A művészeteket szerető közönség bizonyára még élénken emlékezik arra a nagy port felvert Csontváry- kiállításra, mely bemutatta e különös művész műveit, együgyű kezdetlegességeinek elragadó bájával. Volt e nagy vásznak bámulatos színekben tündöklő varázs
latában — minden naiv, sőt gyermekes természet
látása ellenére — valami, szinte a monumentálist érintő nagyvonalúság, alakjaiban pedig a valóság fö
löttit sugalmazni tudó természetellenesség.
A Csontváry-legenda is nagyban hozzájárult az érdeklődés felkeltéséhez. Ismeretessé vált, hogy ez a nem mindennapi ember, noha fiókjában hatvanezer koronás hadikölcsön-pakétát őrzött, a kommunizmus első heteiben szinte éhenhalt. Műtermében gúlákra nőtt a szilvamag, egyetlen tápláléka a szilva volt. De nem a nyomor kergette a végbe, hanem reményeinek összeomlása, híres, törhetetlen energiájának meg
törése.
0 maga nagyon szeretett magáról meséket ter
jeszteni. Fanatikus lángolással beszélte el annak a csodálatos napnak a történetét, amikor neki, a fiatal patikussegédnek, ki unalmában a patika előtt álldo
gáló ökrösszekeret ráfirkantotta egy vényre, jelentke
zett egy égi hang: „Tivadar, te leszel a világ
leg-nagyobb festője, leg-nagyobb még Raffaelnél is”. Ezt &
nevet sohasem hallotta ezelőtt, — mondta, írta, hir
dette, mesélte Csontváry. De azért erős elhatározás érlelődött meg benne, hogy ezt az ismeretlen Raffaelt utoléri, sőt túlhaladja, ahogy azt neki az isteni szózat megígérte. Mindenekelőtt elutazott Rómába, kitanul
mányozni, hogy ki volt ez a Raffael? Miért Rómába?
Ha nem tudta, ki volt Raffael, miért nem váltott je
gyet egyenesen Párisba? De hagyjuk rá, hogy ezt is égi sugallat tudatta vele. Elég az hozzá, hogy Rómába ment. A vatikáni stanzák azonban nem bátortalanítot- ták el, ellenkezőleg, megerősödött a hite küldetésében, így lett festő.
Ezt beszélte el nekem is azon a tavaszi délutánon, mikor zsebkendővel nyakában, szélfogóját vállára vetve, sipkáját kezében szorongatva, rámtört és kény- szerített, hogy azonnal menjek ki vele az Iparcsar
nokba, ahol kiállította volt festményeit. Kezembe nyo
mott egy kis nyomtatványt, amelyen felsorolta a párisi kiállításról megjelent kritikákat, többek közt a New York Herald-ét, amelyben a kritikus azt írta, hogy le
pipálta az egész eddigi művészetet. Ezt ő szószerint elhitte, ez tartotta benne a lelket és bármit mondtam neki, csak hümmögött, mert ő csak egyet várt, azt, hogy elismerjem Raffaelt felülmúló nagyságát. Ezt követelte ő a világtól, mert isteni küldetését csak ak
kor töltötte be, ha ezt elismerik. De sajnos, a kegyet
len világ sem akkor, sem később, a régi Műegyetem üres termeiben felállított kiállításakor, ezt el nem is
merte. Meghalt nagy keserűséggel a szívében.
Nemrég megjelentek ifjúkori levelei, melyek Csontváry fejlődésére éles világítást vetnek. Némileg hűvösebb fényben állítják ugyan elindulását, de más
részt fényesen igazolják szavahihetőségét is. Egy 27 éves patikussegéd írta e leveleket a mintaraj ziskola hírneves igazgatójának, Keleti Gusztávnak. Meglepő, 162
hogy a félelmetes kritikus hírében álló direktor milyen megértő érdeklődéssel fogadta a közeledést. A levél
hez, melyet Csontváry, akkor még Kosztka Tivadar patikussegéd küldött, több rajz volt mellékelve. A levél
ben elmondta, hogy sohasem tanult rajzolni és „puszta véletlenségen alapszik”, hogy most belekezdett. Az isteni küldetést elhallgatja. Titkolta ezt évtizedekig, ebben titokzatos zsenialitást látott s mikor később azt a kedvenc témáját, hogy „ki a zseni?” fejtegette, lán
goló tekintettel szokta mondogatni:
— Az a zseni, aki önmagával meg van elégedve, aki a láthatatlan jövendőjét titokban tartja, aki a lát
hatatlan intelemre, világismeretre indult...
Mikor első rajzát, a patika előtti ökrösszekeret megfestve, főnöke azt mondta neki: „Tivadar, magá
ból festő lehet”, abban a pillanatban megértette az égi szó jelentőségét. 0, Munkácsyt is egy ilyen szó ébresztette fel. Mikor Aradról betegen tért haza, asz
taloslegény korában, otthon rajzolgatni kezdett.
Nagybátyja csak úgy foghegyről odavetette: „Miska, tebelőled még festő lehet”. Mikor Csontváry meghal
lotta, Munkácsy iránt testvéri szeretetre ébredt. Sors
társát látta benne.
Rajzolni kezd. „Rövid idő alatt már annyira vit
tem, '■— írta Keletinek, — miszerint, kivéve a nyári fákat, oly képességet érzek magamban, hogy nem kép
zelhetek olyan monumentális épületet, amelyet lemá
solni képes ne volnék”. íme a 27 éves ifjú életprog
ramja. A nagy, a szertelenül nagy motívumok kere
sése és visszaadása már első levelében megnyilatko
zik. De hogy kezdjen hozzá? Erre vonatkozik levele.
Hogyan tudja ő azt kifejezni, „ami benne a sötétség fátyolába burkolva életre ébredni vágy?” Téli képet fog festeni, a beküldött rajz négyszerességének nagy
ságában — írja Keletinek, — akit megkért, utasítaná útba, hogyan kezdjen hozzá, hogyan keverje a festé-
két, egyáltalában, hol lehet festéket vásárolni? Keleti kitérő választ ad, de Csontváryt ez nem keseríti el. Az ő hite megingathatatlan. Hasztalan írja neki Keleti, hogy a rajzoláshoz való kedv semmit sem bizonyít tehetsége mellett, mert a beküldött rajzok egy tíz- tizenkétéves gyermek első kísérleteinél nem állnak magasabb fokon, Csontváry elismerést olvas ki e le
vélből. Válaszában kijelenti, hogy ezek a figyelmezte
tések nem hatottak rá bénítólag, ellenkezőleg, fölbáto
rították őt, most már csak szakszerű vezetésre vágyik, mert ha „számtalan művész, kinek nevét »A jellem«
és az »önsegély« című munkákban feljegyezve láttam, önmaguktól fel tudtak hatolni a művészet tetőpont
jáig, miért ne tudnék én is? Elvem, nem csüggedni”.
E sorok azt is megmagyarázzák, miért emlegette az isteni szózat Raffael nevét. „A jellem”, vagy az
„ösegély”-ben olvashatta. Ez lehetett az isteni suga- latnak a forrása.
Keletit a makacs önbizalom megrendítette és arra biztatta, hogy rajzoljon téli tájképet természet után.
Ez azután „indító rugó” lett a patikussegédnek. Csak
hogy a természet utáni festéshez szabad idő kell, ami
vel pedig ő kevéssel rendelkezett. Megható olvasni, minő makacssággal küzd ennek érdekében, mert tudja, hogy győzni fog, hiszen „egészségem ép, aka
ratom acélozott, szorgalommal versenyre szállók a hangyával s kitartásban — jól ismerem magam —- csalódni szintén nem fogok, az eredeti s a poezis bará
taim leendenek, mert lelkem csak az eredetit óhajtja, s a természet minden parányáért lelkesedni is bír”.
Az egész későbbi Csontváry benne van e sorok
ban. Eredeti akart lenni mindenáron, de a kicsi rész
letet sem vetette meg. Ez művészetének titka. Az autodidakta makacsságával küzdötte ezt ki. Ez csa
ládi vonás nála, apja is 62 éves volt, mikor megsze
rezte az orvosi diplomát. Ebben fia anyagilag támo- 164
gáttá. Amíg atyja önálló nem lesz, patikussegéd ma
rad — írja Keletinek, — pedig lelke tele volt képpel, festi is őket, „de csak elméjében’..
Megint egy nagyon érdekes szó, mert bizony tizennégy évig festegetett ő elméjében, míg annyi pénzt kuporgatott össze, hogy patikát vehetett, azt havi 100 koronáért bérbeadta és nekiindult a világ
nak. Münchenbe ment Hollósyhoz, néhány évig tanult, hogy aztán megkeresse „eredetiségét”.
Közben összenyomorgott hatvanezer koronát és végül éhenhalt. Mikor azt kérdezte: ki a zseni, nem sorolta fel az éhenhalást a zseni jellemző vonásai közt. Ez őt, szegényt, váratlanul érte.
(1936)