Előttem van egy kép állandóan, mióta megláttam egy délután, révü-letben. Egy utca nyúlik tőlem jobbra-előre, a túloldalon néhány kis régi ház, az utca végében fenyők, zöld fenyők. Nem tudom, honnan e kép. Mi dolgom van ezen a fenyves úttalan úton? Vagy emlékezetem játszik velem?
Van vigasz. Az égen naplemente-csíkok kékben, rózsaszínben.
Valami hív odafel. Fentről jelt küldenek, mely oldja a belső magányt. A külső magány csak a belső kivetülése. Akárhányan is lehetnek körülöttem, a szív jeges a tapasztalattól. Minden esetleges, már az egyéni tűrőképes-ség sem szab határt. Az élet próba elé állított – okulni. Nehéz órákban vigaszt nyújt egy szép naplemente, amikor hívogat a magasság. Egy kép révületben. Egy film: mely megláttat valamit régi, elfeledett életünkből.
Fekete csipkeszegélyes kötőben, fekete harisnyában, fekete lábtyűben oson, szalad egy furcsa asszony az erdei úton. Vastag okuláré csúfítja el arcát, talán negyvenéves. Tekintetét a földre szegzi, kötőjét, horgolt fekete hárászkendőjének rojtjait meg-megfogják az indák, a bojtorján. Sokáig halad, több óra hosszat. Maga mögött hagyott egy középkori várost, piactérrel, ahol apja készítette lábbeliket árult.
Ám apja már nem él.
Ha tudta volna, mikor a suszterről költött gyermekkori gúnyrigmu-sokat skandálta még öregkorában is az apám – „Suszter, kaptafa, csirizes a valaga!”, „Csizmadia, csiszlik, ha megbotlik, fingik! –, hogy egykor ez volt a mestersége!
Apám talán nem akarta, hogy férjhez menjek.
Akkor először örököltem tőle a rövidlátásom.
Az asszony kitanulta a cipőkészítés mesterségét, amit asszony soha nem űzött.
Naphosszat görnyed a kaptafánál, mécsvilágnál, oda is hagyta félig a szeme világát.
Vásárnapokon egy szomszédja szállítja a piacra áruját, de maga árul.
Egy napon a piacon előtte termett egy cigányember, meg sem szólította, csak a szemébe nézett. Az asszony a pápaszem fölött rövidlátón hunyorgott, szája lassan kinyílt, eltátotta csodálkozva. Nem esett szó közöttük. Az ember amolyan harmincas éveinek elején járó kóbor cigány, zöld pitykés mellényben, hosszú fekete bajusszal, hosszú, csimbókokba kötött hajjal. Felvett egy lábbelit a földről, ahova az asszony kipakolta áruját, kezében méregette, s alku nélkül odaadta az árát.
Nem várt tovább. Ahogy jött, elment.
Az asszony minden szerdán várta, vásárnapkor. Érezte, hogy jönni fog. De a cigány nem jött. Egy teljes hónapnak kellett eltelnie, hogy ismét megjelenjen. Semmit nem tudtak egymásról, semmit, ami nem fontos. A fontos dolgokat csak a lélek ismeri – s egyszer életében, talán legelőször döntött úgy az asszony, hogy a lelke útját követi.
Otthon mindene összepakolva állt. Senki nem marasztalta, senkije sem volt. Anyja kisgyermekkorában, apja az elmúlt évben halt meg. Férjnél sohasem volt, okuláréja miatt szépsége, asszonyisága rejtve maradt.
A cigány megjelent, a szeptemberi nap verőfényesen sütött, a templomtorony napórája tízet mutatott. Korai lett volna még összepakolni, délig tartott a vásár. Az ember mindent felnyalábolt, az összes lábtyűt, s nagy pénzt adott az asszonynak.
Semmilyen áru nem maradt nála, csak a lóca, amelyen ült. A pénzt a kötőjébe tette, felvette a hóna alá a lócát, s levette tétován a szemüvegét. Ránézett az emberre, s lassan elmosolyodott. Őszülő hajtincs bukkant ki fekete horgolt főkötője alól.
– Gyönyörű asszony! – a cigány csak ennyit mondott, s parancsoló tekintettel a kordés szekere felé intett. – A kerekerdőben, a tisztáson megvárlak.
Az asszony tekintetében révület, elszántság. Alig láthatóan bólintott, csak a szemük beszélt. Hóna alá csapott lócájával térült, a vár oldalában egy kis erődítmény-falhoz épített házából elhozta batyuját. Mintha előre megbeszélt terv szerint történt volna minden. A hátára kanyarította a batyut, s az ajtót bezárta. A kulcsot a szomszéd ablakába tette, mint mindannyiszor, amikor borjúbőrért indult a városfalon túlra.
Sokáig lépegetett az erdő irányába, már délre járhatott az idő, amikor megérke-zett. A fák mögött egy kordés cigányszekér várta Erik varga pártában maradt lányát.
Mindent meggondolt – az élet nem kínált a városban számára semmit. Amott a rejtett erdei kunyhóban egy férfi várta, akinek nevét sem tudta. Sohasem is kérdezte. Tudta, hogy nem független, öt gyereke van, felesége. Ezt valahogy a szívével tudta, nem az eszével, hiszen sohasem esett erről közöttük szó. Az ember napokra eltűnt, a maradék életfelét osztotta meg vele. Az asszony mégis utána ment. Szenvedéllyel.
Annak idején Inger sietve tipegett az erdei úton, vajúdott közben, féltette terhét, otthon forró vizes fazekat tett fel Johann, vagy a férfi, akit ő Johann-nak hívott.
Kisfiúk született félnapos vajúdás után. Armand. Inger Armandnak nevezte. Szép volt, mint a telihold. S másfél évre rá megjött Johannes – apja fia – kékszemű szép-ség. De jó az emlékezés. Gyönyörű fiúk voltak – várom őket vissza (Folyóka álmok).
Két fiunkat, kiknek születésekor csak a cigányember volt a kunyhóban, elsodorta az idő. A cigány alakját is felemésztette. Csak a szép dolgokat őrzi az emlékezet. Itt megszakad a film: erdei faház, nyikorgó, bükkfaillatú ágy, tűzhely, asztal, mosogató-dézsa. Apró zárt sziget egy veszélyes világ tengerén, mely percenként halált terem.
A többit már csak sejtem: a nagy északi háborúban lelte a cigány a halálát.
A zsoldos már magasra emelte fejszéjét, amikor a cigány elkiáltotta magát:
– Testvérem, ne bánts! – s még látta a zöldesbarna, kíméletlen szempárt, mielőtt a fejsze kettéhasította a koponyáját.
Akár egy viking harcos. Testvérgyilkosság. Egykor testvérek voltak…
Még régebb anyós-meny.
Az asszony a város irányába menekült, melyet már nem ért el: lángokban állt, a füst magasra csapott, a templomtorony összedőlt. A kamaszodó fiúk magukra maradva, vadászaton medve martalékává váltak.
Ha valaha találkozom velük, gondjukat fogom viselni.