Az a nagy jelentőség, mely a nagy nemzeti válságok idején a szabad megnyilatkozás lehetetlensége folytán a magyarság sorsát aggódva figyelő lírikusoknál az allegorikus kifejezésnek jutott, mindnyájunkban kialakított bizonyos beállítottságot allegorikus felfogásra és magyarázatra. Nálunk a legszigorúbb kritikus sem vetette meg a lírai allegóriát, nem tekintették mesterkélt modorosságnak, hiszen egy időben az adott viszonyok közt
egyet-en lehetséges kifejezésmód volt. Egyes költők hozzászoktak, hogy fájdalmukat más lelkén keresztül fejezzék ki, a nemzet sorsát egyéni szenvedés és küzdés stb. képében lássák, jelenítsék meg és sirassák. Közönség, kritika és irodalom
történet egy időben szinte a hazafias líra természetes formájának érezte az allegóriát, rejtett célzatot látott, ahol csak egyáltalán feltehető volt, még ott is keresve a szemlélet mögött is a burkolt értelmet, ahol a hazafi gondja nyíltan is megnyilatkozott. így jutott az allegória névhez Baróti Szabó Dávidnak — s Berzsenyi-ig a klasszikus ódaköltésnek — méltán legtöbbre becsült darabja, a Ledőlt diófához. E költemény értékét az önkényuralom után kezdték kiemelni az átszenvedett évek folyamán Arany, Gyulai és főleg
1 Említsük meg még, hogy Kazinczy nálunk Beccaria első fordítója.
Jóval később lefordítja Császár Ferenc, aki első fordítónak tudja magát; a a mű József nádornak ajánlva Zágrábban jelent meg 1834-ben. Újra csak a 80-as években fordítja le Tornai János jogi tanár, aki Császáron kívül más fordítót szintén nem ismer maga előtt. Kazinczy tehát töredékével megelőzte a magyar jogász világot.
Tompa költeményein nevelt érzékkel a hazafiúi aggódás burkolt kifejezése iránt. Míg Toldy kézikönyveiben egy sor más Baróti-vers közt minden kiemelés nélkül foglal helyet, az újabbak Beöthyé óta egyedül ezt közlik. Az alle
gorikus magyarázat legkorábbi nyomat Szvorényinak 1866-ban elkészült és 1867-re megjelent kitűnő kézikönyvében1 találtam; e gazdag tartalmú tan
könyvben keresendő bizonyára még sok más az iskolán át a tudományos köz
tudatba átment megállapításnak és értékelésnek eredete is. Aligha tévedek, ha innen származtatom Baróti ódájának köztudatban levő magyarázatát is.
Szvorényi kézikönyve a kor érdeklődésének megfelelően az allegóriával a szokottnál behatóbban foglalkozik. A stílustanításról szóló általános élő
beszédben külön szól róla mint gyakorlattípusről, a szemelvények közt Kis János Blair-fordításából az allegóriáról szóló szakaszt közli, a poétikai rész-:
ben kisebb vegyes elbeszélő műfajként külön említi és megbeszéli a pél
dázatot vagy allegóriát s e műfaj magyar művelői közt (B., Vörösmarty, Petőfi, Pájer stb.) első helyen említi Barótit, végül az irodalomtörténeti olvasó
könyvben «allegóriái dal» megjelöléssel szerepel maga a költemény. A hetvenes évek közepétől aztán egyre sűrűbben emlegetik Baróti Szabó allegóriáját;3
valószínűleg Gyulai előadásai tették még ismertebbé s allegóriaként való kiemelését még általánosabbá.3 Zlinszky alapos magyarázataiban4 is érvé
nyesül e felfogás, még pedig összes kényszerű következményeivel a költemény keletkezésének és részleteinek megértésében. Négyesy is (Képes magyar irodalomtörténet) a magyar haza allegorizálását, Beöthy (Kis tükör) «a nemzet belső romlásának képét» látja a diófa pusztulásának rajzában, Császár szerint (Deákos költök) a költő «szemléletes allegóriába rejtve föllázadt érzel
meit, mint később Berzsenyi, ódái hangon ostorozza a haza legveszedelme
sebb ellenségeit, ün fiait.»
Pedig ha a ledőlt diófában a pusztuló nemzetet siratná a költő, költe
ménye végében az allegorikus szemléletből való kizökkenést, bántó bele-zavarodást kellene látnunk; másfelöl érthetetlen volna az allegóriában kife
jezést kereső végső kétségbeesés szemben azzal, amit írásának idejéről tudunk, a költő akkorihan megjelent más verseinek, mások vele együtt meg
jelent költeményeinek s az egész nemzetnek akkori ujjongó, feltámadást ünneplő hangulatával. «A fát, mely annyi szélvészen diadalt nyert, Önbelse-jének férgei látszottak emészteni» — írja Zlinszky. «Találó képe a lassan, szinte észrevétlenül pusztuló nemzetnek. Az allegória részletesen kivitt raj
zát megbontja a reszkető aggodalom hirtelen kitörése, megszaggatott nyelve:
a költő hazaszeretetének, szíve mélységének tanúsága.» De nemcsak meg
bontaná, hanem lerontaná az ilyen kitörés az allegorikus rajzot; hogyan kérhetné a pusztuló hazáját sirató költő az égtől, hogy «szűz virágjában»
1 Magyar irodalmi szemelvények.
2 Barótiról szóló cikkben először Forrásy Ferenc. Magyarország és a Nagyvilág. 1876. — Sem Greguss (1854), sem Arany (1864) nem is említik írói arcképükben e költeményt,
3 V. ö. pl. A klasszikus iskola költői c. előadásokról kiadott kny.
jegyzetet (j. Yáczy). 1883. — Ugyanez évben Oláh Béla B. Sz. D.-ról szóló értekezésében ezekre az előadásokra hivatkozik is. (Figyelő XV. 99. 1.) V. ö.
még Csernátonyi A magyar ódaköltés története. Figyelő XII. 339. 1.
4 Szemelvények a magyar nemzeti lyra köréből. 1893. 88. 1.
ADATTÁR 347 tartsa meg azt; a mély kétségbeesés hangulatából való ily kizökkenést semmi magyarázat meg nem értethet. Egyébként az 1791-böl való keltezés,, mely az 1802-i kiadásban szerepel, mint Császár már rámutatott, tévedés.
A költemény a Magyar Museum II. kötetének első negyedében jelent meg először, 48 lappal előbb, mint az Abaúj vármegye ünnepe napjára írt vers, mely után Zlinszky közli s melynek győzelemittas, lelkes hangulatával szem-ben következőképen jellemzi és magyarázza: «Alig egy évre a lelkes remé
nyek után már ledőlt diófához hasonlítja a költő hazáját. Az egykor hatal
mas, terebélyes fa, mely annyi viharral dacolt, melynek koronája mások védelme volt, mely csak használt, senkinek nem ártott, most dőlésre hanyatlik, kihal. Az 1790-i felbuzdulást nyomon követő hanyatlás a költő bújának forrása. József alkotmányát felváltotta a régi, de a bajokat nem orvosolta,, a németesítés hivatalosan megszűnt, de mint műveltségi tényező ezer úton terjedt a társadalomban, a magyar nyelv müvelése, az irodalom fejlesztése pedig — a költő reménye — óriási nehézségekbe ütközött a tunya vagy elidegenedett nemzet körében.» Az egy évvel korábbinak tartott ünnepi költe
mény Sz. György hav. (ápr.) 16-dik napján 1790-ben készült. Ez a legkésőbbi dátum a Museum említett kötetében, melynek egész tartalma a József önkénye alól való felszabadulás hangulatát árasztja; nyomására is már május 17-én megadta Nóvák István kassai revizor az engedélyt.2 A Ledőlt diófához is 1790 elején írta költeményét Baróti Szabó s benne nem a nemzet pusztulását siratja s annak megállítását kéri, csak pillanatnyilag ébred lelkében bizalmatlansá a virágzással szemben, s a természetben látott váratlan hanyatlás láttára ébredt hangulatában elébe tűnt rémképet hárítja el magától a nyomasztó szemlélet alól való felszabadulásképen kitörő fohásszal.
Azt hiszem, elfogulatlanul, poétikai kategóriáktól és megszokástól meg nem kötötten, a pusztuló fa képének költészetünkben való további szelepétől sem befolyásolva nem érthetjük máskép e költeményt, s így még szebbnek, mélyebben lírainak kell azt éreznünk, mintha csak kezdetétől végig kidolgozott allegóriát látunk benne. Az allegorikus magyarázat eltörli a friss, eleven szemlélet hatását, melyhez a költemény lírai tartalma tapad, s ellaposítja az abban a korban páratlanul bonyolult kedélyhullámzás kife
jezését. Baróti ez ódáját belső formájának, az érzelmi hullámzást folyton csak sejtető kifejezés haladó felépítésének müvészisége elsőrangú költői alkotássá teszi. Egy ledőlt diófa közvetlen lírai szemlélését éljük át a költő
vel az utolsó versszakig; csak a színezés ereje, a nyelv fensége érezteti, hogy a költőben e látvány azért vált ki nagyobb felindulást, strófáról-stróíára növekvő izgalmat, mert egyre jobban eszébe juttatja azt, aminek sorsa éppen akkoriban annyira foglalkoztatja, a nemzeti élet fordulóponton állását. A már földre terült fa megpillantása csodálkozó kérdést vált ki belőle, nézi-nézi a pusztulást s újból csodálkozik lehetőségén. Egyszerre meglátja a férgeket s a nyomukban a kiett odúba vonult hangyabolyt, melynek lakói most is ott
1 B. Sz. ü. Meg-jobbított 's bővített költeményes munkáji. 1802. II.
'! L. Batsányi 1793 ápr. 5-i nyilatkozatát. Orsz. Ltár. Helytartótanács 15753/1793. sz.
nyüzsögnek a szerencsétlen fa tövén. A pusztulás csodálkozó szemlélésének hangulatában egyre fokozódó felindulása itt éri el tetőpontját, «Átkozott fajzat, viperák szülötti, Ah szerencsétlen fa!» — tör ki belőle, de aztán a nyugtalanító aggódás felszabadult nyílt kitörésével csendes fohászba csön
desedik : «Hazánk', szelíd ég, Szűz virágjában tehetős karoddal Tartsd meg örökké!» — óvja meg az ég a nemrég szintén még virágzó diófa sorsától a
most «szűz virágjában» álló hazát! ,T r _
W A L D A P F E L JÓZSEF.