40 M. mot géppuska
VOLT EGYSZER EGY TISZTIKAR
A Habsburg-monarchia katonatisztjeinek társadalmi és politikai története 1848-1918
(Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1993- 333 o.)
Zachar József, Deák István német nyelven (is) megjelent munkájának - Der k. (u.) k. Offizier 1848-1918 - ismertetése során többek között a következőket írta: „A recenzens... remélheti, hogy e könyvet mielőbb a magyar olvasóközönség is kezébe veheti." (Hadtörténelmi Közlemények 1992. évi 1. szám, 200. o.) Reménye elég gyorsan valóra vált, hiszen a Gondolat Könyvkiadó támogatók - a Central and East European Publish
ing Project (Oxford), az Österreichisches Kulturin
stitut (Budapest), a Művelődési és Közoktatási Minisztérium (Budapest) - segítségével 1993-ban adta közre - Félix Pál értő fordításában - az Ameri
kai Egyesült Államokban élő és dolgozó tör
ténészprofesszor munkáját, melyet nyugodt szívvel nevezhetünk alapműnek. Alapmű, mely az egykori Habsburg Birodalom, illetve az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege tisztikara történetének bemu
tatására vállalkozott az 1848 és 1918 közötti időszakban.
Deák István, élve a történetírásban már régebben teret hódított történelmi-szociológiai-statisztikai módszerrel, két időszakban -1870 és 1900 - avatott
„hadnagyi minta" vizsgálatának eredményei alapján rajzolta meg a tipikusnak is nevezhető k. k., illetve k. u. k. tiszt hiteles portréját. Ahhoz azonban, hogy ezt megtehesse és az olvasó is „képbe kerüljön", szükség volt egy olyan általános be
vezetésre, amelynek a segítségével az olvasó meg
ismerkedhet a Habsburg család vázlatos tör
ténetével, a birodalom hadseregének fejlődésével, a haderő szerkezetében bekövetkezett változások
kal, a különböző rendfokozatok, rangok és címek hierarchiájával. Mindezek elengedhetetlenül szük
ségesek ahhoz, hogy eligazodjunk eme katonai témákban. Talán nem felesleges utalni arra, melyre a szerző maga is utalt, hogy pl. a katonai igazság
szolgáltatás, a hadbíróságok működése olyan bo
nyolult volt az adott időszakban, hogy maga a szerző sem állíthatja magáról azt, hogy gond nélkül eligazodik a témában a több esztendei alapos ku
tatómunka dacára.
Természetesen ez a kiragadott példa nem azt jelenti, hogy Deák István ne lenne a téma avatott kutatója, sokkal inkább jelenti azt, hogy a szerző önmagával szemben is legalább olyan kritikus, mint témájával és forrásaival szemben.
Deák István feldolgozási módszere, kritikus és elemző munkája alapján valós képet kaphatunk és kapunk a Habsburg Birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregeinek tisztikaráról, a tiszt tár
sadalmi helyzetéről, iskolázottságáról, magán
viszonyairól, életéről, szokásairól. Nem maradnak ki a vizsgálódás sorából olyan fontos kérdések sem, mint pl. a zsidók helye és szerepe a hadseregben, illetve a tisztikarban, felülreprezentáltságuk okai a tartalékos tisztek körében, a hadseregben jól kita
pintható vallási és nemzetiségi tolerancia eredete és okai.
Végigolvasva a vonatkozó részeket mindenki számára egyértelművé válik, hogy a hadsereg, a monarchia tisztikara a különböző nemzetiségek
nek olyan összeolvasztójává vált, amely kialakított egy ún. „császári és királyi" nemzetiséget és ennek ismeretében a másság megismerése, tolerálása az adott viszonyok között a legtermészetesebbnek tűnt.
Érdekesnek tűnhet talán az a megállapítás, hogy a nemzeti önállósulásra vonatkozó törekvések vol
tak azok, amelyek a Habsburg Birodalom, illetve az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege, a tisztikar egységének kikezdését jelentették és ebben a ma
gyar önállósulási törekvések is jelentős szerepe ját
szottak.
Rendkívül érdekes és színes a szerzőnek a hi
vatásos tisztikar tagjainak társadalmi és anyagi helyzetéről festett képe. Kiderül, hogy a birodalom összetartója, a hadsereg, illetve annak tisztikara korántsem részesült olyan anyagi és társadalmi megbecsültségben, amely elvárható lett volna a vele szemben támasztott követelmények ellenté
telezéseként. Megfogalmazódtak ellenben vele szemben olyan, főleg a társasági élettel kapcsolatos elvárások, amelyek többnyire meghaladták a
1 7 9
-tisztek anyagi lehetőségeit. Érdekesnek tűnhet ez
zel kapcsolatban pl. az a tény, hogy az önálló nemzeti haderő létrehozására törekvő Magyar Királyság hadseregében - így 1848-1849-ben, de 1910 körül is - a tisztek jövedelme jelentősen meghaladta a császári (és) királyi haderőben szol
gáló társaikét.
Természetesen nemcsak az anyagi kérdésekben voltak „furcsa" problémák. 1848-1849-ben a tisztek pl. olyan képtelen helyzetbe kerültek, melyek feloldása lehetetlennek tűnt. A magyar király és a horvát király harcolt egymás ellen, közben a személye ugyanaz volt. Ezek a feloldhatatlan ellen
tétek még hosszú évekre befolyással voltak a had
seregre és annak tisztjeire.
Igen tanulságos a szerző által a soknemzetiségű birodalom hadseregének belső viszonyairól felvázolt kép, hozzátéve azt, hogy számos sok
nemzetiségű állam akár példát is vehetne a közel egy évszázaddal korábbi állapotokról. Elég itt talán csak a különböző nemzetiségű legénységet ma
gába foglaló ezredekben megvalósult gyakorlatra utalni, mely nem egy esetben a szolgálati és vezényleti nyelv (német) mellett két-három ezred
nyelvet is használt, melynek az elsajátítása a tisztek számára kötelező volt. így nem furcsa, hogy pl. egy erdélyi gyalogezredben a német mellett a magyar és a román nyelv is „egyenrangú" volt.
Úgy vélem, hogy igen figyelemre méltó Deák Istvánnak az első világháború előtti és alatti hely
zetről adott elemzése. Mint írja, a háború első éveiben a hadsereg elveszítette jól képzett hiva
tásos tisztjeinek jelentős részét. Pótlásukra - ter
mészetesen mint háború esetében mindig és min
denütt - tartalékos tiszteket kellett egyre növekvő számban „bevetni". Ők azonban a legtöbb esetben nem léphettek elődeik nyomába felkészültség, nyelvismeret tekintetében. így előfordulhatott az is, hogy a parancsnok és a legénység között a kommu
nikáció majdhogynem a jelbeszédre korlátozódott.
Az első világháború, illetve a békeszerződések utáni helyzetre vonatkozó kitekintés annyiban érdekes, hogy az a k. u. k. tisztek pályafutásának, életútjának alakulását követi nyomon. Mint kiderül, a legtöbb tiszt „új hazájában" folytatta a katonai pályafutását és beilleszkedett a hadseregbe. A mo
narchia felbomlása után létrejött államok közül leg
inkább a magyar királyi honvédségben, illetve a Lengyel Köztársaság hadseregében volt töretlen a volt k. u. k. tisztek pályafutása. Ez már kevésbé mondható el a jugoszláv, cseh és román, vagy az osztrák hadseregről. Egyébként húsz évvel később nem egy esetben fordult elő, hogy a szemben álló feleknél egykori k. u. k. bajtársak néztek farkassze
met egymással!
A monarchia katonai történetének megisme
réséhez feltétlenül hasznosítandó kötetét Deák István egy példamutató „Bibliográfiai tanulmány"-nyal zárja. Ebben a fejezetben nemcsak mindazon felhasznált irodalomról, forrásokról és emlékiratok
ról ad számot, melyek munkája alapját képezték, de sorra veszi mindazon kutatókat, akiknek eddigi ku
tatásai nélkül nem lehetett volna teljes az ő írása.
Úgy vélem, hogy Deák István ezen kötete (is) beleillik abba a kutatási folyamatba, melyet a hazai történészek, hadtörténészek közül Bona Gábor, Hajdú Tibor és e szavak írója folytat. Talán eljöhet az az idő amikor eme kutatások eredményeként teljes és átfogó képet kaphatunk a mikor önálló, mikor egy birodalomba betagolt - vagy csak egy bi
rodalom által „beárnyékolt" - Magyarország had
seregének tábornoki és tisztikaráról és mondjuk az 1700-as évektől kezdődően egy sorozat mutathatja be a magyar katonatiszt portréját 1990-ig. Talán nem téved a recenzens, amikor azt mondja: nem kis szükség lenne erre egy identitását kereső, elődjei pályafutását, problémáit alig ismerő új magyar tisztikar megteremtése során!
Szakály Sándor
BENE JÁNOS-SZABÓ PETER
NYÍRI BAKÁK A DONNÁL
(Nyírbátor-Nyíregyháza, 1993- 150 o.)
A Báthori István Múzeum és Művészet Baráti Kör tavaly adta ki a magyar királyi II. Rákóczi Ferenc 12.
honvéd gyalogezred történetéről Bene János és Szabó Péter munkáját. A könyv megjelenése egy
beesett a 12. gyalogezred Don-kanyarba indulása 50. évfordulóján rendezett bajtársi találkozóval.
Az ezred az egykori magyar királyi munkácsi 11.
és szatmári 12. honvéd gyalogezredek örököseként 1920 tavaszán kezdett összeállni és az új hadsereg debreceni körletébe tartozott. A felújítási és át
alakítási munkálatok elvégzése után a korábban, honvéd huszárlaktanyaként működő épületben nyert elhelyezést. 1920. október l-jén az ezred személyi állománya 42 tényleges, 33 nem tényleges tisztből, 47 hivatásos altisztből és 2034 főnyi le
génységből állt.
A katonai körletek intézménye az 1921. június 1-jén életbe lépő szervezési rendelettel megszűnt, helyt adva 7 vegyesdandár létrejöttének, egyenként 2-2 gyalogezreddel. így a debreceni 6. vegyes
dandár kötelékébe került a nyíregyházi, most már számmal jelölt 12. gyalogezred. Harmadik zászlóalja ekkor került végleg Nyírbátorba.
Egyelőre nem költöztek el az ezred Kisvárdán, Mándokon és Mátészalkán kikülönített századai.
1927, a Szövetségközi Katonai Ellenőrző Bi
zottság távozása után a magyar királyi honvédség fejlesztése felgyorsult. Újra megkezdődött a so
rozás. Emellett kimutatható az előrelépés abban is, hogy fokozatosan megerősítették a gyalogezredek ezredközvetlen alakulatait, aknavető- és kocsizó géppuskás századokat alakítva ki. Ebben az időben kaptak végleges elhelyezést a 12. gyalogezred ala
kulatai is.
1930. március l-jétől a honvédség alakulatai nevet kaptak, ekkortól viselte a II. Rákóczi Ferenc nevet a nyíregyházi 12. gyalogezred. A laktanya a továbbiakban is megtartotta az 1929-ben kapott Damjanich János nevet.
1931-től a hagyományápolás, a bajtársiasság és összetartozás erősítése céljából rendszeresen tartot
tak ezrednapokat is. A 12-sek ezrednapja novem
ber 16. volt, tisztelegve Rákóczi hadai előtt, akik 1704. november 16-án foglalták el Érsekújvárt.
Mint ismeretes, a honvédség fejlődésének újabb jelentős szakasza 1938 után, fegyverkezési ön
állóságunk visszanyerését követően vette kezdetét.
Ebben az időszakban keletkezett a 3. hadseregpa
rancsnokság (1940. március 1.) valamint ekkor hozták létre a korábbi vegyesdandárokból a had
testeket. (1939 január.)
A nyíregyházi gyalogezred, a helyi 22. gyalog
dandár állományába tartozott 1943 második feléig.
A magyar királyi honvédség alakulataira 1938-tól a bécsi döntések értelmében érdemi szerep várt a Magyarországnak ítélt területek megszállásában, majd a második világháborúban.
A 12. gyalogezred néhány hónapos Don menti tevékenységét megelőzően teljes hadiállományával jelen volt a Felvidék, Észak-Erdély és a Székelyföld, majd a Délvidék megszállásánál.
A nyíregyházi katonák a békehelyőrségekben tartózkodtak amikor beállt a hadiállapot a Szov
jetunióval. Nyíregyházán csak a 4. huszárezred mozgósítására került sor ebben az időszakban.
Ősztől következtek egyes gyalogos alakulatok. Az ikerezred egyes zászlóaljai részt vettek a németek által megszállt ukrajnai területek biztosításában. A következő év tavaszán még nem szerepelnek a nyíregyházi gyalogezred alakulatai az ország szinte egész területéről szerveződő 2. hadsereg köte
lékében.
A 207 ezer főnyi hadsereg részleges felváltására kijelölt alakulatok között az 1943. október 11-én kelt döntés értelmében viszont már ott találjuk a teljes nyíregyházi 12. gyalogezredet is.
Négy hét állt rendelkezésére a mozgósítástól a hadműveleti területre való szállításig a katonák összeszoktatására és kiképzésére. Megtudhatjuk, hogy a tisztikar nem részesült kellő eligazításban a hadsereg doni arcvonalán kialakult szituációról, de hallomásból értesült a szovjetek szívós ellenállá
sáról.
A nyíregyháziak, akár a többi pótlásra és fel
váltásra kijelölt alakulat, csak november elején in
dultak a keleti hadszíntérre. Az alakulatoknál akkor csak az egyéni fegyverzet volt megtalálható.
A 12. gyalogezred berakodására a nyíregyházi pályaudvaron csak 1942. október végén került sor.
Október 29-ét követően kerültek ki a szerelvények a keleti hadszíntérre. A határt Galántánál lépték át.
A szállítás útvonala a következő volt:
MiskolcBu 1 8 1 MiskolcBu
-dapest - Érsekújvár - Galánta - Zsolna - Jablonkai hágó Teschen Oderberg Kielce Radom -Deblin - Lukow - Brest-Litovsk - Minszk - Bob-rujszk - Gomel - Brjanszk - Lgov - Kurszk - Bel
gorod.
Belgorodot november 15-én érték el.
Még a hadműveleti terület elérése előtt, 1942. no
vember 4-én veszteség érte a 12/III. zászlóaljat. A helyi partizánok Szuchendniow község térségében kővel megrakott vasúti kocsikat futtattak neki a szerelvénynek. Ennek következtében 16 tiszt, 2 al
tiszt és 9 honvéd vesztette életét.
Az ezredhez közel 4500 fő tartozott. Az ez
redtörzs, illetve az ezredközvetlen alakulat 1000 ka
tonát tett ki. 1943. január 6-ig az ezred a VII. hadtest kiképzési táborába került. Ezt követően kezdték meg a kaposvári 10. könnyű hadosztály egyes alakulatainak felváltását. Az erre kijelölt zászlóaljak egyike sem került ki nagy veszteségekkel az 1942.
nyári és kora őszi doni hídfőcsatákból.
Az urivi és scsucsjei áttörést követően a szovjetek I943. január 15-i támadása a felváltások után védőállásaiban érte az ezredet. A súlyos és jelentős veszteségekkel járó harcok, valamint a vissza
vonulás folyamán a 12. gyalogezred elveszítette személyi állományának 5/6 részét. Az ezrednek csak kis része jutott hátra 1943 kora tavaszára a ki
jelölt gyülekezési és újjászervezési területekre. A hazaszállításra - a hadsereg többi megmaradt ré
szével együtt - május elején került sor.
Nyíregyházára az ezred május 3-án csupán 21 tiszttel és 714 főnyi legénységgel érkezett vissza.
A Damjanich laktanyában letöltött, három hétig tartó karantént követően az ünnepélyes fogadtatást május 29-én tartották. A kötet tartalmazza Buda-házy tábornoknak a leszerelő katonákhoz intézett beszédét.
Legközelebb 1944 március elején mozgósították a gyalogezredet, hogy a Kárpátok előterében, majd a magyarországi védelemben részt vegyen. Az alakulat maradványai 1945- április 6-án tették le a fegyvert Szlovákiában, Stubnyafürdő térségében.
A kötet jelentős teret szentel Muzsay Ferenc ezre
des és zászlóaljparancsnokai 1943. márciusi keret-tudósításainak, különös tekintettel arra, hogy az ezred egyéb iratanyaga elpusztult a harcok során.
Ezeket a dokumentumokat jegyzetekkel ellátva ad
ják közre. Körülbelül hasonló terjedelemben ke
rültek elénk a 12. gyalogezred veszteséglistái is az 1942 ősze és 1943 tavasza közötti időszakra nézve.
A mű végén mellékleteket találunk, mégpedig az ezred tisztikaráról 1942/43-ból és az ezred 1920-1945 közötti parancsnokairól. Némi rálátás nyílik az ezred 1942-43 közötti szervezeti felépítésére is.
Befejezésül térképek és eddig kevésbé ismert fotók egészítik ki a gazdag ismeretanyagot. Csak remélni lehet, hogy a közeli jövőben minél több ha
sonló témájú és minőségű könyvet vehet kezébe a hazai olvasó.
Ujházy László
KRONIKA
SZIJJ JOLÁN
„SINE PRAETERITIS FUTURA NUUA"
75 éve alakult a Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum
„Sine praeterítis futura nulla- múlt nélkül nincs jövő!
Ez a figyelmeztetés nem érzelmi szóvirág, hanem megdöbbentően komoly valóság, mert csak az a nemzet építheti föl a jelenben a jövőnek biztos alapjait, amely a múltat megbecsüli.
Fenti sorok Csáky Károly honvédelmi miniszter gondolatait idézik, aki a Hadtörténelmi Levéltár 1924-ben kiadott első évkönyvének Előszavában írta ezt. Annak az intézménynek az írásos „színrelépése" volt ez az évkönyv, amely intézmény több évtizedes nemzeti óhaj megtestesítőjeként az önálló és független Magyarország létrejötte első heteiben - 1918 november közepén - alakult meg Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum néven.
A megalakulás előzményei
Abból a tényből következőleg, hogy a Habsburg-birodalomhoz való tartozásunk négy évszázada alatt az ország életére vonatkozó legfontosabb döntések Bécsben születtek és ezek iratai is ott maradtak, a magyar katonai múlt, a magyar hadtörténelem írásos emlékei is Bécsben őriztettek.
A Habsburgok ún. dunai monarchiája államhatalmi szervei kiépítése kapcsán hozta létre I. Ferdinánd király 1556-ban az Udvari Haditanácsot (Hofkriegsrat) a katonai ügyek intézésére, amely azután állandó és önálló udvari hivatallá fejlődött. Ez időtől vált rendszeressé az iratok gyűjtése, lajstromozása a hivatal
ban. 1564-től kezdődően több alkalommal adtak ki irodai szabályzatokat, amelyek előírták az iratok keze
lésének módját. Néhány évtized elteltével szükségessé vált a levéltári tevékenység elválasztása az irodai szolgálattól, mert az iratok mennyisége jelentősen megnövekedett. Savoyai Jenő herceg javaslatára I. József császár 1711. április 4-én nevezte ki az első levéltárost Bernhard Rosenbaum személyében és ekkortól számítódik a Kriegsarchiv története, amely a kezdeti években Hofkriegsrätliches Archiv, Archívum belli-cum, Hofkriegskanzlei-Archiv, Archivariat der Hofkriegskanzlei néven szerepelt. A Mária Terézia által megszervezett központi levéltárba nem tagolták be a katonai iratokat, hanem - Károly főherceg általános hadseregreformja keretében - az Udvari Tanács regisztratúrájából létrehozták a katonai szaklevéltárat, amely Ferenc császár 1801. március 23-án kelt rendelete értelmében Kriegsarchiv (Hadilevéltár) néven működött. (Az új levéltárnak a gyűjtésen, rendszerezésen túl az iratok hadtudományi kiértékelése is feladatkörébe tartozott.) E katonai levéltár volt hivatott a magyar hadtörténelem írásos emlékeinek gyűjtésére és őrzésére.
Ezen a helyzeten az 1867-es kiegyezés sem változtatott, lévén, hogy önálló magyar hadügy nem volt a dualista államban, így a Monarchia hadrendje részeként létrejött magyar honvédség megalakulását nem követte katonai levéltár létrehozása.
E helyzettel szemben fogalmazódott meg az a nemzeti igény, amelyre a bevezetőben utaltunk. A szándék azonban csak később realizálódott: az tette lehetővé, hogy 1918 októberében az Osztrák-Magyar
1 A M. kir. Hadtörténelmi Levéltár 1924. évi évkönyve Bp., 1924. Előszó, 3. o.
2 Hasonlóképpen a Habsburgok bécsi levéltáraiban halmozódtak fel az országos jelentőségű, központi irányítással összefüggő iratok, bár az országgyűlés 1723-ban törvényt hozott az ország levéltárának felállítására és 1756-ban Pozsony
ban fel is állították az archívum regnv-x, amely 1784-ben Budára költözött - de ez csak az országgyűlés és a nádori hivatal iratainak gyűjtésére és őrzésére volt hivatott. A rendi jellegű levéltár helyzete a kiegyezés után módosult. L. a témára:
Levéltári ismeretek kézikönyve. Bp., 1980.
3 Inventar des Kriegsarchivs Wien I—II. Band Wien,
1953 1 8 3 1953
-Monarchia felbomlott és a győzelmes őszirózsás forradalom nyomán megszületett az önálló és független Magyarország.
Az 1918 november elején Magyar Hadügyminisztérium néven újjászerveződött honvédelmi minisztéri
umban már megvoltak a katonai levéltár és múzeum létrehozásának szervezeti előzményei.
Az első világháború idején is érvényben volt az a császári és királyi rendelet, amelynek értelmében a haderő alakulatai, így a honvédség alakulatai is, a bécsi Kriegsarchivba küldték a működésük során kelet
kezett hadműveleti és egyéb, megőrzésre előírt irataikat, térképeiket. 1915 őszén sikerült azt elérni, hogy a magyar honvédség és népfelkelés alakulatai harctéri irataikat közvetlenül a Honvédelmi Minisztériumba küldhessék. A HM l/a osztályán belül létrehoztak egy levéltári csoportot, amelynek az volt a feladata, hogy ezeket a hazaküldött iratokat lemásolja és az eredeti iratokat csak ezután küldték tovább a bécsi Kriegs
archivba. Ezt követően a minisztériumi osztályon több alcsoport is kialakult, így a múzeumi, statisztikai, hadifogoly, hadtörténelmi alcsoport, amelyek munkáját fényképész műterem és számos rajzoló segítette.
A fennmaradt dokumentumokból kitűnik, hogy mind a levéltári, mind a múzeumi alcsoport végzett kezdettől fogva gyűjtőmunkát is. így a múzeum gazdag első világháborús gyűjteményeibe az első fényképek, zászlók, fegyverek és egyéb értékes tárgyak ekkor kerültek be a harctérről. (Érdekességként megemlítjük, hogy 1916 folyamán a katonadalok gyűjtésébe is bekapcsolódott a múzeumi alcsoport; a gyűjtőmunkát a póttestek és csapatok mellett olyan kiválóságok is végezték, mint Bartók Béla és Kodály Zoltán zeneakadémiai tanárok, akik a honvédelmi miniszter nyílt parancsával járták a laktanyákat, katonai kórházakat, üdülőket. Mindezek világosan mutatják, hogy amikorra a jogi lehetősége megadódott, már kész szervezettel „állt" is az intézmény.
A megalakulástól, 1918 november elejétől 1945-ig
A Hadügyminisztérium I. csoportjának 1918. november 11-én kelt új ügykörbeosztása szerint az I.
csoport 10. osztálya alá tartozott a „Hadi Levéltár". Az ebből az időből megmaradt alosztály-parancs
könyvből kiderül, hogy ekkor a levéltáron belül nyolc csoport működött: az iratcsoporton és a fényképészeti csoporton kívül hat iratmásoló csoport. 1918. december 19-én jelent meg a csoportok sorában a „muzeális csoport", amelynek a vezetője az az Aggházy Kamii, aki 1916. április 2-tól teljesített szolgálatot a minisztériumi csoportnál és a később önállóvá lett Múzeum igazgatója is lett. Bár kinevezésére vonatkozó konkrét irat nincs, de valószínűsíthető, hogy ugyancsak november elejétől Gabányi János alezredes lett a levéltár vezetője.(Előzőleg Orphanides Lukács volt a csoportvezető.)
A minisztérium egészét érintő 1919- január eleji átszervezés kapcsán pedig már Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum néven szerepelt az intézmény, amely három szerkezeti egységből állt: Vezetőség (könyvtáros
sal, történelmi-irodalmi csoporttal, könyvkötészettel és fényképészettel), Levéltár (térképtárral), Múzeum.
A Tanácsköztársaság idején „az új átalakulás a Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum szervezetét, személyi beosztását és ügykörét semmi tekintetben sem érinti", sőt ekkor egészült ki a levéltár a könyvtári csoport
tal.
Az ezt követő évtizedekben több szervezeti változáson ment át az intézmény. Az 1920. január 4-i parancs szerint: „A Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum a nemzeti hadsereg fővezérségének X. csoportját alkotja."
Ekkor szervezetileg három főosztályból állt: I. Történelmi feldolgozás, II. Levéltár, III. Múzeum. Vezetője csoportfőnöki beosztásban Gabányi alezredes.
Ekkor szervezetileg három főosztályból állt: I. Történelmi feldolgozás, II. Levéltár, III. Múzeum. Vezetője csoportfőnöki beosztásban Gabányi alezredes.