A Tiszatáj 1982 júniusi számában Török Gábor A szabadvers nem próza! cím-mel széljegyzeteket fűzött Szepes Erikával írt verstanunk szabadvers-elgondolásá-hoz. Minthogy Török dolgozata nem a könyv egészét értékelő kritika, hanem egyet-len elvi kérdést elemző vitairat, bizonyára nem kerülök a sértett szerző kevéssé előnyös látszatába, ha az alábbiakban megkísérlem kifejteni a gondolatmenetével szembeszegezhető ellenvetéseimet: ismeretes, hogy mi sem kívánatosabb, mint az, hogy a kölcsönös lenézést kifejező hallgatást termékeny dialógusok váltsák fel szak-irodalmunkban .
A verstanunkban olvasható álláspont — amelyet Török cikke hiányosan ismer-tetett — a következő.
1. A szabadvers hangritmus tekintetében semmiben nem különbözik a költői prózától, csupán az írásképe más, amennyiben versszerű tördeléssel írott (167. o.).
Ebből azonban nem következik, hogy — Török Gábort idézve — a verssorokra tör-delés szerintünk „holmi teljesen esetleges, formális cselekedet", mert a fenti gon-dolatot könyvünkben közvetlenül az a megállapítás követi, hogy:
2. a szabadvers írásképe, ha nem is ritmikai, de poétikai funkciójú: a szöveg lírai jellegét hivatott aláhúzni. A fejezet zárótétele pedig az a megállapítás, hogy:
3. „Ha a fentieknek megfelelően a leghatározottabban szembeállítjuk a verset és szabadverset, s azt a véleményt látjuk egyedül elfogadhatónak, amelyik szerint a szabadvers csak írásképében különbözik a prózától, de ritmusában nem, ezzel nem akarjuk tagadni, hogy vers és szabadvers (vagy vers és próza) között átmeneti formák is lehetségesek. Ezeknek a formáknak a felkutatása, rendszerezése és át-meneti jellegük mibenlétének elemzése azonban ma még hiányzó vizsgálatok fel-adata lenne" (169. o.). A továbbiakban jó néhány ilyen átmeneti formájú költemény elemzésére is kísérletet tettünk.
Török Gábor a fenti három tétel közül csak az elsőt említi, valamint azt a tényt, hogy könyvünkben átmeneti formák elemzései is találhatók — ám az utób-biakat imigyen: „Még szerencse, hogy Szerdahelyi aztán itt-ott ellentmond önma-gának", „olykor maga is fölfüggeszti merev tételét", „elismerésre méltó önkritikával veszi észre", hogy van „átmenet a nem vers—szabadvers és a négyütemű felező ma-gyar tizenkettes közt" stb. S aztán e példákat maga is szaporítja hasonló (vagy ál-tala ilyeneknek vélt) szövegek elemzésével. Vagyis: a könyvben olvasható szabad-vers-elgondolást megcsonkítva idézi, s ezzel a csonka koncepcióval saját vélemé-nyeként fordítja szembe a mi valódi felfogásunkat.
Eddig a pontig tehát valójában nincsen köztünk elvi nézetkülönbség (vagy ha van, az nem verstani, hanem a vitamorált érintő kérdésekre vonatkozik). Ahol ál-láspontjaink szembekerülnek egymással, az Török Gábornak az az elgondolása, hogy az effajta verstani problémákat könnyedén megoldhatjuk számítógépes vizs-gálatokkal. Mint írja: „Engem határozottan meglep, hogy Szerdahelyi nem jön rá:
ez a probléma korunkban jól megközelíthető ténykérdés. Jól kidolgozott program-mal bele lehetne táplálni egy nem is túlságosan nagy teljesítményű számítógépbe egyrészt különféle típusú nem művészi és prózai irodalmi, művészi szövegeket, más-részt szabadverseket, utasítván a masinát, mutassa ki: megvan-e az utóbbiakban például az azonos jellegű verslábak jelölő mértékben (szignifikánsan) nagyobb
so-rozatossága, mint az előbbiekben, a nem művészi és művészi prózában. (...) Ha van — és nem nagy merészség előre megjósolnom, hogy lesz! — ilyen jelölő ér-tékű különbség a prózai és a szabadverses korpusz közt, megdől mind Horváth Jánosnak, mind Szerdahelyinek a tétele a szabadvers prózaiságáról."
Ahogyan én látom, ez korántsem ilyen egyszerű, mert a gép ebben az esetben programozójának prekoncepciója szerint fog működni, s a problémát nem valami-féle gépi objektivitás jegyében oldja meg, hanem olyan eredményt fog közölni, amilyet a programozója elvár tőle. Azt ugyanis, hogy mi szabadvers, az dönti el, aki a szövegeket a gépbe táplálja, s ez a döntés eleve meghatározza az eredményt.
Ha a fent emlegetett átmeneti formákat — amelyekben valóban létezik a vershez közelítő sorozatosság — a szabadvers „tiszta", ritmikai szempontból prózai jellegű alakzataival egy csoportba soroljuk, akkor a prózával szemben minőségi különbség fog mutatkozni, de ez a két formatípust — az átmenetit és a „tisztát" — nivelláló statisztikai látszat lesz. Ha viszont csak azokat a szabadverseket vesszük be a „kor-puszba", amelyek ritmikailag prózaiak, akkor — természetesen — semmiféle kü-lönbség nem lesz szabadvers és próza között.
Mert azt Török Gábor se tagadja, hogy vannak olyan szabadverseink, amelyek
„jelenlegi tudásunkkal vizsgálva" nem ritmikusabbak „mint a próza átlaga"; ő
„főként Kassák sok-sok nem ütemezhető és nem időmértékes versére" gondol, én szélesebb körre. Ámde úgy véli, hogy a helyes eljárás ilyenkor nem az, hogy meg-állapítjuk „a verssorokra tördelt prózaiság bélyegét", hanem az, hogy latolgatni kezdjük: „nem az én készülékemben van-e a hiba, nem volna-e helyesebb harcot indítanom olyan lappangva létező új egzakt kategória feltárásáért, amely mégis a prózától elválasztva jellemzi a Kassák-szabadvers hangzó ritmusát?"
Csak helyeselhetem, ha Török Gábor „harcot indít" új tudományos eredmé-nyek eléréséért. De ameddig ezeket az eredméeredmé-nyeket nem érte el, addig ne indít-son nevükben tollharcot mások „jelenlegi tudásunkat" tükröző eredményei ellen.
Ha ilyen alapon tekinti elgondolásaimat — mint írta — „őskonzervatívaknak", nem jár el megalapozottabban, mintha a kétszer kettő négy ősrégi tételét vetné el csu-pán azért, mert él a gyanúperrel, hátha mégis öt.
SZERDAHELYI ISTVÁN
Mire olyan szerény...
. . . e z az „őskonzervatív verstanszerző"? Elismerő megjegyzéseimről azt hiszi ferde logikával, hogy a szabadversről vallott téves nézetei jeUemzik közös művük egé-szének a színvonalát is? Megnyugtatom: szerencsére nem!
Az viszont nem vall szerénységre, hogy egy célzás oldalvágásával vitaerkölcsre oktat. Ajánlom, kíméljen meg az ilyesmitől, ha tisztázni akarjuk nézeteltérésünket!!!
Bevezetőül leszögezem, hogy nem csonkítom meg, nem magyarázom félre állás-pontját. Hol állítottam róla, hogy szerinte csak formális, esetleges volna a szabad-versekben a verssorokra tördelés? Épp közös alapot építve a vitához, említem, hogy a szerzőpáros véleménye (csak) „kissé tér el az enyémtől". Kissé eltér = alig más, szinte azonos! Nem is érdemesítettem kifejtésre e kis eltérést.
Mégis másként jellemzik ők a szabadvers kategóriáját, mint én. Ha egyetlen helyen „megengedi" is Szerdahelyi, hogy „lehetségesek" felkutatandó átmeneti for-mák, ezzel szemben legalább tízszer (12, 26, 76, 133, 143, 160, 161, 167, 179 és 389) ismételgeti, hogy a szabadvers: hangzása, ritmusa szerint próza! Az „átmeneti
for-95
tnák" mennyiségét mélyen lebecsüli. Költészetesztétikájában (1972. 44.) ki is mond-ja: „A szabadvers a maga egészében nem átmeneti forma, csak bizonyos — igen ritka (az én kiemelésem. T. G.) — változatai a z o k . . . " Szerintem viszont van ugyan hangzásában, ritmusában prózai szabadvers is, de ez csak szélső eset; az e kategó-riába sorolt művek, többsége lényegesen, jelölő értékben rendezettebb hangzási, rit-mikai vonatkozásban, mint akár a művészi próza átlaga. A hangzási rendezettség kategóriáját sem szűkítem az időmértékező, az ütemező tendenciákra vagy ezek együttesére, hanem önálló ritmusalkotónak veszem bele többek közt a rímet is, az alliterációt is (Szerdahelyi szerint ezek csak járulékos ritmustényezők — 16. lap —, sőt a „vak vezet világtalant!" szabályos ismétlődése nem ritmus; a betűrím inkább
„a hangfestés egyik sajátos esete": 78. lap), sőt másféle hanggyakorisági rendezett-séget is, ha szignifikánsan nagyobb a prózáénál. Itt van a kutya elásva! Ha nem akarunk gittegyleti „de igen, de nem" vitába bonyolódni, melyben kétes értékű győzelmet csak a nagyobb mellény, nagyobb hang vív ki, bizony, csak a számítógép objektivitása dönthet, nem pedig holmi ex cathedra, deduktív okoskodás!
Ha olyannyira ritkák azok az átmenetek, mint előző — és a Verstanban is többször idézett! — munkájában állítja Szerdahelyi, miért ódzkodik a számítógép-től? Hisz bármekkora elfogultságot, „prekoncepciót" tulajdonít nekem, nagy szö-vegtest statisztikai eredményeit hogy is befolyásolnák lényegesebben azok a ritka kivételek?! De válassza ki ő az ő prekoncepciójával Füst Milán, Illyés, Szabó Lőrinc szabadverseinek a felét: olyannyira bizonyos-e benne, hogy sikerül igazolnia e szerzők szabadverseinek legalább a felében a prózaiságot? Jókora engedményt
te-szek neki ezzel, de nem hinném, hogy még így is sikerülne a maga javára billen-teni a vitamérleg nyelvét!
A gépi megoldást maga a kor kínálja: ezt határozottan állítom. Ez azonban csak félreolvasóknak jelenti, hogy gyermekjáték könnyűségű volna olyan tudomá-nyos programot készíteni a gép számára, amely például figyelembe vesz minden mondattani és jelentéstani tömbösödést, kicsúcsosodást a szövegben. Én e jövendő kísérletet nem attól féltem, hogy megcáfolja a nézeteimet, hanem a teljes mecha-nikusságtól. S ebben talán mégis egyetérthetünk . . .
Abban viszont semmiképp sem, hogy e „szerény verstanszerző" úgy osztja föl a kutatók táborát: egyik felüknek joguk van elméleti kérdésföltevésre (ebbe sorolja természetesen és korántsem szerényen önmagát!), a másik, nagyobbik had meg dolgozzék megvetetten csakis a gyakorlati elemzés aprómunkáján, és csakis akkor van joga némi általánosításra, ha hangyaszorgalommal összehordott — a Nagy El-mélészek által később könnyedén hasznosítandó — anyagot. Aki ismeri munkás-ságomat, tudja, hogy az aprómunkából is kivettem a részem, de tetszik-e vagy sem Szerdahelyinek, nem mondok le az elméleti kérdésfölvetés jogáról sem. Nekem ő ne osztogasson házi feladatokat!
A Magyar Rádió Irodalmi Osztálya és a József Attila Könyvtár Tisza táj-estet
~ ' Makón szeptember 30-án. A szerkesztő-rendező Dorogi Zsigmond.
TÖRÖK GÁBOR
Ara: 12,— Ft