Kedves Anna!
Ahogy az egy hónapos körutazásunk vége felé járt, egyre jobban éreztem a Trieszt–Ljubljana között közlekedő gyors-vonatunkon azt, hogy most egy furcsa kilépés fog következ-ni. Kilépés ismét – az ismeretlenbe. Ez lenne a végállomás.
Valamiféle lezárása az egyetemi éveimnek, a diplomaszer-zésnek, valaminek a vége, amely újra belelökött valami bi-zonytalanságba. Amikor a vonatunk átsiklott az olasz–
szlovén országhatáron, s elém tárult a szlovén karsztvidék csodálatos látványa, amely egyik jellemző része Szlovéniá-nak, összeszorult a szívem. Megjöttem végre, de megint vala-mi ismeretlen szorongás fogott el: hova is érkeztem? Nem ismerem ezt a lassan nemzetállammá alakult országot? Öt éven át nem itt éltem, nem hordtam ennek a térségnek a háti-zsákját. Nem tudtam mennyire nehéz vagy könnyű itt élni.
Amire végképp nem számítottam, de megtörtént: a ljubljanai központi vasútállomáson várt rám Mihály. Nem tudni hány napja várt rám, mettől meddig, de ott állt a peronon, és várt.
Számított rám. Ő lenne a biztos pont, valaki, akivel elkezdhe-tem újjáalkotni az éleelkezdhe-temet? Társ, aki segít megvalósítani az álmaimat, amelyek igazán nem is voltak? Tudtam, hogy visz-sza kell szorulnom egy szűk határsávba, egy kisebbségi létbe.
S ezt a kisebbségi létet sem ismerem már igazán. Édesanyá-mat is csak egy hónappal ezelőtt láttam, akkor sem értett meg, amikor elindultam erre a körutazásra, mert féltett, hogy eltévedek. Mégis elmentem és nem tévedtem el, habár ott, Marokkó eldugott kis városában, azért volt mitől félniük.
Féltem, hogy kirabolnak, megerőszakolnak, vagy még ennél is veszélyesebb események történhettek volna. A szomszé-dok mondták el, hogy amikor beiratkoztam a budapesti egye-temre, éppen szeptember volt, s beérett a tök, édesanyám kiment a mezőre tököt magozni, s az egész falu szeme láttára
el nekem jóval később, hogy nem lehetett megvigasztalni, sajnált engem, hogy elmentem a bizonytalanba, mert az anyai szív csak ilyen, irracionális. Ezt csak később értettem meg, amikor megszülettek a fiaim, s amikor a nagyobbik elindult továbbtanulni Ljubljanába. Amit én nem mertem meglépni, ő meglépte. Ezt még nem tudhattam azon a száguldó vonaton, honnét is sejthettem volna. Te mondogattad nekem, hogy egy ember élete túl kevés ahhoz, hogy beteljesítse az összes vá-gyait. Több korosztálynak kell felnőnie ahhoz, hogy egy pár lépést lehessen előbbre lépni.
A vonat meg rohant a végzetes állomás felé. Kora reggel volt, a fény kezdett újra belopózni a szívembe, átjárta az ütő-ereimet, meghatódtam, amikor megállt a vonatunk a peronon.
S ott állt Mihály, szótlanul. Meghatódva. Öt percig állt a vo-nat, csak ennyi időm volt, hogy átgondoljam: leszálljak-e, vagy utazzak veletek tovább Belgrádba, s vissza Budapestre.
Leszálltam, de ne kérdezd, hogy miért. Valaki várt. Ki kellett lépnem a közös vonatunkból, végre legyőzött valami transz-cendens erő. Budapesten talán senki sem várt volna? Te is még gondolkoztál, amikor Belgrád felé nélkülem utaztatok tovább a vonaton, hogy mi legyen veled. Én akkor azt hittem, hogy van küldetésem, hogy vár a magyar közösség Lendván.
Igazán nem várt senki, csak Mihály és a szüleim. Aztán már nem emlékszem, de valamilyen üdítőt mégis vásároltam nek-tek, akik fent maradtatok a vonaton. Kezedbe adtam a vonat-ablakon keresztül az üdítőitalt, s indult a vonat. Integettetek, s eltűntetek lassan. Magamra maradtam. Mihály csak hallga-tott, közben kereste az utat a buszállomáshoz, amely pár lé-pésre volt a vasútállomástól. Én meg csak álltam, álltam meghatódva a hátizsákomra támaszkodva. Hirtelen egyedül maradtam, már nem láttam a reggeli fényt. Ez már nem a casablancai pályaudvar volt, sem az agadiri, vagy a marseille -i, sem az Adriai-tenger hosszú partvidéke, hanem Ljubljana nyüzsgése, egy kis ország, kis vasútállomása, amelyet már nem volt érdemes semmi mással összehasonlítani, mert véget ért egy utazásom. Ez volt a végállomás.
Megdermedtem, nem tudtam megmozdulni, aztán Mi-hály integetett, hogy indul a buszunk Lendvára, s majd a
buszon mindent megbeszélünk. Még azt is mondta, hogy sokáig voltam távolt, többet nem enged el ennyi időre bo-lyongani a világban. Pedig csak egy hónapra utaztam el. Ezt csak vigasztalásul mondta, hiszen valójában öt évig voltam távol, de nem akart megbántani. Az idő megtette a magáét.
Valamelyest el is idegenedtem tőle. Általában érvényes a mondás, aki elmegy, az egy kicsit meg is hal. Hát feltámad-tam. S a semmiből indulva, mint azt követően annyiszor, kétségbeesve, újra elindítottam az életemet. A fény megma-radt bennem, s eszembe jutott egy mondatod, amit a vona-ton mondtál, mert minden fontos életigazságot az életemben te mondtál ki: lehet, hogy ez lesz a sorsom, hogy így kellett lennie, s lehet, hogy nekem így lesz jó, leélni Mihállyal az életemet egy kis faluban. Igazad volt.
Aznap kisütött a nap. Hazafelé még sóvárogtam, vágya-koztam vissza a közös vonatunkra, amely talán már Bel-grádba ért, aztán megérkeztetek a Nyugati pályaudvarra, s ti is leszálltatok. A fény győzött bennem, benned is, bennünk!
Amikor évekkel később is találkozunk, mindig ott folytat-juk, ahol abbahagytuk. Annyi mindent feladtam már, ezt a barátságot nem szeretném! Hullanak a könnyeim, de nem tudom, hogy miért. A hiánytól vagy az örömtől? Hullanak, tudom, hogy neked is hullani fognak. A fény győzelmére gondolok. Ljubljana előtte megállhattunk volna még leg-alább egy napra Velencében, a lagúnák városában. A nász-utam sem vezetett errefelé, valamilyen ismeretlen tudatalatti kényszer következtében mégis visszavágytam Afrikába. De akkor már nem voltál velem. Ebben a világban a béke elér-hetetlen célnak látszik. Pedig naponta találkozom boldog emberekkel is, akik talán megtanulták a világot egy angyal szemével nézni, vagyis túllátnak minden helyzeten, minden ember felszíni rétegén. Túllátnak a felszínen megmutatkozó személyiségen, nemen, fajon és valláson. Csak a mennyei szeretetre és fényre koncentrálnak, ami azok számára látha-tó és érzékelhető, akik azzal a szándékkal élnek, hogy
meg-s terjed. A meg-szürke emberek meglátják mámeg-sok meg-színeit, talán csak ők látják igazán. Én sosem szerettem a szürkét, s annak semmilyen árnyalatát.
A fény győzelmét keresem. Ezen az utamon lettél a tár-sam, barátnőm. A fény győzelme vezéreljen bennünket, vilá-gítsa be az utunkat, hogy méltósággal járhassuk végig! Cé-lunk és felelősségünk, hogy megtaláljuk a békés útvonalat, és békében éljünk. Így mindketten győztesként érkezhetünk majd célba, a végső állomásra, még akkor is, ha útjaink különbözőek, még akkor is, ha te azokat Budapesten és én Lendván járom!
Üdvözletekkel, barátsággal, Júlia Lendváról
„…nem léphetek ki belőle”