solymári Művelődési Házban töltött szép irodalmi est vé-gén szóltak a helybeliek, hogy a színházterem előterében éppen az imént nyílt meg egy tűzzománc kiállítás, akinek kedve van, megnézheti. Bementem én is. Korábban leginkább apró tárgyakat, ékszereket és parányi képeket láttam tűzzománcból, vagy azzal díszítve, de erősen élt emlékezetemben egy internetes élmény is: egy orosz cár csodálatos tűzzománc teáskészletének képei, ame-lyek pompás színeikkel, aprólékos, gyönyörű mintázatukkal és for-máikkal egyaránt lenyűgöztek.
Ahogy beléptem a szépen világított hosszúkás terembe, szinte még körül sem néztem, legfeljebb véletlenül esett a tekintetem egy-egy képre, mégis azonnal átjárt valami felemelő, könnyűséget, a lélek szabadságát adó érzés. Alig néhány perccel korábban fejeződött be a kiállítás megnyitója, egy művészettörténész méltatta az alkotó műve-it, és később nagyon sajnáltam, hogy lemaradtam róla. Annyira erős volt ez az első benyomás, hogy – bár az alkotó honlapján újra meg-nézhetném a kiállított képeket – emlékezetből szeretnék mesélni róluk, megosztani azt, ami első látásra a szívemben maradt belőlük.
A szakrális témákat, bibliai történeteket különösen ismerő, értő, és azokat csodálatosan emelkedett, mégis bensőségesen emberi, szere-tetteljes módon megformázó ember életszeretete, életbölcsessége, tisztessége és nagyszerű látásmódja, már az első percben átjárja a néző minden sejtjét.
A
102
Viszonylag sok látogató nézelődött, amikor elindultam az egyik sa-rokból: már a legelső kép, az Anyám ablaka című, szíven talált. A szép, íves, barna ablakkeretben törékeny, karcsú, halvány orchideák nyújtózkodtak lehelet finoman, s tették azonnal nyilvánvalóvá az alkotó viszonyát Édesanyjával. Magasan, a fal tetején, egy hatalmas falióra-formán jelenítette meg Történelemóra című képén, múltunk meghatározó személyiségeit és döntő pillanatait, majd egy bensősé-ges hangulatú kép következett, A nagyi szundikál című: a hintaszék-ben édesdeden elalvó idős asszony képe jelezte ismét a művész em-berek iránti nyitottságát és szeretetét. Alig két lépéssel odébb, ismét meg kellett állnom egy kicsi kép mellett: barátságos könyvtárszobá-ban egy fiatal lány ült könyvvel az ölében, és merengett azon, amit az imént olvasott. Színeiben, könnyed vonalaiban tökéletesen tükrözte azt a fesztelen, meghitt hangulatot, amit az olvasás jelent nekem. Alig tudtam elszakadni a képtől, de két gyönyörűséges virágkompozíció, a Katalin csokra és a Flamingóvirág, szinte húzott magához. Innen ismét elszólított egy újabb kép: a Bíbor Madonna. A valóban bíbor köntösbe bújtatott szép, és még boldogságos kis Madonna, fénylő tekintetét az enyémbe fűzte, karján a kisdedet, mintha egy ölelésre nekem nyújtotta volna, s másik kezében fűszeresen ontotta illatát egyetlen szál hófehér liliom. Maradnom kellett egy ideig, annyira szerettem volna minél több időt a kis Madonna társaságában tölteni.
Csipkeszerűen áttört, hátulról megvilágított kép következett (talán egy városrész), melynek meleg színei és lágy formái emlékezetemben elbitorolták a tartalom helyét. Emlék-naplómban A magyar Szent Család című kép következik, amelytől a lélegzetem is elállt: csodásan kimunkált, súlyos kupola, vagy baldachin alatt áll egyszerű és pózta-lan tartásban történelmünk három, talán legnagyobb alakja, örökös tiszteletet és hálát érdemlő embere: Szent István király, Gizella ki-rályné, s közöttük középen a nemes lélekké csiszolt, ám fájdalmasan korán elvesztett, liliomos Imre herceg. Hogyan volt képes a művész elérni, hogy ebből az egyszerű kompozícióból mégis sugározzon az
103
óriási felelősséget viselő királyi emberpár ereje, de egyben végtelen alázata is, az egyetlen vezérelv, amely alatt életen át bírni lehet egy hatalmas ország minden gondjának terhét, makacs kitartással, olykor roskadozva, de mindvégig bölcsen és emberül. Biztonságban voltam velük, s szerettem volna, hogy mindig így legyen.
A következő kép talán azért szippantott szinte magába, mert valame-lyest folytatása volt az iméntinek: az ifjú Imre herceg térdel, s néz fel a magasból reá tekintő Szűz Máriára, gótikus keretben, fehér lilio-mokkal körbevéve. A kép azt az érzetet keltette, hogy Imre, a jövőbe nézett, ahol a Szűzanya megnyugtató, hívó szeretetét látta, s talán ezért ment nyugodt lélekkel a számára rendelt úton. Mintha az édes-apja által Máriának ajánlott ifjú herceg egyetlen, szelíd törekvése az lett volna, hogy minél előbb megérkezzen hozzá. Az egész képet áthatja a fehér liliomok tisztasága, és egyben bódító illata, mely szinte átöleli, és viszi célja, az örök biztonság felé az ifjút.
Mindkét képből harmónia és szépség árad, a rögös és gyötrelmes valóság ismeretében is.
A Bárka című nagy kép, számomra nem csak az özönvíz egyszeri eseményének emlékezete, hanem az emberiség örökké viszontagsá-gos létezését is szimbolizálja. Azt, hogy amíg szeretett otthonunk, ez a Föld nevű kis bolygó létezik, és amíg élet lesz rajta, állandó harcban és erőfeszítések között, bukdácsolva, de mindig egymást segítve kell/ene élnünk. S a reményt, hogy mindig lesz egy bárka…
A Mai madonna című kép egyszerűségében is erőteljesen hirdeti az élet folyamatosságának szeretetteljes pártolását-sürgetését. Egy cse-csemőjét szoptató fiatal anya fejét, e hétköznapinak látszó tevékeny-ség közben fénylő glória övezi, a halhatatlan élet dicsfényeként.
Nyugalmat, békességet, a természet háborítatlan szépségét megörö-kítő képek következnek ezután emlékeimben, a horvátországi Jelsa világát idézik, ahol az alkotó a pihenés napjait szereti tölteni. Az idő, valamikor a békesség korában megállt ezeken a vízparti házat,
par-104
kokat, tavat, felhőt, ezüst olajfákat vagy kicsi kápolnát ábrázoló ké-peken.
A Himnusz című kép volt számomra a korona Stekly Zsuzsa eddigi életművén. Ezt a nagyméretű alkotást nem csak átjárja a teremtés, a lélek, az ember és a természet szépségének dicsérete, hanem ontja magából az életörömöt, a létezés végtelenül egyszerű, eredetében mégis megmagyarázhatatlan titkát, misztikumát, igéző gyönyörűsé-gét. Nem az öt kisebb egységből álló kép egyes részletei fogtak meg, hanem az a teljesség, amit együttesen képviselnek, az a gondolat, amelyet az egész látvány sugároz: a teremtett élet iránti elragadtatás.
Ahogy néztem, fájdalmas nosztalgia ébredt bennem, amiért már kife-lé tartok ebből a mágikus csodából, s közben elemi erővel tört fel a meggyőződés, hogy az élet – ha megismételhetetlen is – örök. Mint Zsuzsa legtöbb művét, ezt is, úgy fogja körbe a gyönyörűen meg-munkált, egyszerűségében tökéletes, elegáns, angyalszárnyat formázó keret, mint egy ölelés, mint Zsuzsa életszeretetének óvó ölelése.
Szentek és szentségek, legendák megörökítője, vagy inkább újraál-modója Ő.
Tehetsége a hit, a szellemi és a fizikai szépség és tisztaság, de legfő-képpen a szeretet új életre formázója, eszmények hirdetője, a lelki emelkedettség igénylője-igenlője.
Ez a kiállítás, amelynek itt csak néhány részletéről meséltem, nem csak egyszeri, röpke órányi örömöt jelentett nekem. Képei napokon át föl-föl tűntek emlékezetemben, újra meg újra megidézve a föleme-lő lelki élményt, az élet szépségét, csodálatát és szolgálatát, amelyet Stekly Zsuzsa bámulatos tehetséggel és megható alázattal hirdet.
Alkotásaival szebbé tette a világot, s benne az életemet – köszönöm.
105