kerülünk, ugyan olyan „berendezéssel”, csak hitvá-nyabb kivitelezésben. Silány deszkából összetákolt puszta priccsek, középen benzines vashordóból összetákolt kályha, mellette a padlón tenyérnyi lyuk, il-lemhely céljára.
Soha nem látott mozdonyóriás áll a szerelvény élére. Az ütközők összeve-rődnek, megrándulnak a vagonok, fülsiketítően felbúg a monstrum, s meg-indul kelet felé. Mikes szavaival élve: „Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk.” Kétségtelen a Szovjetunióba (Oroszországba) visznek, de nem egy-két hónapra. Ezt tudomásul kell vennünk. De nagy ám ez az ország! Ki tudja, hogy melyik sarkába kerülünk? Újabb találgatások következnek: Szibériába?
Lehet. Az első világháború idején sokan voltak ott fogságban. Akik ott voltak, a mai napig emlegetik a szibériai hideg teleket. Az Ural vidéke sem ismeretlen a hadifogságot megjárt apáink körében, valamint a Volga – mente. Mesélik az idősebbek, hogy olyan emberekkel is találkoztak azon a tájon, akik ugyanazt a tájszólást beszélték, mint nagyapáink odahaza. Máig sem felejtették el az onnan hozott nótát:
„Valahol a Volga mentén Élt egyszer egy szép leány.”
Miután elhagyjuk a Dnyesztert, mind gyakrabban vesztegelünk a különböző állomásokon. Az őrség mindannyiszor leszáll, s körbefogja a szerelvényt. Hely-beli, élelmes civilek lopakodnak közelünkbe.
– Szálo jeszty?- (Szalonna van?) – kérdezik. Juttatunk nekik csekélyke tarta-lékunkból. Hálásan fogadják. Viszonzásként még bankót is nyomnak a kezünk-be. Ez az első kapcsolatunk az itteniekkel.
Hirtelen fékezés, a vonat megáll. Kitekintünk. Végtelen hómező, sehol egy fa, * * vagy épület. Őreink leugranak, bemelegítenek, de hamarosan újra felkapaszkod-nak és indul a szerelvény tovább.
Mint a táj, a latolgatások is kezdenek egyhangúvá, unalmassá válni. Közben növekszik az ingerlékenység. Nem csoda, ennyi ember összezsúfolva ezeken a kényelmetlen vackokon. Már egy hete, hogy átszálltunk, azóta ki sem engedtek bennünket a vagonból. Testi szükségleteinket is bent kell elvégeznünk, ami nem-csak, hogy megalázó, de undorító is. Ráadásul, ha valaki rosszul céloz, és nem találja el azt a bizonyos lyukat a padlózaton, rossz közérzetünk fokozódik.
A naponta beadott vízmennyiség alig csillapítja szomjunkat. Tisztálkodásról szó sem lehet. Reggelente zsebkendőnkbe köpünk, azzal töröljük ki szemünket.
Nagy megrökönyödésünkre egyik nap, észrevesszük az első élősködőket, a tetveket. Nagy a riadalom. Korosztályom most ismerkedik meg először ezzel a bogárral. (Most már megértjük, hogy miért mondják a lassú emberre, hogy úgy mozog, mint a tetű.) Kezdetben tetszik nekik, hogy milyen egyszerű elcsípni őket, nem úgy, mint a bolhát. Van már elfoglaltságunk, vadászunk egész nap.
Ha rátalálunk egy-egy féregre, büszkén mutogatjuk egymásnak. Az unokabá-tyám, Miska, előveszi cipész felszerelését, kaptafára helyezi a zsákmányt, majd kalapáccsal szép sorjában megsemmisíti őket. De hiába minden igyekezetünk, szaporaságuk révén, végülis ők kerekednek felül.
A kerekek egyre csak zakatolnak. Már húszadik napja vagyunk az úton. Két hete, * * hogy ki sem engedtek ebből az átkozott marhavagonból. Élelmezésünkről sen-ki sem gondoskodik. Apropó! „Élelmezés”, tegnap bedobtak már valami nyers kecskehúst. De ki tudja azt megenni? Ma pedig valami vacak borsót juttattak be hozzánk. Illenék már, hogy ellássanak egy kis meleg főtt étellel bennünket! Hisz a tarisznyánk is kiürült. Morzsányi maradékunkkal még kihúzhatunk egy-két napot, s aztán vége!
III. rész 1945. február 1. – 1945. február 2.
Utazásunk huszonegyedik napjának hajnalán, egy viszonylag nagy, de jellegte-len város, Jenákievo, állomásán megáll a vonatunk. Pár perc múlva már nyílnak a tolóajtók a vagonokon.
– Vihágyitye! – Leszállás! – szól a parancs.
– No, végre megérkeztünk! Vesszük a batyunkat és lekászálódunk. Kelleme-sen megcsap a friss tiszta levegő. Két, illetve háromheti zárka után kissé bizony-talanok a lépteink.
Egy hórihorgas fiatal hadnagy, „Nyikolaj Petrovics” átveszi a parancsnoksá-got.
– Po dvá! (kettesével) ismételgeti megannyiszor. Hosszúra nyúlik a sor. Meg-számolnak újból bennünket, a létszám teljes, indulhatunk.
A város peremén visz az utunk. Szerény házacskák között haladunk, itt-ott egy-egy tömbház magaslik. Bombázások, háború nyomai mindenütt. Elhagyva a várost, meddőhányók meredeznek a magasba, mellettük bányatornyok, néhány épülettel. Nagy a forgalom az úton. Tehergépkocsik húznak el mellettünk
A város peremén visz az utunk. Szerény házacskák között haladunk, itt-ott egy-egy tömbház magaslik. Bombázások, háború nyomai mindenütt. Elhagyva a várost, meddőhányók meredeznek a magasba, mellettük bányatornyok, néhány épülettel. Nagy a forgalom az úton. Tehergépkocsik húznak el mellettünk