Kertész Gyula életművének, gazdag szellemi örökségének számbavétele, elem
ző, értékelő feltárása még előttünk álló feladat. Meggyőződéssel mondhatom: ne
mes, szép és a majdani kutatóknak minden bizonnyal sok örömöt hozó feladat.
A munka megkezdéséhez a mai emlékünnepség is ösztönzést, lendületet adhat.
Jómagam - első kísérletként - a megszabott szűkös terjedelemben bibliográfusi tevékenységének néhány mozzanatát igyekszem felidézni, felvillantani, koránt
sem a teljesség igényével.
A pálya ismeretében nem meglepő, hogy milyen korán ráérzett e munkaág fontosságára: magyar-orosz szakos egyetemi hallgatóként írt szakdolgozatának (Gorkij a debreceni színpadon 1945-1955 között a helyi sajtó tükrében) bevezető fejezetében értékelő bibliográfiai szemlét adott a jelzett időszak itteni lapjairól.
Saját vallomása szerint a helyismereti gyűjtés és feltárás igazi jelentőségét aztán a derecskéi járási könyvtár élén értette meg. A bibliográfia elméleti és módszertani kérdéseivel valószínűleg a könyvtár szakon végzett kiegészítő egyetemi tanul
mányai során találkozott először, majd a könyvtári tájékoztatás nevű tárgy főis
kolai oktatójaként szükségszerűen elmélyült azokban.
Már éppen egy évtizede tanította a népművelő-könyvtáros szakos hallgatókat, amikor megírta az általa szerkesztett tájékoztatási jegyzetsorozat első kötetét. Eb
ben foglalta össze először - máig tanulságos és hiteles módon - , hogy miként véle
kedik a bibliográfia szerepéről, helyéről, rendszeréről. A fogalmi körülhatárolásnál háromféle értelmezést emelt ki: a bibliográfiát egyrészt produktumnak, másrészt tevékenységnek, harmadrészt ismeretágnak, tudománynak tekintette. Igen korszerű felfogásban nyilatkozott a bibliográfiai produktumról: az nemcsak a nyomtatvá
nyokra vonatkoztatható és nemcsak szimpla jegyzék, hanem - idézem - „a közlésre szánt vagy arra érdemesnek ítélt objektiválódott szellemi alkotások rendszerező és módszeres (analitikus-szisztematikus) nyilvántartása és feltárása. "Nagyon lénye
ges egy tanulmányi segédletben, hogy egyértelműen kiállt a bibliográfia tudo
mányossága mellett, mintegy követelményként is megfogalmazva a teoretikus megalapozottságot. Munkássága világosan bizonyítja, hogy ezt a tézist igencsak komolyan gondolta: előadásaiban, publikációiban rendre visszatérő elem a bib
liográfiai tevékenység elméletét és módszertanát érintő töprengés, elmélkedés.
Az elvi-rendszertani és metodikai problémák tisztázására irányuló szándéka már ebben a jegyzetben is megnyilvánult, legnyíltabban talán a topobibliográfiák-ról szóló fejezetben. Ebben ugyanis úgy vélte, hogy ez a szóhasználat alkalmas lenne a helyismereti, vagyis a helyi tartalmú művek, valamint a helyi kiadványok regisztrációjának egy átfogóbb egységbe történő összevonására. Később belátta ugyan, hogy a kifejezést az ETO már lefoglalta az első kategóriára, de az
általá-nosítható és nemzetközileg is elfogadható fogalomalkotás vágya nem hagyta nyu
godni. Jó néhány év elteltével, az 1983-ban közreadott Kovács Máté emlékkönyv
ben a regionális bibliográfiák megnevezést javasolta; érvrendszerét a kritikai jel
legű fogalomtörténeti áttekintésére és részben a külföldi tapasztalatokra alapozta.
Noha ez a terminus sem honosodott meg, a tanulmány ráirányította a figyelmet az elméleti-módszertani kérdések históriai megközelítésének szükségességére és távlataira.
Még ugyanebben az esztendőben, a Könyvtáros című folyóirat hasábjain a falu-és városbibliográfiák szerkesztfalu-éséről tett közzé - több mint százötven címjegyzék tüzetes analízisét elvégezve - egy mélyre hatoló, didaktikailag is kiválóan hasz
nosítható elvi-gyakorlati összegzést, amely napjainkig támpontul szolgáló, nél
külözhetetlen, ennélfogva sűrűn forgatott segédeszköze a szóban forgó típus mű
velőinek. Pontosan felismerte, hogy az egyetlen településsel foglalkozó bib
liográfiáknak a megyei összeállítások mellett is pótolhatatlan szerepük van, hiszen a feltárás bővebb, részletezőbb lehet. Számos vitás kérdést vetett fel, sokféle, gyakran egyenértékű lehetőségeket ismertetett; ugyanakkor nem egyszer leszö
gezte, hogy szerinte melyik az adekvát vagy éppen ideális megoldás, és határo
zottan elutasította az elavult vagy „módszertani iskolázatlanságából fakadó eljá
rásokat (pl. a szerzői betűrend erőltetését).
Most egy kicsit visszaugrunk az időben, amit azért teszünk, mert az ünnepelt egyik, akkor legígéretesebbnek látszó bibliográfiai vállalkozásáról kell szólni. A hetvenes évek elején a hazai szakemberek, illetve intézményesen a Könyvtártudo
mányi és Módszertani Központ célszerűnek tartották volna a helyismereti kutatók kézikönyvének elkészítését és kiadását. A harmadik rész, a bibliográfiai kalauz ter
vezetét Kertész Gyula dolgozta ki. Rendkívül alaposan végiggondolt, nagy ívű kon
cepciót vázolt fel, és irányításával a munkálatok is megindultak, de ezúttal nem részletezhető okok miatt a kezdeményezés eredeti mivoltában nem valósulhatott meg. 0 viszont sokat tett azért - személyesen és a bevont hallgatók közreműködé
sével - , hogy a kiváló ötlet legalább bizonyos hányadában tovább éljen. Majd ami
kor arra a nyolcvanas években alkalom nyílt, megszületett az országos program méltó, ám a legnagyobb tájegységre korlátozódó párja, az Alföld-bibliográfia plá-numa. Ebből szintén csak egy rész, a könyvek válogatott jegyzéke jött lére, retros
pektív és kurrens változatában (a megyei könyvtárak munkatársainak és a kecske
méti Alföldi Tudományos Intézetnek a jóvoltából).
A kalauz kapcsán figyelt fel a magyarországi időszaki kiadványok repertóriu
mainak, illetve repertorizálásának problematikájára. A hazánkban mostohán ke
zelt téma évtizedekig foglalkoztatta, ebből írta egyetemi doktori értekezését is. A különféle periodikumok repertóriumainak számbavételével egy időben a másod
fokú bibliográfia e műfajának teoretikus kérdéseit is igyekezett tisztázni, többször is utalva az időszerű teendőkre. Kertész Gyula is azok között volt, akik ismételten szorgalmazták a hírlapok egyedi és közös (országos) repertorizálását, beleértve a szépirodalmi közlemények és az eredeti műalkotások felvételét. Számtalanszor végiggondolta a válogatás feszítő problémáját, utoljára és legmagasabb színvona
lon 1994-ben, a helyismereti könyvtárosok váci országos tanácskozásán. Bár vég
leges, megnyugtató eredményt ő sem tudott felmutatni, mindenképpen arra ösz
tökélte a kollégákat, hogy folyamatosan törekedjenek az egzaktabb kritériumok kimunkálására, kikísérletezésére.
Kertész Gyulabibliográfia-elméleti vizsgálódásainak talán legszembeötlőbb jel
lemzője a rendszerszemlélet volt. Különösen racionálisak és logikusak, de lehango
lóan hatástalanok a nemzeti, tágabban a hungarica és a helyismereti bibliográfia viszonyáról, genetikai és analógiás rokonságáról megjelent eszmefuttatásai. Már az említett főiskolai jegyzet lapjain, majd a megyei sajtóbibliográfiákról, az egyedi repertóriumokról, a hírlapfeltárásról és anemzetiségi dokumentációról szólván, az
tán a két világháború közötti könyvészet szerkesztőjeként is gyakran kitért arra.
hogy a két hasonló rendszer között megkerülhetetlen átjárás van, a nemzeti bib
liográfiai feltárás minden kiadványtípusra kiterjedő teljessége a helyismereti doku
mentumok teljességre törekvő regisztrációja nélkül elképzelhetetlen. A másik ki
emelendő vonás a társadalmi igényekhez, a kutatás, az oktatás, a termelőmunka, a közigazgatás, a gyógyítás stb. szükségleteihez való igazodás erőteljes hangoztatása.
A harmadik előremutató mozzanat: a közgyűjtemények és a könyvtárak közötti együttműködés, összefogás következetes híve volt, a helyismereti gyűjtés és a bib
liográfiai feltárás országos és helyi összehangolásában, az ésszerű, szervezett és egységes módszertani alapokon nyugvó munkamegosztásban kereste az előrelépés útját. Feltétlenül megemlítendő az a negyedik felismerése is, hogy a számítógép, az internet kivételes esélyt kínál a nemzeti és helyi bibliográfiai adatok közvetítésére, ezek bekapcsolására a világméretű információáramlásba.
Elméleti-metodikai megállapításai, következtetései vitathatatlan és maradandó értékei a hazai könyvtár- és tájékoztatástudományi szakirodalomnak. Megtermé
kenyítő hatásuk mindenekelőtt saját bibliográfiai összeállításaiban teljesedett ki:
ezekben mutatta meg, hogy a megismert vagy kialakított elveket hogyan kell átültetni a gyakorlatba. Szám szerint kevés bibliográfia fűződik a nevéhez, de azok mindegyike elsőrangú, mintaszerű alkotás: tanítványai és követői, a mostani nemzedék bibliográfusai, újabban a számítógépes adatbázisok megalkotói, gon
dozói is sokat tanulhattak, tanulhatnak tőle.
Korában szó esett arról, hogy egy országos helyismereti segédlet eszméje sar
kallta arra. hogy számba vegye az önállóan és rejtetten megjelent, továbbá kézirat
ban hozzáférhető egyedi sajtórepertóriumokat: az 1975 nyarán lezárt anyaggyűjtés két esztendő múlva látott napvilágot. A kutatást ezután is folytatta, és 1990-ben a könyvtárosok és az érdeklődők kezébe került a jegyzék bővített változata, amely 838 tételt tartalmazott. A két előszó és a nagyrészt megismételt (bár a második kiadásban némileg kiegészített és módosított) használati útmutató akár tan
könyvlecke is lehetne, akárcsak a forrás- és rövidítésjegyzék, a bibliográfiai leírás, a részletes annotál ás és a mutató. A nyomtatásban kifejtett hármas célkitűzés híven tükrözi szándékait: az egyedi repertóriumok nemzeti másodfokú bibliográfiájának megalapozása, a könyvtári tájékoztatás elősegítése és hozzájárulás a műfaj törté
neti, elméleti, módszertani szintéziséhez. O ennyit tudott vállalni, a közös repertó
riumok szintén indokolt feldolgozását viszont már kollektív erőfeszítéssel hitte ki
vitelezhetőnek.
Már nyugdíjasként fejezte be másik fiatalkori tervét: a magyar helységnévtárak, helynévlexikonok és szótárak történeti tipológiai áttekintését. Úttörő próbálkozás voll ez is, de ennek nyomai egyáltalán nem látszanak rajta, hiszen a 2000-ben kibocsátott füzetben egy hosszan kiérlelt, a tudományosság szempontjait és kö
vetelményeit messzemenően érvényesítő kritikai szemlét olvashatunk. Pótolhatat
lan a helyismereti-helytörténeti, más megközelítésben a földrajzi, statisztikai.
közigazgatási tájékoztatásban. Ennek láttán sajnálhatjuk igazán, hogy a hetvenes évek elején megálmodott bibliográfiai kalauz nem készült, nem készülhetett el.
Kertész Gyula pályájának utolsó szakasza a retrospektív Magyar könyvészet 1921-1944 közötti ciklusához kötődött. A negyedik kötetet társszerkesztőként, a sorszám szerint harmadik és ötödik kötetet egyedül szerkesztette. Hozzáértése, szakirodalmi tájékozottsága, legendás precizitása, lelkiismeretessége, kitartása itt is nagyszerűen érvényesült, és különösebb zökkenők nélkül vezényelte le a szá
mítógép beillesztését a munkafolyamatba. Az utolsó, végül is lemezen kiadott rész - a betűrendes mutató és a pótlások javítások - munkálatait szintén ő indította el, sőt amíg tehette, tetemes részt vállalt a finomításban, a szerzői-személyi anyag ellenőrzésében is. Számosan tanúsíthatjuk, milyen odaadással kereste, kerestette a hiányzó adatokat, névalakokat, évszámokat.
Többször és többen elmondták, leírták már - nyilván ma is jó néhányszor elhangzik - hogy Kertész Gyula személyes példát mutatott fel tanítványai és munkatársai előtt. Bibliográfiai tevékenysége, legyen szó akár az elméleti-meto
dikai, akár a gyakorlati eredményekről, szintén követhető és követendő mintái adott és ad. Úgy hiszem, hogy életművének erre a széles szeletére is pontosan illenek közeli kollégája, Kégli Ferenc megható nekrológjának idézendő szavai:
munkásságát „az egészben való látásmód, a történeti szempontú megközelítés, az elméleti alapok kidolgozottsága, a terminológiai kérdések és a módszertani prob
lémák tisztázása jellemezte." Mint ahogy jellemezte az új iránti fogékonyság, a lehető legjobb megoldások szenvedélyes keresése, a szakmai elhivatottság és alá
zat is. Elévülhetetlen érdeme a bibliográfia tudományosságának állhatatos hang
súlyozása, és ezáltal a bibliográfiai, tágabban a könyvtári tevékenység rangeme
lésének előmozdítása. Legyünk hálásak ezért.
Bényeí Miklós