Nyilvánvaló, hogy a metafizika számára (melynek „előkészítéséhez” tartozik az értekezés) a reális értelemhasználat bír döntő jelentőséggel. Vajon mit takar a ‘reális’ szónak ez a jelentése? Világos, hogy érzékeink adatokat nyújtanak nekünk, az ellenben még nem, hogy vajon értelmünk, illetve annak használata mivel érdemli ki a „reális” minősítést. Milyen használata révén adatnak fogalmak (dolgokról vagy viszonyaikról) eredendően tőle, nem pedig érzéki adatokon végzett logikai munkája folytán, s e fogalmak miképp járulnak hozzá megismerésünkhöz? Továbbá milyen realitás lehet a noumenonban, ha annak fogalma minden érzékitől elkülönített?
Kant az elvonatkoztatás kétféle értelmével próbálja megvilágítani az efféle fogalmak mivoltát, pontosabban a hozzájuk jutás módját. A kétféle értelemhasználat ismertetését azzal fejezi be, hogy az empirikus fogalmak (a tapasztalat közös fogalmai) bármilyen magasra emelkednek is az elvonatkoztatásban és jutnak nagyobb egyetemességre, mégis érzékiek maradnak, „a szó reális értelmében nem válnak értelmi fogalmakká”.
Ami mármost a szó szigorú jelentése szerint vett értelmi ismereteket illeti, amelyek esetében az értelemhasználat reális, az ilyen fogalmak – legyen szó akár tárgyak, akár viszonyok fogalmairól – maga az értelem természete révén adatnak meg, s nem az érzékek bárminő használatából
vonatkoztatjuk el őket, s nem is tartalmazzák az érzéki megismerésnek mint olyannak semminemű formáját. (6. §, 532, AA II. 394)
A nagy jelentőségű megkülönböztetés pontosabban megfogalmazva a következő.
Tulajdonképpen ugyanis azt kellene mondanunk: valamitől elvonatkoztatunk, nem pedig azt:
valamit elvonatkoztatunk [ab aliquibus abstrahere, non aliquid abstrahere]. Az előbbi kifejezés arra utal, hogy valamely fogalom esetében más, vele valamilyen módon összeköttetésben álló dolgokra nem fordítunk figyelmet; az utóbbi viszont olyasmit jelöl meg, ami csak konkrétan volna megadható, méghozzá úgy, hogy a vele egybekapcsolt dolgoktól elválasztanánk [separetur]. Ezek szerint tehát egy értelmi fogalom elvonatkoztat mindentől, ami érzéki, ám őt magát nem vonatkoztatjuk el érzéki ismeretekből [abstrahit ab omni sensitivo, non abstrahitur a sensitivis];
ezért az ilyen fogalmakat talán helyesebb elvonatkoztatóknak [abstrahens] neveznünk, mintsem elvontaknak [abstractus]. Tanácsos ennélfogva az értelmi fogalmakat inkább tiszta eszmékként [ideas puras] emlegetni, s csak azokat a fogalmakat nevezni elvontaknak, amelyek csupán empirikus úton adhatók meg. (6. §, 532–533 – módosítva Tengelyi 1988, 191 alapján, AA II. 394)
Az absztrakcióról szólva Kant máshol is ezt a két sajátosságot emeli ki: egyrészt a negatív mozzanatot, a figyelem elfordítását, másrészt a tevékenységet, az elme cselekvését. „Az absztrakció nem más, mint bizonyos világos képzetek kioltása; ezt közönségesen azért alkal-mazzuk, hogy arról, ami megmarad, annál világosabban alkossunk képzetet”. Ám erőfeszítés,
„munkálkodás szükséges ehhez, s így az absztrakciót negatív figyelemnek nevezhetjük, vagyis valódi tevékenységnek és cselekvésnek” (240, AA II. 190) – olvashattuk a reális ellentétek kapcsán. Az elvonatkoztatás „a megismerőképesség igazi tette, amellyel az egy képzetet, melynek a tudatában vagyok, visszatart attól, hogy más képzetekkel egy tudatban összekap-csolódjék. – Ezért is nem mondjuk, hogy valamit absztrahálunk (elvonatkoztatunk), hanem hogy valamitől vonatkoztatunk el […]” – találjuk az Antropológiában (Kant 2005, 26, AA VII. 131). Máshol, ahol szintén ugyanezen a módon hívja fel Kant a figyelmet az elvonat-koztatás két értelmére, az aktivitást úgy fejezi ki, hogy az absztrakt és a konkrét különbsége nem magukon a fogalmakon, hanem a fogalmak használatán múlik (AA VIII. 199 lj.).
A Székfoglaló megkülönböztetése azonban az értelmi fogalmak esetére különleges követelményeket is támaszt. Egyrészt minden érzékitől el kell vonatkoztatnia, a figyelem fókuszában maradó tiszta képzetnek úgy kell „annál világosabbnak” lennie, hogy nem lehet konkrét módon elválasztottként tekinteni, mint mondjuk az érzékiség formáját még tartalmazó
matematikai képzeteket. Másrészt Kant megfogalmazása a fogalmat egyenesen a cselekvés alanyának szerepével ruházza fel.
Lássuk hát, miként felel meg e kívánalmaknak maga a metafizika! Hogyan jut a tiszta értelem használatának első elveit tartalmazó első filozófia a maga alapfogalmaihoz?
Minthogy tehát a metafizikában empirikus elvek nem találhatók, a benne előforduló fogalmakat nem az érzékekben, hanem magában a tiszta értelem természetében kell keresnünk – nem mint velünkszületett, hanem mint az elmébe oltott törvényekből (annak a tapasztalatszerzés alkalmával végrehajtott cselekvéseire történő odafigyeléssel) elvonatkoztatott [e legibus menti insitis (attendendo ad eius actiones occasione experientiae) abstracti], tehát szerzett fogalmakat. E nembe tartozik a lehetőség, a létezés, a szükségszerűség, a szubsztancia, az ok stb. fogalma, mindegyik a maga ellentétével vagy párfogalmával együtt; minthogy ezek részekként [ceu partes] soha egyetlen érzékleteken alapuló képzetbe sem lépnek be, ezért ilyen képzetből semmi esetre sem lehetett volna elvonatkoztatni őket. (8. §, Tengelyi 1988, 192, Kant 2003, 534, AA II. 395)
Kant szóhasználata első hallásra éppen ellentétben áll alig egy oldallal korábban tett javaslatával: valamikből vonatkoztatjuk el a nevezett fogalmakat, melyekre éppenséggel nagyon is figyelmet fordítunk. Ám abban a megfogalmazásban világossá teszi, hogy a
„valamin” érzéki képzeteket ért, míg a tiszta értelmi fogalmak részként nem „lépnek be” az érzéki képzetekbe, nem lehet elvonatkoztatni azokból, vagyis azoktól elválasztva konkrétan megadni. Ha keressük, „megszerezni” próbáljuk őket, akkor a velük valamilyen módon mégiscsak összeköttetésben álló (akár érzéki) dolgoktól elvonatkoztatunk, azokra nem fordítunk figyelmet – rájuk viszont igen, ahogy a zárójeles magyarázatban olvashatjuk. Ennek a fajta elvonatkozatásnak is van pozitív oldala (ha nem is konkrét), ami megmarad, és amelyről így „annál világosabban alko[t]unk képzetet”.
Ugyanez a betoldás azt is kimondja, hogy mik ezek a fogalmak: az elme bizonyos törvényei szerinti cselekvések. Ez is megfelel az „elvonatkoztató” fogalmak leírásának, sőt az is, ami a legmeglepőbb ebben a kis odabiggyesztett útmutatásban. Nevezetesen, hogy tisztán aktív diszkurzív képességünk (ezúttal tehát nem pusztán mint már adott ismeretek el-rendezője) a tapasztalatban játszik valamilyen szerepet. Nem „részként”, de valamiképpen mégiscsak „belép” még érzékleten alapuló képzetekbe is, így elvonatkoztatása is anélkül
történik, hogy „a vele egybekapcsolt dolgoktól elválasztanánk”, nem vonunk ki semmit a konkrét tapasztalatból, csak nem arra fordítjuk figyelmünket.58
Azt a kérdést, hogy velünk születettek-e, vagy pedig szerzettek a fogalmak, Kant az idő és a tér kapcsán szintén felveti, és pontosan ugyanígy válaszolja meg. „Valójában kétségtelen, hogy mindkét fogalom szerzett, habár nem tárgyak érzetéből vonatkoztattuk el őket, (hiszen az érzékelés csupán az emberi ismeret anyagát, nem pedig formáját adja meg), hanem magából az elme cselekvéséből, mellyel az saját érzetei közt örök törvények szerint mellérendelést létesít […]”. S ahogy elmondható, hogy „nincs itt semmi más, ami velünk született volna, mint a lélek törvénye, mely szerint az a tárgy jelenlétének hatására érzeteit meghatározott módon összekapcsolja” (547–548, AA II. 406), úgy másfelől a tiszta értelmi fogalmakat sem
„mint velünk születetteket” kell keresnünk, hanem mint az elme olyan cselekvéseit, ame-lyekkel az „saját érzetei közt örök törvények szerint”, vagyis eredendő módon alárendelést létesít.
Ez a kérdésfeltevés és válasz kétségkívül Leibniz és Locke vitájának egyik fő kérdésében való állásfoglalást is jelent. A problémára már csak azért is érdemes kitérnünk, mert – mint e rész bevezetőjében szó volt róla – kifejezetten Leibniz Újabb értekezéseinek megjelenésével szokták összekapcsolni a Szellemlátó és a Székfoglaló között állítólagosan végbement fordulatot. Vizsgálódásunk azonban itt sem elsősorban történeti lesz, hanem inkább egy-szerűen segítséget várunk a megértéshez ettől az összevetéstől.
58 Henry Allison egyenesen rejtélyesnek tartja a tiszta értelmi fogalmakhoz jutásnak ezt a módját, mondván, hogy Kant egyáltalán nem tárgyalja annak lehetőségét, hogy metafizikai fogalmak az értelemnek nemcsak reális, hanem logikai használatával is együtt járnának, miközben a tapasztalathoz „csupán” ez utóbbira van szükség (Allison 2015, 57–58, 112). Szerencsére a mi Tengelyi-fordításunk nagyon pontos: „Így a jelenségtől a tapasz-talathoz csakis a logikai értelemhasználat segítségével végzett mérlegelésen keresztül vezet út [Ab apparentia itaque ad experientiam via non est, nisi per reflexionem secundum usum intellectus logicum]” (5.§, 532, AA II.
393) – vagyis anélkül nem. Ezzel szemben Béatrice Longuenesse világosan látja, hogy az értelem tiszta fogalmai alkalmazhatók a jelenségekre a disszertáció szerint. Úgy véli, ez csak az értelem logikai használata révén lehetséges, amely empirikus fogalmakat rendel egymás alá, melyek végső soron tiszta értelmi fogalmak alá is rendelődnek, és jogosan hivatkozik az értekezés V. részére ez ügyben (Longuenesse 1998, 27, 16. lábjegyzet).
Matthias Wunsch, komolyan véve a zárójeles utalást és azt, hogy tiszta fogalmak valamilyen szerepet játszanak a tapasztalatban, ennek nyomán a Kritikabeli sematizmus első jeleire bukkan az értekezésben (Wunsch 2013, 508 skk.). Licht dos Santos pedig egyenesen azt jelenti ki, hogy az értelem itt szóban forgó aktusai pontosan a tapasztalati fogalmakat megalkotó reflektív tevékenységében állnak, és ugyanazon törvények irányítják e cselekvéseket mindkét esetben (Licht dos Santos 2008, 55). A módszertani rész elemzésekor fogjuk tárgyalni ezeket a felfedezéseket, és arra jutunk majd, hogy a logikai értelemhasználaton túl (valójában fogalmilag azon belül) még reális értelemhasználat révén „megadott” fogalmak is a tapasztalat velejárói.