- Ej, ej, már nyolc óra elmult s a kicsike még nem jön! Mi dolog ez? Hiszen máskor mindig olyan pontos szokott lenni!
Aggódva megy anyóka az ablakhoz s kitekint, de nem lát senkit. Majd az ajtóhoz siet s hallgatózik, de a jól ismert lépések neszét sem hallja. Talán csak nem történt valami baj?
Nem, anyóka erre nem is akar gondolni. Ő nem szokott, mint az öreg asszonyok legtöbbje, mindjárt a legrosszabbtól félni, s ok nélkül való rémképekkel gyötörni magát. Ő bizik a jó Istenben, s tudja, hogy az ő akarata nélkül egy hajunk szála sem görbül meg.
Bizonyára a barátai csalták el a kicsikét egy sétára vagy talán a szerkesztőségben akadt valami sürgős dolog, táviratok érkeztek, vagy valami efféle. Anyóka már sokat hallott ilyesmiről;
szinte meg is tanulta, bár soha sem értette.
No, de akármi is, kikap érte a gyerek, hogy öreg anyját így megvárakoztatja s a vacsorát elhülni és kiszáradni hagyja!
Végre... kop... kop... hallatszanak az ismerős lépések, s havasan, vizesen, vigan toppan be a kicsike, egész hideg légáramlatot hozva magával.
A kicsike egy körülbelül harmincöt-negyven éves férfiú, már deresedni kezdő hajjal és szakállal, de az anyja szemében még most is csak gyermek, akit még meg is verne, ha nem volna mindig olyan jó.
- Anyó, anyó, örülj! - kiáltja már az ajtóban, lerázva a havat magáról s gondosan megtörüli vizes bajuszát, mielőtt anyjának kezet csókolna. - Haragudtál reám ugy-e, hogy úgy megkés-tem! De ha tudnád milyen jó hirt hozok?
- Jó hirt, Antal? No gyorsan, mondd el! De előbb ülj le ide a kályha mellé melegedni. Meg-fáztál, ugy-e?
- Anyókám, képzeld csak, honnan jövök! Az igazgatótól! És találd el, mi az a jó hír?
Elfogadták a darabomat...
- Valóban? Oh, Antal...
Az öreg asszony ragyogó arccal hajol előre. Ez igazi örömhír volt! Évek óta várakoznak már reá, azalatt az Antal haja is fehéredni kezdett s ő is ime, egészen megvénült. Hányszor látta fiát komor arccal hazajönni, csüggedten dobva magát egy székre: - nem fogadták el!
De aztán csakhamar visszatért jókedve; ismét munkához fogott. Javítgatott, dolgozgatott a régin, vagy írt ujat, azt az anyóka nem tudta, csak nézte áhitattal, miként dolgozik s lábujj-hegyen tipegett a szobában, hogy ne zavarja.
Néha Antal félredobta a tollat, odaült melléje s víg történeteket beszélt el neki. Ő oly jóízűen el tudott nevetni rajta, aztán elmondta a szomszédoknak, büszkén hozzátéve: Antal beszélte!
Egyáltalán, amit Antal beszélt, vagy tett, az minden nagyszerű volt. Imádta a fiát, de azért nem mutatta előtte nagyon s néha igyekezett pörölni is vele, még meg is szidta. Hiába, a tekintélyt fönn kell tartani, különben majd okosabb akar lenni a gyerek az anyjánál.
Igy éldegéltek ők már majdnem negyven év óta ketten; negyven év óta, hogy anyóka özve-gyen maradt s bátran, Istenben bizva, hozzálátott: megküzdeni az élettel.
Antal sohasem volt távol a háztól. Az anyja nevelte, tanította is, amíg lehetett és reá nézve más asszony nem is létezett a világon. Ezt az egyetlen, jóságos, édes arcot látta gyermek-korában ágya fölé hajolni; ezt a dolgos két kezet látta hajnaltól késő éjjelig szorgos munkában fáradni, hogy megkeressék a mindennapi kenyeret.
Az évek teltek, ők maguk sem tudják: miként? Anyóka dolgozott, Antal nőtt, tanult, aztán egyszer irogatni kezdett, hogy ő is keressen valamit, s aztán - Isten tudja hogyan, ujságíró lett belőle, csak úgy, mint más emberből ügyvéd, orvos, vagy hivatalnok lesz.
Mindazáltal természetesen csak édes-kevés fizetést kapott, miből alig tudta fenntartani magát és édesanyját, kit most a világért sem engedett volna dolgozni.
Voltak barátai, akik szerették szelid, gyöngéd, jólelkű természetéért s akiknek néha elpana-szolta nehéz helyzetét.
- Próbáld meg színdarabot írni, - biztatták azok. - Mai nap csakis azt érdemes írni, aki hasznát is akarja látni!
Antal megpróbálta. Nagyon nehezen ment. Azonban anyjára gondolt, kinek oly örömet okoz-na sikere s kinek öreg okoz-napjait szerette volokoz-na széppé, kényelmessé s minden gondtól mentté tenni.
De visszautasították darabját. Azonban nem csüggedt. Dolgozott tovább. Lassan és nehezen, de a reményt nem veszítette el.
Tudta, hogy az ő tehetsége csak középszerű s hogyha mégis sikert akart elérni, azt szorga-lommal kell kiküzdenie. Dolgozott hát szorgalmasan s amellett vidám volt és elégedett.
Néha-néha eszébe jutott, hogy meg kellene nősülnie, de visszariadt a gondolattól, hogy elhagyja édesanyját, vagy olyan nőt hozzon a házhoz, aki nem becsülné meg eléggé az öreg asszonyt.
Aztán az udvarlásra nem is jutott ideje. Antalnak negyven évvel tisztább és érintetlenebb szíve volt, mint más férfinek húsz éves korában.
- Majd, - gondolta magában, - majd ha egyszer első darabját elfogadják s kényelmes helyzetet teremt magának, majd talán körülnéz egy csinos, jó kis feleség után, ha ugyan nem lesz késő. De talán akkor sem. Hiszen volt kit szeretnie.
És most végre célhoz ért.
Amint ott ülnek az asztal mellett s Antal rátekint arra az öreg, boldogságtól ragyogó arcra, azt gondolja magában, hogy érdemes élni és dolgozni.
...Az elfogadott darabot tanulni kezdték, nemsokára kitüzték előadásra. Milyen nagy öröm volt az, mikor Antal hazajövén, a próbáról beszélt! Remélte, hogy sikere lesz. Sikerrel biz-tatták barátai is, kik gyakran fölkeresték őt, mert szivesen mentek a bár szegényes, de tiszta és vidám lakásba s a víg fiuk a jólelkű, kedélyes, kedves öreg asszonyt mindnyájan úgy tisztel-ték, mintha saját édesanyjok lett volna.
Még csak két hét volt hátra. Antal már kezdett izgatott lenni s az anyóka is. Különösen az anyóka egy idő óta olyan furcsán érezte magát; néha minden ok nélkül szédülni kezdett, egy éjjel pedig hirtelen föl kellett kelnie és kinyitnia az ablakot, mert azt hitte: mindjárt megfullad.
De azért másnap reggel mégis kiment a piacra bevásárolni, bár csunya, hideg, szeles idő volt.
Mikor hazajött, úgy érezte, nagyon rosszul van. Le kellett feküdnie.
Nos, nem történt semmi különös, rendkívüli dolog. Nagyon közönséges az egész, nagyon mindennapi.
Hiszen már öreg volt az anyóka és gyönge. Eljött az ő ideje és utrakelt csöndesen, bátran, Istenbe vetett hittel, miként élt.
Meghalt és eltemették...
Ugyanazon nap volt a temetése, mikor az Antal darabjának az első előadása. Antalnak tompa, kábult fájdalmában eszébe sem jutott, hogy az előadás elhalasztását kérje. Ő egyáltalán, mióta az anyóka beteg lett, semmi egyébre nem gondolt. Éjjel-nappal ott ült ágya mellett s hű sége-sen, gyöngéden ápolta.
De nem tudta megmenteni...
És most, amint a temetésről hazament az üres, hideg szobába, ez volt az első este, amelyet egyedül töltött benne. Leült az ablakhoz, a kezére hajtotta fejét. Sírni nem tudott. Nem a férfi bánatának enyhitésére adattak a könnyek.
Eszébe jutott minden; a rövid betegség, a halálküzdelem, a temetés, az orvosságok, melyeket bevett, még a köménymagleves is, melyből az utolsó nap reggelén néhány kanállal evett, s mely még most is ott áll egy csészében az ablakpárkányon.
De vajjon anyóka hol van, merre van most?...
És eszébe jutnak utolsó szavai is:
- Szerettem volna látni, Antal...
Vajjon mit szeretett volna látni?
Egyszerre megkondultak a harangok. Hét órára harangoznak. És mintha a harangkongásra hirtelen ujuló, éles fájdalom járná át szívét.
- Szerettem volna látni, Antal...
A színházi előadás kezdődik most, az ő színdarabjának az előadása, melyet anyóka úgy szeretett volna látni s melyet nem láthat meg immár többé soha.
Antal gépiesen föláll. Veszi kalapját s az utcára megy.
Odakünn egész nap sűrű pelyhekben hullott a hó. Antalnak eszébe jut, hogy a koporsó födele is milyen havas volt.
Most megszünt a hóhullás, a fellegek elvonultak s a hold fehér fénnyel világit alá. Igazi téli táj, fehér, hideg és tiszta.
Antal öntudatlanul irányozza lépteit a színház felé. Sűrű csoportokban sietnek az emberek oda. Új darab, új szerzőtől, mindenesetre érdekes. Akár siker, akár bukás a vége, érdemes ott lenni.
Antal kábultan áll meg a kivilágitott előcsarnok legalsó lépcsőjén s egy oszlophoz támasz-kodik.
Hallja maga körül a beszédet, látja a siető, tolongó embereket s úgy érzi, mintha valami ismeretlen láz ragadná meg s magával sodorná az embertömeg.
Ott van a meleg, virágtól s parfümtől illatos levegőjű színházban; a páholyok tele szép nőkkel, leányokkal, kiknek a kivágott ruhából előfehérlő nyakuk és a sok ékszer elvakitja a szemet.
A földszinten is tele minden hely s mindenki feszült figyelemmel tekint a színpad felé.
És most felgördül a függöny, megkezdődik az előadás. Megelevenednek az oly sok álmatlan éjszakán át álmodott alakok, s egyszerre csak fölhangzik az első taps...
És ott, egy homályos szögletben, egy ráncos, öreg arc hajlik elő s egy reszkető kéz szoritja meg az ő kezét...
- Szerettem volna látni, Antal...
Antal összerázkódik és föleszmél. Az előcsarnok már egészen üres. Valami tompa moraj hallatszik onnan belülről, mint egy távoli tenger hullámzása.
Mit érdekli őt immár mindez?...
Tompa, zokogásszerű sóhaj szakad föl melléből. Most tisztán hallatszik ki a fölriadó taps zúgása.
Antal lehajtja fejét, kilép a havas, hideg éjszakába s egy keskeny, sötét utcának tart.
Az az út a temetőbe vezet. Ott alszik anyóka. Öreg, törődött teste az első éjet tölti a hideg, fagyos földben. Talán ha most fölkeresi, csöndesebb lesz pihenése s könnyebb lesz a föld fölötte.
(1900.)
A GYÜRÜ
- Persze, te ismét szorgalmaskodol, Ágnes! - kiáltották Böske és Klárika, nagy lármával, vidámsággal rontva be a szobába, hol Ágnes hímzése fölé hajolva dolgozott.
- Csak ezt a kis teritőt szeretném bevégezni új évre, - mondta Ágnes mosolyogva s megölelte barátnőit. - Mari néninek készítem. Annyi hálával tartozom neki. Hiszen tudjátok, hogy ő tanított meg sütni, főzni, háztartást vezetni.
- Már az igaz, hogy ahhoz értesz is, Ágnes, - szólt Klárika felkönyökölve az asztalra s őszinte bámulattal nézett Ágnesre.
- Egyébhez sem értek, - felelt Ágnes sóhajtva. - Ha eszembe jut, mily gyötrelmes hónapok voltak azok az intézetben, mikor mindenáron tanítónő szerettem volna lenni, hogy édes jó anyámnak segítségére legyek kis testvéreim fölnevelésében... És mikor a sok kinos, keserves tanulás után az első vizsgálaton mégis megbuktam!... Brr... Gondolni sem szeretek reá! Hiába no, a csillagászat, a fizika, a matematika sehogy sem megy az én buksi fejembe!
- Ugyan kérlek, - szólt közbe Böske, - éppen eleget tudsz te azért. Mindenki végre nem lehet tudós. A mindennapi életben a praktikus tudásnak több hasznát veszi az ember, mint az elvont tudományoknak.
- Éppen ezt mondta Mari néni is, mikor én olyan kétségbeesve sírtam és nem tudtam mihez kezdeni. Ő fedezte fel, hogy sokkal több tehetségem van a főzéshez, mint a tanuláshoz, s ő oktatott ki arra is, hogy éppoly kevéssé szégyen, ha az ember a főzőkanállal keresi meg a kenyerét, mint a varrótűvel vagy az írótollal...
- Hát ebben teljesen igaza is van Mari néninek, - mondta lelkesen Klárika. - Te Ágnes, én büszke volnék, ha olyan szépen tudnék keresni, mint te! Nincs estély, nincs mulatság, nincs nagyobb ebéd, vacsora a városban, ahol a te kitünő tortáid, süteményeid, pogácsáid ne szerepelnének! A cukrász világért sem készíti olyan jól, mint te. És azt mondja anyuska, hogy azért is szereti jobban, ha te készíted el, mert tudja, hogy minden tiszta és rendes nálatok és nem pancsolod össze.
- Jaj, te Klárika! - kiáltott ijedten Böske, a faliórára nézve, mely éppen öt órát mutatott, - mi itt elfecsegjük az időt és el sem mondtuk még Ágnesnek, hogy tulajdonképen miért jöttünk!
Hát hallgass csak ide, milyen nagyszerű tervünk van. Szilveszter estéjén nagy társaság lesz nálunk, kérlek, el ne igérkezzél aztán másfelé, mert okvetlenül számítunk reád!
- De gyerekek, nekem nincs olyan szép ruhám, amivel olyan nagy társaságba elmehetnék!
- Dehogy nincs! Hát az a szép kis rózsaszín batiszt ruhácskád, amivel a mult héten Malvinéknál voltál? Olyan voltál benne, mint egy friss rózsabimbó.
Ágnes kissé aggódva gondolt reá, hogy az a rózsaszín batiszt ruhácska annyiszor volt már kimosva, hogy aligha áll ki még egy mosást, de gondolta, majd megbeszélik ezt még az édes-anyjával ketten.
- Aztán, - kapott a Böske szavába Klárika, - anyuska kéret, légy szives és készíts két nagy tál olyan finom vajas pogácsát, tudod, amit te találtál föl s mi elneveztük gyöngyharmat-pogácsának, olyan pompás! A hozzávalót anyuska elküldi azelőtt való nap, mint rendesen...
És... és... most jön ám a nagy meglepetés...
Klárika sietve vett ki egy kis dobozt a zsebéből s száz papír közül kigöngyölgetett belőle egy csinos kis aranygyürüt, közepén kék türkiszkővel, mely egy szívet ábrázolt.
- Nézd, nézd... - kiáltották most már egyszerre mind a ketten. - Anyuska adta ezt a gyürüt... Ez lesz az egyik Szilveszter-esti meglepetés... Keverd bele a tészta közé, úgy hogy valamelyik pogácsába jusson... aztán aki megtalálja, azé lesz!
Ágnesnek is nagyon tetszett ez a terv, s a három leányka már előre is pompásan mulatott azon, hogy milyen vigyázva fognak majd a fiatalemberek és leányok beleharapni a pogácsába, és keresni benne az elrejtett gyürüt!
*
Fényesen sikerült a Szilveszter-esti mulatság. Egész sereg rózsásarcú, jókedvű fiatal leány és fiatalember táncolt, keringett, nevetgélt, játszott a Kláriék nagy szalonjában, honnan minden bútort kihordtak.
Olyan nagy volt a jókedv, hogy még Dobó László is, a Klárika és Böske édesanyjának testvéröccse is odavegyült a mulatozó fiatalság közé. Pedig Dobó László már harminc éves komoly férfi volt s nem is igen szokott táncolni.
De most ő is táncolt, még pedig a legtöbbet Ágnessel, aki egyszerű rózsaszín ruhájában, kipirult arcával, fénylő kék szemével olyan volt, mint egy üde virágszál.
A rózsaszín batisztruhát szerencsésen sikerült még egyszer kimosni, este meg sem látszott rajta, hogy bizony már egy kissé fakó. Ágnes arcán sem látszott meg, hogy azelőtt való nap mennyit dolgozott. Friss, rózsás, üde volt. Azt a kissé szomorú, bágyadt vonást a szeme körül nem a fáradság véste oda. Csak olyankor tünt fel arcán, mikor Dobó Lászlóval táncolt.
Szegény kis Ágnes! Pedig hogy igyekezett uralkodni magán és elrejteni érzelmét, lecsitítani szívét. Komolyan kezdett haragudni magára.
- Te buksi, bolond te! - szidta magát, - hát nem szégyenled magad, egy ilyen komoly, okos férfiról ábrándozni! Hát azt hiszed, hogy ő egy percig is tudna komolyan venni egy olyan nagy csacsit, mint te vagy, aki a tanítónői vizsgálaton megbukik és egyebet sem tud, mint sütni, főzni!...
Hanem az igaz, hogy azt pompásan tudta!
Tizenkét órakor behozták a két nagy tál gyöngyharmat-pogácsát, mely olyan puha és omlós, finom és ízletes volt, hogy még akkor is egy pillanat alatt elfogyott volna, ha nem is tudja mindenki, hogy egy gyürü van elrejtve valamelyikbe!
Milyen vidám nevetés, kiváncsi kapkodás, kiáltozás töltötte be a nagy ebédlőt. És milyen jóízűen falatozta a fiatalság a pompás, friss pogácsákat, mintha nem is ettek volna alig pár órával előbb egy nagy vacsorát végig!
Éppen a tizenkét órát ütötte a nagy falióra, mikor Dobó László egyszerre felkiáltott:
- Itt a gyürü!
A kettétört pogácsából, melyet kezében tartott, óvatosan kiszedte a csillogó kis gyürüt, meg-törülte s aztán Ágnes felé fordulva ragyogó szemmel nézett reá.
- Boldog új évet kivánok, édes kis Ágnes kisasszony! Megengedi-e, hogy magának adjam ezt a gyürüt?
Ágnes felnézett reá és valamit olvashatott ki a Dobó László szeméből, mert elpirult mélyen és még a lélekzete is elállt.
- Éljen! Éljen! Boldog új évet! Éljen a háziasszony! - hangzott a vidám, zűrzavaros kiáltozás körülöttük és Dobó László közelebb hajolt Ágneshez és komolyan a szeme közé nézve kérdezte:
- Vagy tudja mit, édes Ágnes? Megengedi-e, hogy holnap az édesanyja előtt huzzam az ujjára ezt a kis gyürüt, addig, amíg egy karikagyürüvel kicserélem?
Ágnes nem tudott felelni. Csak a fejével intett némán, boldogan...
(1900.)