E
ZT A KÉPET ÉN KÉSZÍTETTEM. A szi-geten. Emlékszem, egyik napról a másikra jelentek meg a csónakok és a hajók. De nem furcsállottuk. Min-den év novemberében megjelentek, majd december elsejére virradó nap-pal eltűntek. Évtizedek óta tartott ez.Megtanultuk, hogy ne foglalkozzunk velük, de a könyvtárban lévő feljegy-zések ellenére mindig akadtak vállakozó kedvű emberek, tudósok, vagy az intelmeket figyelmen kívül hagyó gyermekek, akik be-, vagy felszálltak va-lamelyikre. Ők aztán örökre eltűntek. Szó szerint. Volt, aki már vissza se jött, de akik igen, azok napról napra, fokozatosan elhalványultak, majd vé-gül megszűntek létezni. Vagy csak láthatatlanok lettek. Ezt nem tudhatjuk, sosem tudták. A legjobb, ami tehettünk, hogy minden novemberben igye-keztünk elkerülni a kikötőt és úgy tenni, mintha nem történne semmi. Nehéz volt persze, mivel éjszakánként fényeket láttunk a hajókon, és különös, föl-döntúli zene hallatszott róluk. Láttuk az ablakainkból. A kisebb csónakok látszólag üresek maradtak, belőlük nappal hallatszott csak kaparászás és furcsa ciripelés. Ebben az időszakban mindig sokkal több madár volt a szi-getünkön, különös, ismeretlen fajták. A Hold pedig minden éjjel vérvörösen kelt fel, és kísérteties fénykorona lengte körbe. Féltünk-e? Igen, ki ne félne?
De mint mondtam, megtanultunk együtt élni vele, felkészítettek mindenkit otthon, az iskolában, és az „esemény” kezdete előtt faliújságokra is kitették a figyelmeztető írást. Néhány tragédiát persze nem kerülhettünk el, de erről most nem mesélnék. Higgyék el, jobb is.
Aztán egyik nap a kocsmáros kisfia felosont az egyikre, nem szólt senki-nek. Csak utólag, de akkor már késő volt. Fogadás volt, persze, a nagyobb fiúk csak így voltak hajlandóak bevenni a kis klubjukba. Ők maguk halálosan rettegtek, de bolondok lettek volna bevallani. Bármit megtennénk, hogy tar-tozzunk valahová, nem igaz? Így hát a fiú összeszedte a bátorságát és egyik éjszaka felment az egyik hajóra, majd fél óra múltán érkezett vissza. A kezé-ben egy különös üveggolyó volt. A belsejékezé-ben sok száz, fényes, színes gala-xis kavargott, és ha az ember elég közel hajolt hozzá, hallhatott valami külö-nös, hátborzongató, de egyben kellemes, és hívogató dallamot is. De erről nem szólt senkinek. A fiúk csak azt látták, ahogy újra kilép a mólóra. Most már közéjük tartozott. Esténként elővette az üveggolyót és merengve nézte, és hallgatta. Aztán egyik éjjel az anyja nyitott be hozzá, mert kiáltást hallott a szobából. A fiú már halott volt, szemei nyitva, de ahogy később a zokogó asszony elmesélte, mintha valami megcsillant volna bennük. Az üveggolyó
elgurult, ki a szobából, le a lépcsőn, ahol a fiú 4 éves kishuga találta meg, és elrejtette a kertjükben kedvenc fenyője tövében. Az élet ment tovább.
Decemberben eltűntek a hajók, de a következő évben nem bukkantak fel.
Azt hiszem, joggal ijedtünk meg. A legtöbben persze megnyugodtak, hálát rebegtek, hogy végre vége ennek a különös lidércnyomásnak, újra normális életet élhetnek. De voltak páran, akik úgy vélték, valami történni fog. Valami rossz. De sem akkor, sem az elkövetkezendő 11 évben nem történt semmi.
Majd a kocsmáros lánya, az immár 15 éves ifjú hölgy, egyik éjjel furcsa álomból ébredt. Nem emlékezett semmire, de különös késztetést érzett ar-ra, hogy kimenjen a kertbe. Hálóingben, mezítláb. November közepén. Ki-ásta a golyót, majd belenézett. Valami furcsa dallamot is hallott. Majd leült a fenyő alá, és nézte a galaxisokat és hallgatta a zenét. Reggel találták meg.
Halálra fagyott. Mikor hozzáértek, üveggolyókká vált és szétgurult a szige-ten. Másnap reggel néhány lakos arra ébredt, hogy egy lánc van a nyaká-ban, végén egy apró, gömbölyű dologgal. Csodálatosan világítottak, a bel-sejükben örvénylő, színes spirálok. És mintha valami halk zene is szűrödött volna ki belőlük. Igen, üveggolyók voltak. Aznap megjelentek a kikötőben a hajók és a csónakok. Az emberek elkezdtek összepakolni, csak a legszük-ségesebbeket. Senki nem beszélt senkivel, de mindenki tudta, hogy menni kell. A kikötőhöz. Hogy aztán útra kelhessenek. Indulás előtt megkértem az embereket, hogy álljanak össze, had készítsek egy utolsó, közös fotót, mie-lőtt, szétválunk. Megbeszéltük, hogy mindenki másik irányba fog elhajózni.
Kisorsoltuk ki-kivel fog tartani. A többiek, akik maradtak, némán bámultak kifelé ablakaiból, egyfajta csendes elégedettséggel, remélték, most már végre nyugtuk lesz. De a szemükben a félelem ugyanúgy kiült.
Szóval, összeállt a szigetet elhagyó kis csoport, én pedig elkészítettem a képet. Ezt látják most önök is. Tudom, egyedi lett. Megkértem őket, hogy ül-jenek le, nagyság szerint egymás mögé. Pont elfértek. És azért kerültek a szélére, mert mindenképpen szerettem volna, ha látszanak a hajók is. Ez-után elköszöntünk, és elindultunk az ismeretlenbe. Igen, hogy miért én készí-tettem a képet? Reggel anya csinált rólam néhány felvételt, amit megszo-kásból átnéztem, hogy ami nem jó, rögtön törölhessem. De nem voltam a képeken. Üres volt mindegyik. A tükörbe néztem. Ott álltam, géppel a ke-zemben, és nem értettem. Aztán, mintha egy pillanatra, de elhalványultam volna. Készítettem magamról még néhány képet. Megnéztem. Rajtuk vol-tam. Az üveggolyó felizzott a ruhámon keresztül is áttört különös fénye. Meg-ijedtem. De nem szóltam. Azért én készítettem ezt a fotót, hogy megnézzem, mindenki rajta van-e. Megnyugodtam, önök is láthatják. Mind megvagyunk.
Csak én nem. Nem álltam oda, mert féltem, hogy nem látszódnék rajta.
Forrás: Molnár Nikolett 2011. november 26., 09:37 Fotó: Fortepan / Olaszország 1916 - képszám: 06974
* * *
XXVI.
Remény
A
FIÚ AZ ÉDESANYJA NAPLÓJÁT tartja kezében. Az édesanyjáét, akit tegnap temettek. Még nem fogja fel a hiányát, még nem tudja igazán, szívből gyá-szolni. Arra gondol, milyen furcsa, s egyben nemes asszony volt az ő anyja.Egyetlen hibája, hogy valamiért sosem érezte magához közel. Két hete kapta tőle a naplót, s mikor az anya, halálos ágyán átadta, azt mondta fiá-nak: „Ebből majd mindent megértesz!” Egy oldalt megjelölt, egy szál szárí-tott virágot csúsztaszárí-tott a lapok közé, s arra kérte fiát, ha majd olvassa, ezzel az oldallal kezdje...
Emlékszem csak ültem, és meredten néztem a vizet. Vágytam, hogy egy-gyé váljak vele, elnyeljen, befogadjon néma ölébe, óvjon örökké. A Balaton volt az egyetlen, aki megértett. Minden bánatomat a szélbe suttogtam, és ő halk morajával vígasztalt. Mindig így volt ez, kislány korom óta. Más voltam, mint a többiek. Nem tudtam megnyílni az emberek felé. Pedig annyi minden kavargott bennem, szép is, fájó is, és annyira kívánkozott kifelé, de a szí-vem és a szám között, valahol félúton egyszer csak megakadt, mint egy rosszuleső falat… Apám volt az egyetlen, aki megértett. Egyszer azt mond-ta nekem a parton ülve: „Különös tűz ég a szemedben, lányom! Pont, mint az édesanyádéban. Azért is szerettem belé annak idején! Bármi történik, soha ne hagyd, hogy kioltsák! Ígérd meg...”
Én megígértem. És bár nem igazán tudtam miből áll ez a tűz, csak vala-hol nagyon mélyen, legbelül, haloványan éreztem, igyekeztem óvni. Egy-szer, amikor már nagy beteg volt, az ágya mellett ültem, és a kezét fogtam, azt is mondta az apám, hogy ha valami bánat emészt, eresszem szélnek, és megkönnyebbülök. Ne hordozzam magamban, mert, nézzem csak meg, őt is ez betegítette meg. Többet már nem beszélt senkihez. Még két napig feküdt némán, jeges tekintettel, mint aki olyat lát, mit emberi szem ritkán, aztán csak lehunyta szemét, és magával vitte az egyetlen lényt, akit az életben addig igazán szerettem.
Hát így történt, hogy apám tanácsára, bánatomat a balatoni széllel osztot-tam meg. S mivel a víz is ott volt, hallotta, s moraja megnyugtatón válaszolt, ők ketten lettek az én legbensőségesebb igaz barátaim. De akkor, azon a napon, azon az órán, abban a percben ők sem vigasztaltak. A szél becé-zett, a víz hívogatott. Tudták ők is, én is, hogy ezt a csapást már nem bírom el. Hogy hiába... Nincs az a szelíd moraj, ami gyógyír lehet vérző szívemre.
Haza menni nem bírtam. A bölcső miatt... Ott állt, és ringott üresen, keser-vesen. Mert ringott! Tisztán láttam, és hallottam apró neszét. Mindenki ag-gódott értem, idegesen kapkodott, csitítani próbált. „Hát ti tényleg nem látjá-tok, hogy hintázik? – jajdultam – Ti tényleg nem halljálátjá-tok, mint sír nyikorog-va egymagában?” Nem... nyikorog-valóban nem látták és nem hallották. Ez csak az
édesanyák kiváltsága. Egyedül az ő gyötrelmük. Hát most majd engem rin-gat a víz hűs, puha bölcsője – gondoltam. Neki adom testem melegét, ha már azé nem lehet, akiért egyre csak melegedett bennem.
Hej, Balaton, drága jó Balaton! Fogadj be engem, s oltsd ki tüzemet...
Nincs miért lobogjon immár.
Hűs őszi szél, drága őszi szél! Ködök nyirkos hátán repítsd utolsó dalom üresen ringó bölcsője felé...
Kis vitorlás harangok, drága harangok! Játszatok nekem szép melódiát, visszhangozzátok benne azoknak hangját, kiket legjobban szerettem.
Ezek voltak az utolsó szavaim, melyeket e tájhoz intéztem.
Mikor a kőnek peremére álltam, egy kisfiú szaladt hozzám, széltől kipirult arccal, mosolyogva, s kézen fogott.
Még ma is kézen fog, s én nem győzöm elég erősen markolni forró tenye-rét, melyben már az én törékeny, egyre gyöngébb és kisebb kezem veszik el. Sosem leszek képes megköszönni neki, hogy reményt adott, hitet és erőt. És sosem leszek képes megbocsátani magamnak, hogy a pillant fájó sebében, majdnem megfeledkeztem róla,
...hogy van még egy fiam!
Forrás: Kovács Klaudia 2011. november 24., 09:07 Fotó: Fortepan / Olaszország 1916 - képszám: 06974
* * *