Elszigeteltség, refugium, törpenövés

Az eddigi eredmények azt mutatják, hogy az iharkúti gerinces fauna sok tekintetben hasonlít Európa többi késő-kréta (campani–maastrichti) kontinentális faunájához. Ez a hasonlóság család szinten erőteljes, ám genus vagy fajszinten már eltérések mutatkoznak (Ősi et al. 2012a). Emellett az egyik legszembetűnőbb jelenség, hogy számos taxon (pl.

Kallokibotion [Rabi et al 2012], Bicuspidon sp. [Makádi 2006], Iharkutosuchus,

Theriosuchus-vorosi) jóval idősebb, legtöbb esetben kora-kréta formákkal rokonítható. Ez részben azzal függ össze, hogy Európában a santonit közvetlenül megelőző, mintegy 15–20 millió évből kontinentális gerinces fosszíliák csaknem teljesen ismeretlenek. Ez arra utal, hogy ezek a fajok legközelebbi rokonaiktól való elválása óta főbb tulajdonságaikat illetően minimális mértékben változtak. Számos ősi anatómai jegyet megőriztek, ám egyes esetekben azok egészen extrém tulajdonságokkal kombinálódtak (pl. rágásra alkalmas fogazat az Iharkutosuchusnál, cursorialis mozgás a Hungarosaurusnál).

Bár a leletanyag még kevés és sok esetben töredékes, egyre több érv szól amellett, hogy az egykori dunántúli-középhegységi szárazulat – a többi, dél-európai/nyugat-tethysi szárazulathoz hasonlóan – valóban szigetként, feltehetően egy nagyobb sziget részeként létezett. Azt, hogy a dunántúli-középhegységi szenon tengeri üledékciklus előtt milyen hosszú időn keresztül létezett ez a szárazföldi környezet, nehéz megmondani, ám van néhány adat, melyek révén óvatos becslésekbe bocsátkozhatunk. A Csehbányai Formáció az iharkúti lelőhelyen kb. 50 méteres vastagságot ér el. A legutóbbi palynológiai elemzések során az itt vett minták a rétegsor több pontjáról származnak, melyek mindegyike az Oculopollis zaklinskaiae–Tetracolporopollenites (Brecolpites) globosus Zónát adja. A palynológiai és nannoplankton adatokra épülő, a közép-európai késő-krétára kidolgozott kronosztratigráfiai korreláció (Siegl-Farkas és Wagreich 1996) alapján tudjuk, hogy ez a palynozóna nem lehetett több 250 000 évnél (Bodor és Baranyi 2012), tehát feltehetően az itt vizsgálható 50 méteres rétegsor ennél rövidebb idő alatt rakódott le. A Csehbányai Formáció fúrásokból ismert vastagsági térképe alapján (lásd pl. Haas 1983, Jocha-Edelényi 1988) tudjuk, hogy legnagyobb vastagsága, például a Bakonyjákó környékén vagy a Csehbányai medencében, eléri a 150 métert. Bakonyjákó környékén a rétegsor az iharkútihoz hasonlóan döntően finom törmelékes kőzetekből áll (Jocha-Edelényi 1988), tehát erre, mint az egyik legnagyobb vastagságú rétegsorra kb. háromszor annyi képződési időt feltételezhetünk, mely maximális esetben 750 000 év (valószínű, hogy ennél jóval kevesebb). Az Iharkúton bányászott Nagytárkányi Bauxit Formációt a lelőhelyen, némi eróziós diszkordanciával, a Csehbányai Formáció fedi. Az iharkúti bauxittelepek képződése egy időhorizonthoz köthető, tehát nem lehetett kimutatni a Dunántúli-középhegység három bauxitképződési szintjeiből az első, Alsóperei Bauxit nyomait, szemben pl. a Halimbai területtel, ahol mindhárom bauxitszint együttes jelenlététre van bizonyíték (Mindszenty et al. 2000). Az iharkúti bauxit képződési időtartamára vonatkozóan nehéz biztosat mondani, de a különböző talajtípusok képződési idejéből (Birkeland 1984, Retallack 1990) annyi tudható, hogy a jó minőségű bauxit (mint oxisol) képződéséhez legalább egy millió év szükséges (Mindszenty et al. 1996), nagyobb

1996, Mindszenty A. 2013, szóbeli közlés). A Dunántúli-középhegységben a szenon szárazulatot megelőző legfiatalabb kőzetek az albai–cenomán korú Pénzeskúti Márga Formáció rétegei (Szives 2007), melynek felszíne a különböző területeken különböző mértékben erodálódott. Legfiatalabb, eróziótól megkímélt rétegei a cenomán közepét képviselik (Bodrogi 1989), de a képződése feltehetően tovább tartott, akár a cenomán végéig, sőt esetleg a turonba is átnyúlhatott (Haas J., 2013, szóbeli közlés). Összességében tehát elmondható, hogy a Dunántúli-középhegységben a késő-krétában kialakult szárazulat feltehetően a turontól, vagy legkésőbb a turon/coniaci határtól a santoni elejéig-közepéig létezett, ami legalább öt millió év.

Hogy e dunántúli-középhegységi szárazulat mérete mikor és hogyan változott, és hogy mikor alakult ki szárazföldi összeköttetés pl. a Kelet-Alpok vagy az Északi-Mészkőalpok (Wagreich és Faupl 1994), vagy a középső Nyugati-Kárpátok (Mišík 1994) szárazulataival, egyelőre nem lehet megmondani. Öt millió év mindenestre hosszú idő, és ez alatt egy elszigetelt szárazföldi gerinces fauna sok változáson mehet keresztül, még akkor is, ha az első benépesülést követően nem érkeznek új jövevények. Kiváló példa erre a Galápagos-szigetek madárfaunája. Itt a ragadozók hiányának köszönhetően röpképtelenné váltak a kormoránok (Phalacrocorax harrisi), de említhetjük az egyetlen közös ősre visszavezethető híres Darwin-pintyek 15 faját (valójában sármány-félék, és nem állnak közeli rokonságban a valódi pintyekkel), melyek leginkább a táplálkozási módot és a fogyasztott táplálék minőségét illetően csőrük méretében és morfológiájában különböznek. A szigetfaunák esetében gyakran tapasztalt méretbeli változásokhoz (nanizmus, gigantizmus) azonban nem szükséges több millió évnyi elszigeteltség (lásd Benton et al. 2010 és az ott listázott irodalmak). A Mediterráneum szigeteinek plio-pleisztocénben létezett faunái (pl. Kréta, Szicília, Szardínia; Azzarolli 1982, De Vos et al. 2007, Palombo 2007, 2008) vagy a Wrangel-sziget, illetve egyéb, a Csendes-óceán északi részén lévő szigeteken élt mamutok alapján (Guthrie 2004) tudjuk, hogy néhány ezer év is bőven elegendő ahhoz, hogy új, sokszor törpe- vagy óriásnövésű formák alakuljanak ki.

Amíg az erdélyi lelőhelyeken a Magyarosaurus dacus Sauropoda dinoszaurusz egyértelműen törpenövésűnek tekinthető (Stein et al. 2010), és a franciaországi Rhabdodon egyik faja pedig bizonyítottan óriásnövésűnek (Ősi et al. 2012b), az iharkúti gerinces faunában egyelőre nincs minden szempontból bizonyíthatóan törpe- vagy óriásnövésű faj. Az egyetlen genus, ahol a törpenövés esete felmerülhet, a nemrégiben beazonosított Struthiosaurus (Ősi és Prondvai 2013), melyet Európa minden fontosabb késő-kréta lelőhelyéről leírtak. A maradványok azonban igen töredékesek, ezért e genus rendszertani helyzete még vitatott (Carpenter 2001, Ősi 2005, Thompson et al. 2012). Ebből kifolyólag nehéz megmondani, hogy

Mochlodonhoz hasonlóan, megőrizte ősei kis (2-3 m) testméretét, vagy a családon belül egy korán elvált ágat képvisel, ahol a 4-5 méteres rokonfajokhoz képest jelentős testméret redukció történt.

Az iharkúti fajok rokonsági kapcsolatainak vizsgálata azonban egyértelműen mutatja, hogy az a néhány millió éven keresztül létezett szárazulat, melynek rész volt a Dunántúli-középhegység, egyfajta refúgiumként létezett, ahol a különböző fajok ősi tulajdonságai hosszú időn keresztül fennmaradhattak.