5. A Vértesalja tájtörténete és tájhasználata, a vegetáció változásai
5.4. Tájtörténet, tájhasználat a 20. század közepétől napjainkig
5.4.2. Az erdők állapota a 20. század közepén
Az erdők állapotáról, faji összetételéről és térbeli eloszlásáról a 20. század közepétől rendelkezünk pontosabb adatokkal. Az 1950-es évek részletes üzemterveiből, a légi felvételekből, az állományok fotóiból, valamint a szórvány jellegű florisztikai feljegyzésekből a növényzetről már elég pontos képet kaphatunk.
Az első légifotókon szembetűnő a táj mozaikossága (12. sz. melléklet). Itt még többnyire jól elkülönülnek egymástól a legeltetett és a tilos erdők. Zárt és nyíltabb, vagy teljesen nyílt, inkább fáslegelő vagy cserjés legelő jellegű foltok, tisztások váltogatják egymást. Gyakoriak a facsoportokkal váltakozó kisebb gyepfoltok. Többfelé láthatóak a nyíltabb állományokat keresztül-kasul behálózó csapások. Helyenként nyílt homokfelszínek is megfigyelhetőek.
A nyílt állományok többé-kevésbé szabályos hálózatot alkotnak. Oroszlány felől ujjszerűen, gyakran valamelyik vízfolyást követve (például a Kilencfa-homok felől indulók esetében), de attól kissé távolabb haladva nyúlnak a Vértes vonulata felé. A kezdetben keskeny sávok a hegység előtt gyakran kiszélesednek és nagyobb legelőerdőbe vagy fáslegelőbe, tisztásba mennek át. Némelyik Bokod területére (régi községhatár) is átnyúlik (ezeket a legelőket korábban az oroszlányaik bérelték). Számos ritkás folt a Községi-legelő felől indul. Jól láthatóak a bíborkapusztai legelők. A bokodi erdők zártabbak, mindössze a Telkesgazdák-legelője felől, többnyire szintén a vízfolyások mentén nyúlik be néhány kisebb nyíltabb folt. Egy nagyobb kiterjedésűt láthatunk a Vadalmás/Szarkaszállás részeken, egy kisebb tisztást pedig a Gerencséri-vár környékén. A pusztavámi erdők is többnyire zártak.
Legelőerdők és tisztások csak a Hosszú-mogyorósi-nyiladék (ez Nánától a Vértes gerincének a tetejéig húzódik) középső részén, abból kiindulva, valamint a Homok-szőlők déli része körül láthatóak. Nagyobb nyílt terület volt még a Homok-tisztásnál (közigazgatásilag Mór), melynek egy részét már akkor erdősítették (fenyővel). A vízfolyások mente az erdőtömbön belül mindhárom település határában többnyire erdővel borított (égerligetek).
A területre vonatkozó korabeli florisztikai adatokat elsősorban Boros Ádám kéziratos útinaplóiból ismerjük, aki 1932-1957 között számos alkalommal kutatott a területen. Az égerligetek, láp- és mocsárrétek, zártabb tölgyes, gyertyános-tölgyes és bükkös állományok (utóbbi erdőkből alig jegyzett fel adatokat) növényfajai közül az adott területen többnyire ma is előfordulókat említi.110 Számunkra jelen esetben a ma már nem, vagy csak kisebb fragmentumaiban megmaradt tisztások homoki gyepeinek növényzete az érdekes. A legismertebb, publikált adatsor a móri Homok-tisztásról származik. A gyakran nyílt, homoki gyepre mára erdei és feketefenyvest telepítettek. A Boros által feljegyzett növények többsége ma is megtalálható a fenyvesek nyiladékaiban (RIEZING 2000). Más tisztásokról is a homoki,
110 Leszámítva az élőhelyvesztés miatt eltűnt, például lápréti fajokat.
olykor nyílt homoki vegetáció elemeit közli. A megyehatáron fekvő, azóta elbányászott Hosszú-homok és Cica-homok területeken például a Dianthus serotinus-t, a Pulsatilla nigricans-t, a mára erdősített „Akácos” homokbuckáiról a Festuca vaginata, Alyssum montanum, Pulsatilla nigricans, Onosma arenaria, és Salix rosmarinifolia fajokat jegyezte fel. A Csákivár-alját (ma nagy része erdősítve) a következőképp jellemezte: „homokos tisztások hosszú sora kissé egyhangú flórával”.
A Vértesalja egyes (többnyire idősebb) erdeinek korabeli leírását Földváry Miksa cikksorozatából ismerjük (FÖLDVÁRY 1934-35). A Vértesben nyolc területet jelölt ki rezervátumnak, vagyis védendőnek, melyek közül hat található a vizsgált területen, vagy annak közvetlen szomszédságában. Ezek a következők: Faluhely, Kis-bükk, Szentkereszt, Szarvas-kút, Lépakút, és a Tüskés-hegy környéke. Az állományok egy része (Faluhely, Szarvas-kút, Lépakút és részben a Kis-bükk) a legeltetés miatt ligetes, viszont hatalmas fák alkotják. A lemért kocsányos tölgyek mellmagassági kerülete 406-697 cm, a bükköké 408-509 cm, a kislevelű hársaké pedig 430-610 cm között változik. A lemért kocsánytalan tölgy kerülete 415 cm, a nagylevelű hársé 418 cm, a vadkörtéé 250 cm. A kijelölt területen ezek a fák állomány szinten jelennek meg. A Vértesszentkereszt környéki fiatalabb, 50 éves, 80 %-os záródású állományt a „kocsányos tölgy, virágos kőris, gyertyán, szil, barkóca, vadkörte, juhar alkotja.” A legnagyobb kiterjedésű a Tüskés-hegy környéki (Tüskés-hegy, Katonacsapás, Vén-cser, Nagy-förtés és Szakadék-bükk), mely mintegy 700 kat. hold területű. A bükkös állományokban elegyfaként 10 % borításérték mellet jelenik meg a „tölgy, gyertyán, kőris, hárs, juhar”. Az állomány korát 100-150 évnek becsüli. Feltűnő, hogy az állományleírásokban sehol (!) nem említ csertölgyet, viszont a homokon álló tölgyes erdőket kivétel nélkül a kocsányos tölgy uralja.111 Megemlít még a területről további 5+26 (utóbbit összevonva) idősebb fát Pusztavám, Bokod és Oroszlány határából. A három említett bükköt a pusztavámi Malom-erdőből, illetve annak környékéről írja. Az egyikről megjegyzi, hogy „bizonyára maradványa annak a bükkös erdőnek, melyet felváltott a jelenlegi cserállomány.” Egy másikat
„bükk-tanúfa” néven említ. Az általa említett famatuzsélemek többségét ma már hiába keressük.
Az állományok egészére vonatkozóan az üzemtervekből szerezhetünk adatokat. A záródás gyakran tág határok között (szélsőséges esetben 0-100 értéket ad meg az üzemterv) változik. Ezek többnyire csertölgy alkotta, vagy legalábbis cser dominálta, középkorú, esetenként 100 évesnél idősebb, akár 200 éves (!) állományok. A 100 évesnél idősebb tölgyesek záródása általában alacsony, gyakran csak 10-40 % körüli. Az aljnövényzetből a Festuca sulcata-t emelik ki. Az erdőrészleten belüli koreloszlás néha tág határok között változik: 50-150 év. Jellemző az erdőkben a sok hagyásfa. Az erdőművelés során alkalmanként tuskóirtást és teljes talajelőkészítést is végeztek, de még a mezőgazdasági köztesművelésre is sokfelé volt példa. Gyakori kezelési módként szerepelt a cserjeirtás.
Az oroszlányi (régi) határban az állomány fafajainak a megoszlása 1955-ben (beleértve a Vértest is): cser 58 %, gyertyán 14 %, bükk 5 % (a vértesaljai részen lényegében egy foltban). A kocsányos (főleg Vértesalja) és kocsánytalan tölgy (elsősorban Vértes) mindössze 3-3 %-al részesedett. Nyílt erdőkből, legelőkről több helyen említik a molyhos tölgyet (1 %). Az állományok korának és záródásának erdőrészleten belüli különbségei az előző bekezdésben leírtakhoz hasonlóak. Az erdők koreloszlását tekintve a 31-80 év közötti korosztályok dominálnak, de jelentős a 81-100 éves korosztály részaránya is (1. táblázat). A 10 évnél fiatalabb állományok többsége új erdősítés (többnyire korábbi fáslegelők és nyíltabb legelőerdők helyén). Jellemző az idősebb (különösen az 100 év feletti) állományok alacsony záródása: ezek többsége legelőerdő.
111 Az „örök időkre fenntartandó” erdőkből mára háromnak a helyén bányát (Szarvas-kút, Lépakút, részben Faluhely) találunk.
Korosztály Terület (ha) Átlagos záródás
1-10 éves 225,00 63
11-20 éves 108,86 76
21-30 éves 128,35 75
31-40 éves 323,96 83
41-60 éves 417,28 86
61-80 éves 445,90 86
81-100 éves 166,16 76
101- 42,61 63
Összesen: 1858,12 79
1. táblázat: Oroszlány erdeinek koreloszlása és záródása 1955-ben (régi községhatár).
A korábbi bokodi határban az erdők többsége zárt (az üzemterv készítését megelőzően itt messze nem volt olyan nagy a „legelőéhség”, mint Oroszlányban), bár itt is jelentős területet foglalnak el a nyílt legelőerdők, illetve fáslegelők (egy részüket az oroszlányiak bérelték). 1959-re már megindult a legelők egy részének erdősítése (pl. az „Akácos”
területén), illetve jelentős területet tett tönkre a külszíni bányaművelés. Sok az idős, 100 évnél idősebb állomány. A záródásértékek a legelőerdőkben itt is tág határok között változnak. Az erdők jelentős részét az üzemterv készítését megelőzően szálerdő üzemmódban kezelték.
A vizsgált pusztavámi erdők szinte kivétel nélkül jó záródásúak (80-100 %) voltak. Az 1951-es légi felvételen látható tisztások egy részét 1959-re már erdősítették, más részén pedig külszíni bányaművelés folyt. Mindössze egy erdőrészletben jegyeztek fel 20 %-os záródást.
Többfelé mértek fel vegyes korú erdőket. A korosztályok akár 20-150 év között is változhattak az erdőrészleten belül. A 100 évnél idősebb erdők többnyire bükkös, vagy bükkelegyes állományok, melyek egészen a faluig lehúzódtak. Az üzemterv szerint a pusztavámi erdőket korábban (1959 előtt) szálerdő üzemmódban kezelték.
A fentieket összegezve 20. század közepéről rendelkezésünkre álló adatokat áttekintve a Vértesalja erdőségeire a kettősség jellemző. A birtokosok által tilosban tartott, nem legeltetett, vadászati és épületfa-nyerési célból fenntartott zárt, rendszerint bükkös vagy bükkelegyes erdők éles kontrasztban álltak az intenzíven legeltetett, makkoltatott állományokkal. Ezek gyakran felnyíltak, sokszor fáslegelőkké alakultak. Termőhelyük az állatok állandó taposása, legelése miatt erősen leromlott, vízháztartása rosszabb, termőrétege sekélyebb lett, sőt a homok többfelé megnyílt és a tölgyek között nyílt homoki gyepek alakultak ki. A legeltetés (a nagyobb fűhozam) és az egyéb hasznosítások (vö.: HARGITAI
1940) miatt a cserjéket is visszaszorították112, így ezek sem árnyalhatták a talajt. A megváltozott mikro- és mezoklímatikus hatások a felnyílt erdőkben tovább növelték a termőhelyi különbségeket, melyek így egészen szélsőségessé váltak. A felnyílt, gyepekkel és facsoportokkal mozaikos legelőerdők mind az állományszerkezetet, mind a fajkészletet tekintve az alföldi homoki erdőssztyeppekre emlékeztető, igaz középhegységi elemekkel színezett tájnak a képét rajzolják ki előttünk. Velük éles kontrasztban állnak az ezeket az állományokat gyakran közvetlenül határoló zárt bükkösök. E két, merőben eltérő termőhelyi igényű élőhely különös, együttes előfordulására már BOROS (1937) is felhívta a figyelmet.
112 Ezt ábrázolja az ebben az időben készített egyik fényképfelvétel is (SZOMBATHY 1960).