Az ember makroevolúciója

A száraz szavannán történő túlélés végett az itt rekedt emberféle ősöknek alkalmazkodniuk kellett az új, megváltozott életfeltételekhez. Ennek következtében alakulhatott ki a két lábon járás (a magas fűben mesz-szebb el lehetett látni felegyenesedve, így könnyebben felfigyelhettek az esetleges veszélyekre), ami maga után vonta azt a lehetőséget, hogy a felegyenesedett egyedek felső végtagjaikkal más tevékenységet végezzenek helyváltoztatás helyett. Ez amellett, hogy a táplálékszerzésnél előnyt jelentett, az agytérfogat növekedését is eredményezte, ami az értelmi képességek további növekedéséhez vezetett.

Az emberré válás első állomásának az Australopithecusokat tekintik. Nevük ’déli majmot’ jelent, és több mint 4 millió éve jelentek meg Afrikában. Különböző fajaik eddig csak Dél- és Kelet-Afrikából kerültek elő. Úgy 1 millió évvel ezelőtt haltak ki.

Külső megjelenésükben a mai emberszabású majmokra hasonlítottak. Agytérfogatuk 350–550 cm³ körüli volt, testtömegük fajtól és nemtől függően 30 kg-tól 50 kg-ig terjedt, testmagasságuk ugyancsak nemtől függően 105 és 150 cm között mozgott. Felső végtagjaik hosszúak, az alsók rövidek voltak. Még jól tudtak a fákon is közlekedni, de a talajon már két lábon jártak. Erdős és nyílt, füves területeken is előfordultak.

Kisebb hordákban éltek, eszközöket használtak, vadásztak és növényeket gyűjtögettek.

Morfológiai jellegzetességeik alapján két nagy csoportba sorolhatók: egy részüknek koponyája és testalkata gracilis volt, testmagasságuk 120 cm, testük tömege pedig 35–40 kg körüli lehetett; feltehetően mindenevők voltak (A. anamensis, A. afarensis, A. africanus, A. sediba). A másik csoportba a robusztus koponyájú, erősebb testalkatú, 150 cm magas és 50 kg körüli testtömeggel rendelkező fajok tartoznak, melyek kizárólag növény-evők voltak (A. robustus, A. boisei, A. aethiopicus).

Az Australopithecusok szerepe az emberré válás folyamatában még nem teljesen tisztázott. Nem kizárt, hogy az evolúció egy zsákutcáját jelentik, de az is elképzelhető, hogy a gracilis csoportba tartozók közül indult ki az ember irányába tartó evolúció.

A Homo nem legkorábbi fajaként a Homo habilis jelent meg Afrikában, 2,3–2,4 millió évvel ezelőtt. Kor-társa volt az utolsó Australopithecusoknak. Koponyatérfogata nem volt túl nagy, 500–650 cm³ közötti lehetett. Az Australopithecusokhoz hasonlóan a felső végtagjaik a törzshöz viszonyítva hosszúak voltak, de alsó végtagjaik már valamivel megnyúltabbak voltak. Korábban azt feltételezték róluk, hogy nemcsak használtak különböző eszközöket, hanem ők voltak az első kőeszközkészítők, de a legújabban talált leletek alapján ez megkérdőjelezhető.

A pleisztocén korban Afrikában mintegy 1,8 millió évvel ezelőtt egy újabb korai emberfaj jelen meg: a Homo erectus (felegyenesedett ember). Ő rendelkezett először a mai modern emberre jellemző testarányokkal: rövid törzs, hosszú alsó és rövidebb felső végtagok. A Homo fajok képviselői közül ő volt az első, amelyik elhagyta az afrikai kontinenst és alkalmazkodott az ázsiai és az európai környezeti feltételekhez. Ő maradt fent a leg-hosszabb ideig a Homo nem képviselői közül. Egyes kutatók állítása szerint Ázsiából (Jáva szigete) 27–53 ezer

8. az emBer makro- éS mIkroeVolÚCIÓja 144

évvel ezelőtt halhattak ki, így akár találkozhattak is az ide beérkező modern Homo sapiens csoportokkal.

Előreugró állású koponya, az állcsúcs hiánya és vastag szemöldökív jellemezte őket, koponyájuk térfogata mintegy 750–1300 cm³ volt. Ez az emberfaj előre elképzelt modell alapján készített kőeszközöket magának, a tüzet már ismerte, előállítani azonban még nem tudta. Egyedei vadászó-gyűjtögető hordákban éltek.

Leleteiket megtalálták Afrikában (Dél-Afrika, Csád, Turkána-tó, Olduvai szurdok, Etiópia, Eritrea), Ázsiában (Jáva, Kína, India, Közel-Kelet). Általánosan elfogadott nézetek szerint a Flores szigetén megtalált Homo floresiensis (floresi ember, vagy „hobbit”) a Homo erectusnak egy, a szigeti izoláció következtében kialakult törpe utóda lehetett.

A ma leginkább elfogadott nézetek alapján Afrikában, a Homo erectus populációiból fejlődhetett ki a Heidelbergi ember (Homo heidelbergensis), amely a Neander-völgyi ember (Homo neanderthalensis), az ázsiai (szibériai) denisovai ember, valamint a Homo sapiens közös ősének tekinthető. A Homo heidelbergensis 155–175 cm magas lehetett, testtömege 50–65 kg közötti, agytérfogata 1200 cm³ körüli volt, kerekebb szemüreggel és íveltebb nyak-szirtcsonttal rendelkezett, mint a Homo erectus. Az állcsúcs hiánya még itt is megfigyelhető. Afrikából, Európá-ból (többek között Vértesszőlős, Magyarország) és ÁzsiáEurópá-ból kerültek elő a mintegy 600–250 ezer éves leleteik.

O

…

Bizonytalanságok

az emberi evolúcióval foglalkozó kutatók sokáig úgy vélték, hogy miután a Neander-völgyi ember eltűnt, a Homo nemzetségből csak a Homo sapiens faj maradt a Földön. Nagy meglepetést keltett, amikor 2003-ban az Indonéziához tartozó Flores-sziget egyik barlangjában különleges, apró emberi csontokra bukkantak. a felfedezők az élőlényt külön fajba sorolták, s lelőhelyé-ről Homo floresiensisnek nevezték el. a leletek 35–14 ezer évesek, de a lelőhelyen talált kő-szerszámok között 9400 éve készült eszközök is akadnak. a csontmaradványok alapján ezek az emberek 1 méter körüli magasságúak voltak, testtömegük mintegy 30 kg, agytérfogatuk pedig mindössze 420 cm³ volt, szemben a ma élő Homo sapiens 1300–1400 cm³ körüli agytérfogatával.

a Flores-szigeti emberek leszármazási kapcsolatairól, evolúciós jelentőségéről élénk vita folyik felfedezésük óta. a kutatók egy része szerint ezek az emberek nem is sorolhatók külön fajba, mivel az egyedek talán csak egy betegség, örökletes elváltozás miatt lettek apró termetűek.

2008-ban Szibéria déli részén egy barlangban kb. 40 ezer éves emberi csontmaradványo-kat találtak. a DNS-vizsgálatokból kiderült, hogy ez az ember nem volt sem Neander-völgyi, sem modern ember, de a Neandervölgyiekkel közös származású. ezek szerint a 40 ezer évvel ezelőtti időszakban legalább három, vagy talán négy emberi faj élt a Földön: a Neander-völgyi, a szibériai és a modern ember, illetve (ha külön faj volt) a Flores-szigeti.

Forrás: M^Olnár k. – M^ándics D. (2017): Biológia 12. eszterházy károly egyetem, eger. 88. (https://www.

nkp.hu/tankonyv/biologia_12/ megtekintve: 2021. április 12.)

A Homo heidelbergensis Európába kivándorolt populációja alakult át Neander-völgyi emberré, míg az Afriká-ban maradottakból a Homo sapiens fejlődött ki.

A Neander-völgyi ember Európában fejlődhetett ki, mintegy 200 ezer éve. Leleteiket megtalálták Európá-ban (többek között Magyarországon is, a borsodi Cserépfalu mellett található Suba-lyuk barlangEurópá-ban) és Ázsiában. Izmos, zömök testalkatú, 150–160 cm magasságú volt, általában 1300–1800 cm³ közötti koponya-űrtartalom mal. Erős homlokeresz jellemezte, állcsúcsa nem volt. Combcsontja hajlott volt, gerincoszlopán nem alakult ki a Homo sapiensre jellemző S alakú görbület. Testtartása kissé előrehajló lehetett.

A Neander-völgyi emberek a pleisztocén idején éltek, jól alkalmazkodtak a hideg éghajlathoz, a hideg elől barlangokba húzódtak. A tüzet már elő is tudták állítani. Alaposan megmunkált kőeszközöket készítettek.

Hordákban éltek, közösen vadásztak. Halottaikat eltemették. Már kialakult náluk a primitív, tagolatlan beszéd. A sírokban talált leletek alapján az is megállapítható, hogy megjelenhetett náluk a miszticizmus, spirituális szertartásokat tarthattak, sőt kezdetleges hangszereket is készíthettek és használhattak. Mintegy 28 ezer évvel ezelőtt tűntek el a történelem színpadáról, ami többtényezős folyamatra vezethető vissza.

A Homo sapiens a jobb biológiai és egyéb adaptációs mechanizmusai, technológiai, szociális és gazdasági fölénye révén szoríthatta háttérbe a Neandervölgyi embert.

O

…

Vita a Neander-völgyi emberről

a Neander-völgyi ember rendszertani besorolását illetően nincs egyetértés a kutatók között.

egyes elgondolások szerint egy kihalt emberi faj. mások szerint nem önálló faj, hanem a mai em-ber, a Homo sapiens alfaja. Sőt, a szakemberek egy része szerint nem is halt ki, hanem keveredett a modern Homo sapiens populációival. európa és a közel-kelet egyes területein élt, az utolsó időkben a mai emberrel egyidejűleg és közös területeken. azt is kimutatták, hogy a Neander-völgyi emberek génállománya megtalálható az európai lakosságban (1–4% közötti mértékben), amit egyesek a közös őssel magyaráznak, mások viszont azzal érvelnek, hogy a mai ember őse és a Neander-völgyi ember keveredett egymással.

Forrás: MOlnár k. – Mándics D. (2017): Biológia 12. eszterházy károly egyetem, eger. 87. (https://www.nkp.

hu/tankonyv/biologia_12/ megtekintve: 2021. április 12.)