A városi családok átmeneti otthonában súlyos bántalmazás miatt két gyermekével jelentkező nőt helyhiány miatt a gyermekek átmeneti otthonában tudják elhelyezni. Pár nap múlva az anyát elküldik, mondván, hogy a gyermekek átmeneti otthonában felnőtt nem lakhat, s mivel nincs megfelelő biztonságos lakhatása, a gyerekeket nem adják ki vele. Szerez albérletet. Ezt követően sem adják ki a gyerekeket, mondván, hogy azáltal, hogy hagyta, hogy az apa előttük verje őt, sőt, korábban egyszer már visszament a férjéhez, ő, az anya is bántalmazó. Később megtudja:
ellene is eljárást indítottak kiskorú veszélyeztetése címén. A gyerekek a pszichiátria és a nevelőszülők között ingáznak.
Hogy mennyire vak a rendszer a családon belüli erőszak felnőtt áldozatainak kiszolgáltatott helyzetére, azt az alábbiakban idézett dokumentumok tökéletesen mutatják. Az első idézet részlet a vádiratból, a második írást ügyfelünk nyújtotta be a bírósághoz abban a perben, melynek másodrendű vádlottja ő maga volt. Az eljárás kiskorú veszélyeztetése bűncselek-mény tárgyában folyt, melynek elkövetésével azért vádolták meg az asszonyt, mert a gyerekek előtt szenvedte el férjétől a bántalmazásokat.
21. eset: A bántalmazott nőt vonják felelősségre, mert hagyta magát bántalmazni a gye-rekek előtt
A vádirat:
„A szabadon lévő vádlottak 1992-ben házasodtak össze, két gyermekük Cs. és T. A házastársak kapcsolata 1999 táján megromlott, külön bankszámlát nyitottak, majd 2000 … hónapban a férfi beadta a válópert.
A férfi, K. V. azt nehezményezte, hogy felesége mérlegképes könyvelői tanfolyamra járt, hogy munkahelyet találjon, s részben az anyagi helyzetük javuljon, részben nagyobb önbecsülésre tegyen szert. 2000. … napján K. V. a fej többszörös nyílt sebét és a mellkas zúzódását okozó módon bántalmazta feleségét, akinek sérülései nyolc napon belül gyógyultak. 2001… hónapban a vádlottak megpróbálták a gyerekeik érdekében rendezni a kapcsolatukat, ez azonban csak időlegesen járt sikerrel, 2002-től ismét megromlott a kapcsolat a szülők között. Ettől kezdve a vádlottak naponta vitatkoztak a gyerekekkel, a háztartással vagy a válással kapcsolatos dolgokon, a szóváltások veszekedéssé, azok tettlegességgé fajultak, K. V. több alkalommal bántalmazta feleségét, aki ilyenkor igyekezett védekezni. A vádlottak a veszekedések, sőt verekedések alkalmával sem voltak tekintettel arra, hogy gyerekeik ilyenkor jelen vannak. A viták többnyire úgy kezdődtek, hogy K.-né kifogásolta férje otthoni viselkedését, azt, hogy nem járult hozzá kellő mértékben a háztartási kiadásokhoz, vagy a gyerekek szükségleteihez, esetleg az anya által vásárolt ennivalót megeszi, míg K. V. a felesége általi szidalmazását sérelmezte, továbbá azt, hogy érzése szerint felesége jobban ragaszkodott lányukhoz, s a gyerekek közötti konfliktus esetén mindig a kisfiút hibáztatta. A feleség kifogásaira K. V. által adott válaszokból többnyire kölcsönös szidalmazás, majd az apa részéről gyakran tettlegesség lett.
2004… napján azért került sor rendőri intézkedésre, mert K. V. a kisfiát áthívta aludni a saját szobájába – a lakás használatát ekkor már megosztották – az anya azonban nem engedte át a kisfiút, ezért K. V. vádlott olyan erővel csapta be a szobaajtót, hogy annak üvegezett ajtaja betört.
K.-né férje feldúlt állapotától megijedt, s rendőrt hívott. Ez alkalommal K. V. nem bántalmazta ugyan a feleségét, ő azonban a vádlott erőszakos megnyilvánulásai miatt ettől – joggal – tartott.
A vita kiindulópontját az szolgáltatta, hogy K. V. a felesége és gyerekei által használt szobához vezető fűtéscsövet már megelőzőleg elvágta, így abban a szobában nem volt fűtés, az apa ezért a kisfiút akarta a meleg szobájába áthívni.
2005. február … napján reggel K. V-né szóvá tette, hogy férje megette az általa a gyerekeknek vásárolt élelmiszer egy részét. K. V. ezt kikérte magának, egyre hangosabban vitatkoztak, majd lökdösődni kezdtek, K. V. megszorította közben felesége kezét, majd hátulról kézzel fejbe ütötte K.-nét, aki a fotelba rogyott. K. V. ismét ütésre emelte a kezét, kisfiuk azonban ekkor szülei közé lépett, hogy édesanyja bántalmazását megakadályozza, így apja, K. V. ütése őt találta el. Az események alatt a kislány sikítva sírt, majd K.-né mérgében és a fájdalomtól is feltüzelve egy hólapáttal kiverte az udvar felől férje szobájának ablakait. […]
A családot és a gyerekeket a családsegítő és gyermekjóléti szolgálat már 2000 óta figyelemmel kísérte – ekkor K. V-né kérésére –, s alapellátás keretében foglalkozott velük. 2004 őszén újabb jelzések érkeztek a szolgálathoz a szülők közötti családi botrányról, ezt követően szintén alapellátás keretében igyekeztek a családi konfliktusokat megoldani. 2005 … havában már világossá vált, hogy a házasfelek közötti kapcsolat annyira elmérgesedett, hogy a szülők a mediációt, a családterápiát elutasították. A 2005. februári esetet követően a gyámhatóság a két kiskorú ideiglenes hatályú elhelyezéséről határozott, K. V-né azonban a két gyermeket a G. városi Tüdőgyógyintézet gyermekosztályára asztma diagnózissal felvetette, majd a gyermekekkel együtt pár nap múlva a Menedék Alapítvány átmeneti szállására költözött. Erre figyelemmel a gyámhatóság a kiskorúak ideiglenes hatályú elhelyezéséről szóló határozatot visszavonta. [...] Az anyaotthonból mindkét gyerek szeretne hazakerülni, azonban még mindig jobbnak érzik helyzetüket ott, mivel a szülők közötti konfliktusok traumatizáló élményének nincsenek kitéve.
[...]
K. V-né azzal, hogy férjével gyakori szóbeli konfliktusba keveredett, őt a gyerekek előtt gyakran és durván sértegette, K. V. azzal a magatartásával, hogy feleségét a gyerekek előtt többször tettleg bántalmazta, s mindkét szülő azzal, hogy hangos, durva veszekedéseik során nem voltak tekintettel a gyerekek jelenlétére, szülői kötelezettségét súlyosan megszegte, s ezzel a gyermekek értelmi és erkölcsi fejlődését veszélyeztették”…
A másodrendű vádlottként szereplő asszony beadványa a bírósághoz:
„A férjem kb. 1996 óta bántott szavakkal és tettlegesen is. 1996 és 2000 között ezek a bán-talmazások még alkalomszerűek voltak. A fő problémaforrás az volt, hogy én nagyon szerettem volna szép, kényelmes otthont és minél színvonalasabb életet a családnak, a gyerekeknek. Amikor szóvá tettem, hogy a férjem nem tett megfelelő erőfeszítéseket az életünk jobbá tétele érdekében, mindig bántalmazott.
1999 második felében, 2000. év elején vált pokollá az életünk. Ekkor kezdett kb. heti rendsze-rességgel bántalmazni. A kislány, Cs. szeretett volna szakkörökbe járni, minden érdekes tevékenységben részt venni az iskolában. Én ezt maximálisan támogattam. Az édesapa a gyereket több ízben felpofozta, durván beszélt vele, amikor kérte, hadd járjon valamilyen tanfolyamra stb.
[…] A bántalmazásaim „oka” szintén az volt, hogy a gyerekeimnek mindent biztosítani szerettem volna és ő ettől elzárkózott. Ezért úgy döntöttem, segítséget kérek az illetékes gyámhatóságtól. Azt vártam, hogy megfegyelmezik a férjemet, megmondják neki, hogy nincs joga bántalmazni engem és tájékoztatják őt az apai kötelességeiről. Ez a segítségkérés 2000. február… napján történt. A gyámhatóság jegyzőkönyvet is felvett. Ebben egyebek között elmondtam, hogy »a férjem rendszeresen megvert engem« (jkv. 2. oldal). Amikor a férjemet tájékoztatták erről a bejelentésemről és segítségkérésemről, úgy megvert, hogy kórházba kerültem, a Szent János kórház baleseti osztályára, súlyos szemöldökcsonttöréssel, amely kétheti kórházi kezelést igényelt. (Kérem, hogy az erre vonatkozó orvosi iratokat hivatalból szerezzék be.) A kórház hivatalból tett feljelentést a férjem ellen, de semmi sem történt. A gyámhatóság a bejelentésem és segítségkérésem kapcsán egy környezettanulmányt készített, ahol mindent rendben talált. Semmit nem kezdtek azzal az információval, hogy engem a férjem rendszeresen ver. Nem tájékoztattak arról, hogy mit tehetek, hová fordulhatok.
A férjem beadta a válókeresetet, mondván, hogy »van nálam jobb partner, akivel a hátralévő életét le szeretné élni…« A válóperben, amit 2000-ben indított, én beszámoltam a bíróságnak arról, hogy a férjem rendszeresen bántalmaz. A bíróság ezt jegyzőkönyvezte, de tanácsot nem kaptam arra, hogy mit tegyek. Én láttam, hogy nagyon elhúzódik az eljárás (annak ellenére, hogy a családon belüli erőszak ténye világos volt), s az életünkben változás nincs. Ezért úgy döntöttem, hogy a gyerekek érdekében is megpróbálok mindenben a férjem igényeihez igazodni, hogy ezzel elkerüljem a bántalmazásokat és a rendkívül feszült hangulatot. Mindenben alkalmazkodtam hozzá és az ő családjához, az anyagi terheket szinte kizárólag én viseltem. Azon igyekeztem, hogy a gyerekeim minél nyugodtabb háttérrel és minél több szabadidős tevékenységgel, szakkörökbe járva, kiegyensúlyozottan éljék az életüket a saját otthonukban. Ez a kislányom vonatkozásában sikerült is, a kisfiú nem találta a helyét az iskolában, illetve az otthoni feszültségek is bántották. Nem gondoltam menekülésre, mert féltem, hogy földönfutóvá válok a gyerekeimmel, és végképp összeomlik az életünk. Én az évek során végig a gyerekeimért harcoltam, az ő életüket akartam jobbá tenni. Megtapasztaltam mindkét válóperi eljárás során, hogy a válás nem jelent megoldást önmagában, hiszen az eljárások nagyon elhúzódnak, a férjem közben még agresszívebb és mérgesebb, segítséget pedig senki nem ad. Azt tapasztaltam az évek során, hogy minden hatóság, valamint a gyerekvédelem is, teljesen természetes állapotnak tekinti, hogy egy nőt rendszeresen bántalmaznak. Segítség pedig nincs. Még a jelen büntetőeljárás kezdetét követően is úgy tájékoztatott a gyámhatóság, hogy az apa engedélye nélkül nem hagyhatom el a gyerekekkel a közös otthont, nem költözhetek el. (Megjegyzem, egyébként is rendkívül méltánytalan és igazságtalan dolog, hogy a bántalmazott nőnek kell a gyerekeivel együtt menekülni a közös otthonból.)
Rendszeres bántalmazásaim egy részéről látleletet csatolok bizonyítékképpen arról, hogy én ebben az ügyben nem elkövető, hanem áldozat/sértett vagyok ténylegesen.
B. R.-rel, a gyámhatóság által kijelölt családsegítő és gyermekjóléti szolgálati szakemberrel kb.
havi rendszerességgel beszéltem, tanácsát, segítségét kértem a vádbeli időszakban. Elmondtam, hogy a férjem változatlanul üt-ver. Mindig azt mondta, hogy igyekezzek megegyezni a férjemmel.
De vele lehetetlenség volt.
Úgy érzem, hogy az ellenem felhozott vádban nem vagyok bűnös. Én magam soha nem bántottam egyik gyerekemet sem, nagy szeretettel és törődéssel voltam irántuk. Az otthoni feszültségektől a lehetőségeim keretei között igyekeztem megvédeni őket. Én magam nem bűnelkövető, hanem áldozat voltam, a férjemtől elszenvedett rendszeres bántalmazások áldozata. Ezek során egyebek mellett fejsérülést, kartörést, agyrázkódást, sebészeti beavatkozást igénylő ujjsérülést szenvedtem el. Mindezek ellenére nem omlottam össze, nem lettem szenvedélybeteg, nem hanyagoltam el a gyerekeimet, hanem ellenkezőleg: minden erőmmel azon voltam, hogy a feszültségeket hárítsam, és őket a fájdalmaktól megmentsem.
A családon belüli erőszak felszámolásához segítséget kértem, de nem kaptam. A jelenlegi helyzetünk is azt bizonyítja, hogy az én bántalmazásom megszüntetése és bántalmazó férjem felelősségre vonása helyett nekünk kellett a gyerekekkel földönfutóvá válni, az én kemény munkámmal létrehozott otthonunkat elhagyni. Segítség helyett a gyermekeim kiemelésével, kvázi állami gondozásba vételével fenyegettek meg. Bántalmazott nőként gyakorlatilag két választásom volt: a reménytelenségbe, nincstelenségbe, otthontalanságba menekülni a gyerekeimmel, vagy az otthonunk megőrzése mellett a magam eszközeivel, folyamatos alkalmazkodással, félelemben, rettegve a bántalmazástól igyekezni a gyerekeimet megvédeni.
A gyermekeim ragaszkodnak hozzám, nagyon szeretjük egymást, amióta az otthonunkat elhagyni kényszerültünk, a nehézségek ellenére is jobb állapotba kerültek. A gyermekeket a családjogi bíróság ideiglenesen nálam helyezte el, nyilvánvalóan annak ismeretében, hogy szeretettel és gon-doskodással veszem őket körül. Rendkívül méltánytalannak és igazságtalannak gondolom, hogy engem vádolnak kiskorú veszélyeztetésével. Erre figyelemmel kérem a velem szembeni vád elejtését, az eljárás megszüntetését. Arra a nem várt esetre, ha ez nem történne meg, kérem annak pontos megjelölését, hogy pontosan mit is kellett volna tennem az adott körülmények között, mi az a tevékenység, avagy mulasztás, amellyel szülői kötelezettségeimet megszegtem. Tudomásom szerint még puszta veszekedés miatt egyetlen szülő ellen sem emeltek vádat kiskorú veszélyeztetése miatt, ezért feltételezem, hogy abban áll a „bűnösségem”, hogy a bántalmazásaimnak a gyermekeim szemtanúi voltak. E cselekmény elkövetője azonban nem én voltam, hanem a férjem.
Jelenleg a gyermekeim intézményes érzelmi bántalmazása folyik a bíróságok által, mivel a családon belüli erőszak és a mi földönfutó létünk ellenére az eljárás rendkívül lassú a polgári perben. Reményünk sincs arra, hogy belátható időn belül kizárólagos lakáshasználatot kapunk, illetve más módon biztonságos és hosszútávú lakásmegoldáshoz jutunk. Ezúton kérem a T.
Ügyészséget és Bíróságot, hogy ebben nekem és gyermekeimnek segíteni szíveskedjenek.
K. V.-né és gyermekei két és fél év után költözhettek vissza otthonukba, melyre kizárólagos lakáshasználati jogot kaptak, az asszonyt a bíróság három és fél év után, 2008 szeptemberében első fokon felmentette a vád alól, mely hamarosan jogerőre emelkedett.
A fent leírttal nagyfokú hasonlóságot mutat egy másik ügyünk is, melyben ügyfelünkkel szemben azért folyik garázdaság miatt büntetőeljárás, mert volt férje történetesen egy üzlethelyiségből őt kirugdosva, közterületen verte meg. Jogsegély-szolgálatunk történetében a legsúlyosabb esetben a bántalmazott nő jelenleg 1 éves szabadságvesztés büntetését tölti, melyet a másodfok enyhített négy év letöltendő börtönbüntetésről egy évre. Várjuk a köztársasági elnök döntését a kegyelmi kérelem ügyében.
Rendszeresen tapasztaljuk továbbá a bántalmazott nők valóságának figyelmen kívül hagyását azokban az esetekben, amikor az igazságszolgáltatás szervei irreális elvárásokat támasztanak az áldozatokkal szemben, olyan hipotéziseket állítanak fel, aminek a partnerkapcsolati erőszak áldozatai nem bírnak megfelelni, ezért megkérdőjeleződik a szavahihetőségük, végső soron elesnek az állami védelemtől. Így például foglalkoztunk olyan üggyel, amelyben a rendőrség amiatt nem járt el a feleségét és a nő velük együtt élő kislányát brutálisan bántalmazó férfival szemben, mert látták a nőt többször is az utcán egyedül sétálni, és úgy gondolták, elszökhetett volna, ha valóban annyira elviselhetetlen lett volna az élete. Ráadásul – s ez különösen főben járó bűnnek számít a sajnálatosan hiányosan képzett szakemberek szemében – ez az asszony több ízben visszatért már a férjéhez, miután elköltözött tőle.
A segítő szakemberek képzetlenek
A segítő szakemberek gyakran értetlenül, nem egyszer sértetten állnak a jelenség előtt, hogy miután hosszasan foglalkoztak egy bántalmazott nővel, segítették lakhatásának, anyagi helyzetének rendezését, az mégis visszatért a bántalmazóhoz. Ennek okaival a NANE Egyesület korábban hivatkozott Miért marad? című kiadványa részletesen foglalkozik, itt csak megemlítjük, hogy a családon belüli erőszak természetrajzának, dinamikájának, a bántalmazó és a bántalmazott viselkedési jegyeinek ismerete alapvető fontosságú a segítő és a jogalkalmazást végző szakemberek számára.
Az ismerethiány az ügyek jelentős hányadában akadálya a hatékony jogvédelemnek, és hátrányos jogalkalmazási gyakorlat kialakulásához vezet. Így például a fent hivatkozott esetben az ügyészség nem volt hajlandó a távoltartás elrendelésének kezdeményezésére, a rendőrség pedig szavahihetetlennek bélyegezte a bántalmazott nőt, annak ellenére, hogy többször járt az illetékes áldozatvédelmi referensnél és az ügyével foglalkozó rendőrnőnél is, és tájékoztatta őket arról, hogy nem tud addig a férje ellen tanúvallomást tenni, illetve a feljelentésben írtakat elismerni, amíg a testi biztonságuk nem garantált.
Egy erőszakos közösülés elkövetésével gyanúsított férfit azért mentettek fel a vád alól, mert biztonsági kamerák felvétele tanúsította, hogy a nemi erőszak elkövetésének helyszíne felé haladva egy benzinkútnál megállt a taxi, amelyben elkövető és áldozat utazott, s a fiatal nő látszólag kényszer, erőszak és fenyegetés nélkül ki-, majd beszállt a kocsiba. A bíróság a látszatot fogadta el tényként, hiába mondta el a nő a tárgyaláson, hogy abban a hitben volt, hogy az őt később megerőszakoló férfi bérgyilkos és bárhol megtalálná őt.
Az ilyen és hasonló esetekben minden bizonnyal sokkal több bántalmazót elmarasztaló határozat születne, ha a jogalkalmazók ismernék és jogilag is relevánsnak ismernék el a traumás kötődés, a Stockholm-szindróma12, avagy a komplex poszttraumás stressz-zavar (PTSD) jelenségét. Ugyanígy, ha a hatóságok tisztában lennének azzal, hogy a bántal-mazottak egyszerre élik meg ugyanattól az embertől a szerelmet, szeretetet, a félelmet és az erőszakot, s ezért szükségszerűen összezavarodnak, bénultak és tehetetlenek lesznek, nem bélyegeznék őket szeszélyesnek és határozatlannak, ami miatt nem érdemes velük foglalkozni. A jól képzett szakembernek tudnia kell, hogy a bántalmazó magatartás lényeges eleme, hogy ezt az összezavarodást, bizonytalanságot az elkövető tudatosan is kiváltja és erősíti üzeneteinek állandó váltogatásával, illetve a másik személy énképének, biztonság-érzetének rendszeres gyengítésével. A fenti tünetcsoportok elkerülésére nincsen más mód, mint a bántalmazó igen korai elhagyása – és már ez sem mindig veszélytelen –, ez azonban egyrészt egy olyan időszakra esik, amikor a kapcsolatban még jellemzően több a pozitív, mint a negatív elem, másrészt a bántalmazó magatartás korai felismerését számos társadalmi hagyomány, közösségi attitűd megnehezíti. Azt a nőt, aki a korai jelek alapján azonnal elhagyja partnerét, környezete gyakran hisztisnek, összeférhetetlennek bélyegzi: rendkívül elszántnak és tudatosnak kell lenni ahhoz, hogy ezzel a társadalmi (erkölcsi) elvárással valaki szembemenjen.
További példa a jogrendszernek a családon belül elszenvedett erőszak sajátosságaival kapcsolatos vakságára az az esetünk, melynek során nem sikerült büntetőeljárás keretében felelősségre vonni az elkövetőt sem személyi szabadság megsértése, sem kényszerítés miatt, mert a bántalmazó a magatartását nem fizikai kényszer, fenyegetés és/vagy erőszak által fejtette ki, hanem élettársát megfélemlítve. A rendőrség ügyfelünk feljelentését azzal az indokkal utasította el, hogy ezek a bűncselekmények csak akkor valósulnak meg, ha a terhelt fizikailag gátolja meg a sértettet a szabadságában, abban az esetben, ha ezt a hatást más módon, például lelki terror, megfélemlítés, fenyegetés útján éri el, az bűncselekményként nem értékelhető.
Annak illusztrálására, hogy a bántalmazottak valóságának figyelmen kívül hagyása továbbra is tudatos és szisztematikus jogalkotói és jogalkalmazói gyakorlat, jó példa a zaklatás mint bűncselekmény kodifikációjának folyamata. 2007. december 31-ig a zaklatást a magyar jog nem szabályozta, kizárólag a veszélyes fenyegetés szabálysértési tényállása volt alkalmazható a zaklatási cselekmények egy meglehetősen szűk körére.13Mivel a családon belüli erőszak emberöléssel végződő eseteinek túlnyomó többségét zaklatás előzi meg, és mivel a zaklatás
12 A tünetcsoportok egyik leírt jellemzője, hogy az áldozatok nem élnek a nyilvánvalónak látszó menekülési lehetőségek-kel sem.
13 A szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvény 2007. december 31-ig hatályos 151. §-a értelmében:
„151. § (1) Aki
a) mást félelemkeltés céljából olyan bűncselekmény elkövetésével komolyan megfenyeget, amely a megfenyegetett személy vagy annak hozzátartozója élete, testi épsége vagy egészsége ellen irányul,
b) mást félelemkeltés céljából a megfenyegetett személyre vagy annak hozzátartozójára vonatkozó, a becsület csorbítására alkalmas tény nagy nyilvánosság elé tárásával komolyan megfenyeget, elzárással vagy százötvenezer forintig terjedő pénzbírsággal sújtható.” Tapasztalataink szerint azonban még ezt a szabálysértési tényállást sem alkalmazták megfelelően.
gyakran rendkívül súlyos mértékben rontja az áldozat életminőségt, a nőszervezetek évek óta lobbiztak a zaklatás kriminalizációja érdekében. De míg korábban homályos ígéretek legfeljebb arra nézve hangzottak el, hogy létrehoznak egy ilyen szabálysértési tényállást, 2007 őszén – közvetlenül azután, hogy több kormánypárti politikus ismeretlen eredetű fehér port tartalmazó borítékot kapott – megindult a büntető törvénykönyv módosítása, mely a zaklatás tényállást bűncselekményként ismerte volna el. A PATENT és a NANE Egyesület közös észrevételében juttatta el ajánlásait az Igazságügyi és Rendészeti Miniszté-rium (IRM) kodifikációval foglalkozó szakértőihez. A civil javaslatok célja az volt, hogy visszacsatolják az áldozatok valóságát a jogalkotási folyamatba, s így olyan jogszabály megalkotását segítsék elő, amely hatékonyan, a nők elleni erőszak áldozataira is ténylegesen alkalmazható módon bünteti a zaklatást. A nőszervezetek észrevételei a kívánt hatásnak pont az ellenkezőjét érték el: az Országgyűlés elé beterjesztett javaslat még kevésbé védte a partnerkapcsolati zaklatás áldozatainak érdekeit, mint a véleményezésre megküldött válto-zat. Így többek közt a minősített esetek közül kikerült a hozzátartozó sérelmére elkövetett zaklatás és csak a volt házastárs, volt élettárs maradt kiemelten védett személy csoportként, noha nem létezik olyan statisztikai adat, mely alátámasztaná, hogy a volt partner fo-kozottabban ki van téve a zaklatás veszélyének, mint például a formálisan még el nem vált partner. Sőt, jogsegélyszolgálatunk tapasztalata szerint, a zaklatás szempontjából kiemel-kedően veszélyes időszaknak inkább a válási szándék bejelentését követő periódus minősül, amikor a felek papíron még házastársak/élettársak. Utóbb, az új büntető törvénykönyvben korrigálták a hibát, de ki tudja, addig hány jogosult esett el a törvényi védelemtől.
Ugyanezt a forgatókönyv következett be a megelőző távoltartással kapcsolatban is.
Ugyanezt a forgatókönyv következett be a megelőző távoltartással kapcsolatban is.