Lisznyay Kálmán verse 1845. július 5-én, tehát még az esküvő előtt jelent meg az Életképek II. félévi első számában (13-18.). „Állításait” nehéz volna ellenőrizni; nem tudunk róla, hogy őse sírját Madách Imre megbolygatta volna, az pedig biztos, hogy az esküvő Csécsén volt, s az „ősi kriptabolt” nyilván nem lehetett ott.
Meghagytuk a korabeli helyesírást, s ahol lehetett, a tipográfiát is, így a kiemelések az eredeti közlésnek megfelelően ritkítással történtek.
Lisznyay Kálmán Az ősgyürű
(Ballada)
Fráter Pál nógrádi első alispánnak ajánlva I.
Nemesi fölkelés Míg a’ félhold szarva fúrta
Át gömbjét hazánk földének, Testén lelkén szolgaláncz volt A’ szabadság nemzetének.
De az ősi hon szerelme
Titkos vesztaszűzként lángolt,
’S a’ tiport nép közt miként egy Isten mindenütt jelen volt.
Melly mindenható varázszsal Lelkesíté uj erőre,
’S jósszerű saspillanattal Nézett át a’ jövendőre
’S egy eldöntő végcsatára Titkosan szövetkezének, Pór, polgár és a’ nemesrend Egy érzelmet érezének.
’S illy közérzés szirtalapján Egyesült nép nagyra képes,
’S a’ remény izzó perczében Előtte semmi sem kétes.
’S illy reménynyel hadra keltek Visszavíni Buda várát,
Hogy a’ zsarnok ozmancsorda Százszor adja meg az árát.
Nógrád volt a’ nemzet egyik Legvitézebb vármegyéje;
Kardtörés, buzgánygyakorlat Volt az ifjak játékkéje.
A’ hölgyek csillagszemökkel A’ honéjben virasztottak;
’S mézes érzelgés helyett szent Lelkesűlést árasztottak.
Piros gyöngyház volt a’ lányajk Nemzeténeket ha zengett, Mert belőle a’ magyar szó.
Tiszta kebelgyöngyként pergett.
Tölgyág volt a’ férfi karja, Melly viharban nőtt, edződött,
’S véle sokszor szembeszállni A’ sors is félt ’s tépelődött.
Illy legény volt hajdanában Hős Madách Miklós, levente, Szemben villanó haraggal Kardját a’ törökre fente.
’S a’ vitéz nógrádi tábor Hosszu szárnyát ő vezette;
Kezén zászló, ’s népszabadság Szent lelke lengett felette.
II.
Bucsú ,,Istenhozzád, lelkem szép Ilonkám!
Mennyországom itt hagyom öledben,
’S ha meghalnék, még a’ síron túl is Megtalálom angyalkebeledben.
Vedd e’ gyűrüt reszkető kezemből, Hit ’s reménység képe vésve rajt E’ két érzés lángja közt nyugodtan Lengetem rád a’ bucsúsohajt.
Búcsucsókod olly varázshatalmu!
Sérthetetlenné tesz bűve tán?
’S a’ megáldó szerelem könyűje Szent olajként habzik ’s foly reám.
Sokszor mondám: ,rám élénk szemedből Annyi sok kéjvillámot ne ejts-,
’S most ha nézesz, a’ szerelmi bútól Bágyadt szemed hervadt nefelejts.
Még egy csókot halvány ajkaidról,
’S egy meleg szót, árva violám,
Még egy könyet szemed kék egéből...
- ’S véres kard e’ kézbe azután!
Törökvér feccsenjen köny helyett rám,
’S lelkesítni népem táborát.
Csattanó csók helyett ajkaimra A’ szabadság mennydörgő
dalát!--’S itt kigyult a’ honszerelem lángja Mint egy hajnal bátor homlokán;
Még egy hosszút néze kedvesére,
’S elszagulda hószín paripán.
III.
Éji lovag Sztregova kastélytornyain
Csöndes éjfél órája kong,
’S az éji szellő, halmain
Mesés szellemként leng, bolyong.
Kandalló lángja villog Rostélyos ablakán,
’S egy tisztes agg anyó fon Mellette gúzsalyán.
Két tündecsillag fénylik A’ fölnyílt ablakon,
’S szelíd panasz sajkázik Egy titkos sóhajon.
E’ csillag szép leányszem, Melly ott könyekben ég, A’ gyönyörök világa Belé teremteték.
Váró remény beszéde Az olvadó panasz;
- Május legszebb korányán Igy néz ki a’ tavasz.
Madách Miklósra vár ott A’ leghűbb szerető;
Ismerd meg e’ galambot:
P e r é n y i I l k a ő.
Fölnyitja hókezével A’ kapcsos bibliát,
’S alig végez be lelke Egy áldó szent imát:
A’ vár alól fülébe Kard csörrenése hat,
’S fáradt ménen az éjben Föltünik egy lovag.
Mint a’ letört virágszál Olly halvány, reszketeg, Ezüst pánczélja véres, - E hős h a l ó beteg!
Az agg anyó fáklyát gyujt A’ kandalló tüzén,
Öröm árnyéka leng át Redős tekintetén.
’S Ilon jó sejtelemmel A’ hős elébe fut, A’ hon nevében adni Lángcsókot, koszorut.
- De a’ vérázott homlokot Meglátva fölsikolt,
Mert a’ halvány levente Megtért mátkája volt!
’S zuzott keblére zárva ifju menyasszonyát, Madách Miklós az éjben igy hallatá szavát:
,Reszket ajkam, többé nem csókolhat, Lankad e’ kar, többé nem ölelhet,
’S még pár szótskát a’ lélek belőlem Utrakeltén alig hogy lehelhet!
- Szabad a’ hon!
’S a’ rabigát,
Melly óriás Kigyó gyanánt Foná körül E’ nemzetet, Szent győzelem Döntötte meg.
’S látva milly nagy, kinos és heggedtlen Sebeimnek véres koszorúja,
Bár félhalva, elkisére mégis A’ szerelem és az Isten ujja,
Mert az lön végvágya dult szivemnek, Hogy szerelmes kebleden haljak meg!
Végszavam kér: ,ím e’ j e g y g y ü r ű v e l T é g y s í r o m b a, melly örök nyugot hoz, Boldog szerelmünk szelid emlékét
E’ jegygyűrü kösse hamvaimhoz;
’S igy a’ sirban is menyasszonyom Léssz nekem Te, kedves angyalom!
-’S - itt fejét Ilon keblére hajtá
’S lelkét egy lágy csókban e l s o h a j t á ! !
-IV.
Menyasszonyi gyász Reszkető lomb lőn a’ hűség nője,
Szíve, lelke, multja és jövője
Egy szent búban olvadt össze, ’s hangja Lőn a’ bánat jajgató harangja.
’S illy szó lenge nézve üdvromjára -Halvány ajka hervadt liljomára:
,,Bánatomnak zajló tengerében, Bárha benne végkép elmerűlök,
Mindég lesz egy szent örömnek gyöngye, Mellynek fényén kéjre lelkesűlök:
- Szivemben azon magasztos Öntudat,
H o g y h a z á m, a’ h ő n i m á d o t t, M á t k á m á l t a l l ö n s z a b a d ! Nem sirok, nincs könye már szememnek, Holt csigában gyöngyök nem teremnek.
Nem panaszlok a’ nyögő szeleknek, Nem tanúlom el csalárd zenéjét, De a’ néma szent emlékezetnek Keresem föl holdvilágos éjét.
Ős bérczekhez járok iskolába A’ kőtül mély hallgatást tanulni, Szüntelen vészföllegekre nézek,
Mint kell gyászban mélyen elborulni,
’S majdha elhalok búm éjjelében, Eljegyezvén még itt szellemed, Majdha ott fent a’ menny hajnalának Üdvsugára éri lelkemet:
M e g s z ó l a m l o k istenigéjével A’ legszentebb égi érzelemnek,
’S hosszu néma búm után én lészek
M e m n o n s z o b r a a’ h ű s z e r e l e m n e k !
V.
Tul évszázadévek éjjelén Nagy véridők után Viraszt a’ béke szelleme Ez uj kor hajnalán.
Most a’ világuralkodó Az elmehatalom, Mellynek teremtő ereje Az Istennel rokon.
Szabadság kürtje költi fel A’ nemzet álmait:
’S azóta itt más a’ világ, Az élet és a’ hit.
De a’ nemzetcsaládfa egy,
’S vérünk olly őselem, Melly éltetőn szivárog át Ez ősfán szüntelen.
Madách Miklós levente is E fán volt egyik ág,
’S ez ágon még mostis virit Egy zöldelő virág:
Madách Emők, a’ nemzet egy Szabad keblű fija,
A’ közjogok zöld asztalán Vitázó dalia.
Ész a’ kardja, ’s ezen az é l A’ rény és becsület,
Melly félistenné teheti Az emberszellemet.
- Sztregova még most is fenáll,
’S az ősi kriptabolt, Hová, jegygyűrüvel kezén, A’ hős temetve volt.
’S tudván Emők a jegygyürű Regés történetét
Titkos vágygyal fölásatá A’ sirbolt üregét.
És őse csontvázujjain A’ gyűrüt ott lelé
Hit és reménység képe rajt,
’S csókkal beszentelé.
’S az emlékszentség, melly hozzá Örökre kötve van,
Lelkébe olvad ’s összefoly A’ szivnek lángiban.
Mert ő is most álmodja a’
Szerelmek álmait, Midőn egy csók eltemeti Az élet gondjait.
’S hogy annál ünnepélyesebb Érzés ihlesse át:
- Az ő s g y ü r ű v e l jegyzi el Ifju menyasszonyát.
A’ hölgyek gyöngye kedvese, Egy szende honleány
Minő Perényi Ilka volt Ősének hajdanán.
’S az ősi kriptabolt helyén Emelt halom fölött
Egy kis fehér kápolna áll Piros rózsák között.
A’ kápolnában szent mise, Zeng a’ pap nászimát,
’S a’ mátkapár ott mondja el Az eskü szent szavát.
S nekik most: m u l t, j ö v ő ’s j e l e n, A’ hűség kebelén:
- E g y b ű b á j o s s z i v á r v á n y, E g y s z é p t ü n d é r r e g é n y.