Durkó összmunkásságának, szakmai és tudományos rejtelmeinek csak egyik szála a tudományrendszert alkotó tudós, gondolkodó teóriáinak szükségszerű kritikai elemzése.
Durkó még életében megtapasztalhatta tudományának relativizálását, vitatását, kritizálását, megalkotott művei relevanciájának jelentéktelenítését, a népművelés eredeti üzeneteinek már nem fogható társadalmi környezet tényként kezelt sugallatát, a
„durkológia‖ marxizáló tételeinek bírálatát, szocialista társadalmat támogató népművelő képzését.
2 Debrecentől mintegy tíz kilométerre egy tanyaközpont, ahol emlékezetes előadást tartott felnőttek részére.
A kritikák, intrikák kereszttüzében – ehhez a szocialista formációban edzettséget szerzett - újra struktúrálta a „durkológiát‖, a polgári filozófia adaptációja révén komplex szakmai-tudományos szintézist alkotott.
A teljes durkói életmű áttanulmányozását követően négy nagy művet találtunk, (a sok-sok rendkívül nívós kisebb lélegzetű publikációra nem térünk ki), amelyet érett felnőtt korban 72-73 évesen írt újra.3 Értékelésünk szerint releváns társadalomelméletet, korszerű művelődés és neveléselméletet, koherens andragógia tudományrendszert alkotott, „élethosszon át‖ elemezhető nevelés-önnevelés dialektikájáról és integrálódásáról szóló nevelésfilozófiai tanítást hozott létre.
Durkó modernitását jelzi, hogy „Társadalom, Felnőttnevelés, Önnevelés‖ címet viselő könyvében a globalizált világunk kapitalizmus kritikáját a kulturális rendszerre vonatkoztatja, vállalva Marx aktualizált paradigmáit is.
A Durkó által mondott korszerű társadalomelmélet koherens része a nevelés-önnevelés elmélete, amely az egyik legizgalmasabb durkói tétellé vált.
A gondolat lényege, hogy az államok és társadalmak felett rejtőzködően működő globál hatalom (Bauman, 2002.) és az ember (ha már transzcendens függőségétől megszabadult az emberi lény, és a modernizmus irányába fordult, ezzel létre hozta a kopernikuszi fordulatot) kontroll nélkül maradt, szükségszerű önszabályozó, önkorlátozó, önnevelő-önfejlesztő lényegének érvényesítése, különben, hiányában az emberi világ saját önfelszámolását valósíthatja meg.
Durkó műveiben visszatérő gyakorisággal írja – idézet Durkótól: „az ember-, és személyiségközpontú gondolkodásról szóló fejezetünk legfontosabb konzekvenciája, hogy az emberről és társadalomról mindig ebben a sokrétű meghatározottságban, a biogén, pszichogén, szociogén és spiritogén viszonylatok integrált és bonyolult egységében szisztematikusan kell gondolkodni‖. (Durkó, 1998.) Az eddigiekkel szemben az új paradigma néhány állítása: Az ember nem csak biológiai és társadalmi, hanem elsőrendűen szellemi és spirituális lény, már ezért is az anyagi világ nem pusztán fizikai- és bioszféra, hanem mindenekelőtt szellemi és transzcendentális természetű valóság, amiből következik, hogy a természeti evolúció mellet-előtt az intelligens tervezettség a meghatározó. (Varga, 2009.)
3 Bibliográfiai hivatkozásunkban felsoroljuk az említett művek listáját.
109 Durkó nevelés-önnevelés elméletének, nevelésfilozófiájának igen érdekes olvasata – az előző hivatkozás tükrében – , hogy az egyén önfejlesztő stációinak felnőtt korban is támogatója a formális nevelés, a vallás, de az egyén személyiség formálódása-spontán formálódása rugalmas keretekben a szocializáció (társadamiasulás) – perszonalizáció (személyiségiesülés) – exklúzió (kiilleszkedés) folyamatainak dinamikus váltakozásában valósul meg, s az egyén önmaga őrködik személyisége autonómiájának, cselekvése szabadságának érvényesülése felett.
A négy nagy művéből kiolvasható, hogy bár általános pedagógiáról, neveléselméletről, didaktikáról, neveléstörténetről, összehasonlító pedagógiáról értekezik, alkalmazott pedagógia területeket érint (életkori pedagógia, nevelés szintereinek pedagógiája (család, katonai pedagógia, kollégiumi pedagógia), mégis Durkó a következőket mondja: ‖Szóval a felnőtteknek tartott foglalkozások kérdése, mint alapvető probléma jelentkezett nálam s kezdett el komolyan foglalkoztatni. A végeredmény az lett, hogy irodalommal való foglalkozásból átrágtam magamat a felnőttekkel való foglalkozás egész lélektanán, didaktikáján, metodikáján…, mert én a felnőttek oktatásának problémáját éreztem immár sajátomnak, megoldandónak, emberi és erkölcsi kötelességemnek. Rájöttem arra, hogy ezt a területet nem lehet elméleti és gyakorlati ismeretekkel bíró szakemberek nélkül művelni‖. (Mayer, 2006.)
Világos beszéd, amelynek narratíva lényege a szöveg kontextusát tekintve az, hogy Durkó Mátyás új tudományának alapja bár a neveléstudomány, de az antropagógia tudomány elfogadtatásával tudatosítja az új nevelésfilozófiai rendszert.
A tudományok komplexitását hangsúlyozza, (integráló andragógia, integrális szemlélet), konkrétan a filozófia (teológiai filozófia), a pszichológia, biológia, szociológia, közgazdaság tudományterületekkel való együttműködést.
Kitartását jelzi, hogy az antropagógia, a 80-as évektől legitim fogalom, tehát a probléma felvetése és a fogalom legitimációs folyamata között 30 esztendő telt el.
Az új tudományt „nem lehet elméleti és gyakorlati ismeretekkel bíró szakemberek nélkül művelni‖ című durkói gondolat pedig azt rejti, hogy azok, akik pedagógiára képzettek, – magyar-francia szakos tanárként tehát Durkó magára is vonatkoztatja a megállapítást – nincsenek felkészülve a felnőttoktatásra, a felnőttképzésre, a felnőttnevelésre.
A Felnőttoktatás a felnőttnevelés azon területe, amelyben a nevelés, a személyiség alakítása, fejlesztése döntően ismeretnyújtáson és elsajátításon keresztül valósul meg. Felnőttképzés a felnőttek céltudatos és tervszerű fejlesztésére irányuló tevékenységeknek azt a komplexumát foglalja magába, melyben meghatározott kompetenciák kiművelése kap hangsúlyt. A két tevékenység természetesen szorosan összetartozik, hiszen ismeretek nélkül nem lehet képességeket és képességek nélkül nem lehet ismereteken alapuló tudást létrehozni, mégis fogalmi szinten egyre inkább elkülöníthetővé válnak. (Lada, 2006.)
Durkó konzekvensen felnőttnevelés fogalmat priorizál (Maróti, 2006.), de integrált tudásalapú rendszert képviselve a kompetenciák összefüggését és kölcsönhatását elválaszthatatlannak és paritásos formációjukat hangsúlyozandónak gondolja.
A kompetencia strukturált szerkezetén belül az ismeretek, jártasságok, készségek, képességek, magatartás relációban a magatartáshoz szorosan tapadó viszonyulásokat priorizálja. A szoros magatartási viszonyulások: tolerancia, kooperáció, empátia, érzelmi, és akarati tulajdonságok, pl: attitüd (Henczi, 2003.) specifikus hangsúlyt kapnak annak révén, hogy ezek a viszonyulási pontok, kompetenciák Durkó szerint 25 éves kor után még a legtermékenyebb módon formálódhatnak és hatásaként, külső valamint öntevékeny közreműködő cselekvéssel a felnőttek körében személyiségfejlődést eredményez.
A felnőttnevelés jelenségében tehát a teljes személyiségformálódási és formálási folyamat minden mozzanata dinamikus egységben integrálódik a tapasztalástól a nevelési-önnevelési folyamat dialektikáján keresztül a fejlett egyéni és csoportos önnevelésig.
(Durkó,1998.)
Durkó pontosan tudja, hogy „a nevelés tudományok rendszerét gyakran szokták a „pedagógia‖ kifejezéssel is illetni, vannak kutatók, akik szerint tényleg nincs különbség a két fogalom között, szinonimák. Létezik azonban egy másik felfogás is, amely szerint „a neveléstudományok az elméleti oldalt jelentik, míg a pedagógia azt a gyakorlati tevékenységet takarja, amit a pedagógus végez‖. (Lada, 2006.)
Durkó meggyőződése, hogy „csak ez az integrált, szocializációs életformát alakító, erkölcsi, nevelő, önalakításra ösztönző nevelés-felnőttnevelés kecsegtethet exagógiai eredménnyel.‖ (Durkó,1998.) Durkó Mátyás a magyar tudomány extrém tudós személyisége, altruista lényegű és beállítódású ember, aki életművét a közösség
111 vezetés, a közösség szolgálat, a közösség fejlesztés céljainak rendelte alá, tudományával összemberi, egyetemes, integrált kultúra kiteljesítéséért munkálkodott, hitt a felnőttnevelésben, az egyén öntudatra ébredésében, amely erkölcsös, művelt és ez által képes a másik emberrel közösséget alkotni, együttműködni.
Minden róla szóló marxizáló kritikát tudományosan felülír a nevelés-önnevelés fejlesztés elméletének antropagógia tudományára épülő tételsorával, amelyben permanensen felkészíti, fel akarja szólítani az indivíduumot, hogy önreflexív módon védelmezze önmagát, hárítsa el a másik ember elnyomásra törekvő agresszióját, legyen résen a közösségi-társadalmi csapdák elkerülésében.
Bibliográfia
BALIPAP Ferenc (2006): Ami rejtve van. In: Az illegitim andragógusképzés megteremtője. Szerk. Balipap Ferenc Budapest.
BAUMAN, Zygmunt (2002): Globalizáció – A társadalmi következmények
CSOMA Gyula (2006): Tud-e az ember felnőttkorban tanulni? Az andragógia korszerű eszközeiről és módszereiről. Tanulmány kötet.
In: Sorozatszerkesztő: Lada László In: Szerk. :Dr. Koltai Dénes és Lada László. Nemzeti Felnőttképzési Intézet. Budapest.
DINNYEI Márton: Beszámoló – Kuhn és a relativizmus. In:
www.matud.if.hu
DURKÓ Mátyás (1998): Embernevelés, önnevelés: a korszerű embernevelés útja az önalakító, önnevelő ember koncepciójáig.
Debrecen. Kossuth
DURKÓ Mátyás (1998): Társadalmi kihívások és a felnőttnevelés funkciói. Pécs. JPTE FEEFI
DURKÓ Mátyás (1998): Társadalom, Felnőttnevelés, Önnevelés.
Debrecen
DURKÓ Mátyás (1999): Andragógia: A felnőttnevelés és közművelődés új útjai. Budapest. Magyar Művelődési Intézet
KOCSIS Mihály – KOLTAI Dénes (2006): Az andragógia szak a felsőoktatás átalakuló rendszerében
KOLTAI Dénes – LADA László (szerk.) (2006):Az andragógia korszerű eszközeiről és módszereiről. Tanulmány kötet. Nemzeti Felnőttképzési Intézet. Budapest.
KOZMA Tamás (2006): Hasonlóságok és különbségek a debreceni iskola pedagógiájában. In: Az illegitim andragógusképzés megteremtője. Szerk. Balipap Ferenc Budapest.
LADA László (2006): Az andragógia korszerű eszközeiről és módszereiről. Tanulmány kötet. In: Sorozatszerkesztő: Lada László In: Szerk.: Dr. Koltai Dénes és Lada László. Nemzeti Felnőttképzési Intézet. Budapest.
LADA László: Esély a továbblépésre – Andragógia, a felnőttkori tanulás – tanítás tudománya. In: www.eaea.org
LÁNCZI András (2006): Modernizmus és válság – Leo Strauss politikai filozófiája. Budapest.
MARÓTI Andor (2006): Durkó Mátyás emlékére. In: Az illegitim andragógusképzés megteremtője. Szerk. Balipap Ferenc Budapest.
MAYER József (2006): „…nem volt se tudomány, sem szakismeret, nem volt rendszere az egésznek…‖. In: Az illegitim andragógusképzés megteremtője. Szerk. Balipap Ferenc Budapest.
T. KISS Tamás – TIBORI Tímea (2006): Az illegitim andragógusképzés megteremtője. In: Az illegitim andragógusképzés megteremtője. Szerk. Balipap Ferenc Budapest.
VARGA Csaba: A régi és az új paradigma. In: Csipetnyi Só – független evangélikus magazin. In: www.csipetnyiso.hu
113 MIKLÓSSY ENDRE
Nyugat peremén – Karácsony Sándor és Alekszej Loszev emberképe
A „Nyugat‖, aminek a pereméről szó esik, kétféle értelmű itt a számunkra :
- a világértés racionális módszertana - a posztkeresztény individualizmus.
A „perem‖ pedig azt jelenti, hogy belőle nőtt ki, valamiképpen a része is, de kinyitja annak belülről kitűzött korlátozó határait. De hogyan találkozhat ebben a képtagadó református Karácsony Sándor és a képtisztelő ortodox Alekszej Loszev, a két kortárs gondolkodó, akik azonban mit sem tudtak egymásról ?
Nézzük meg azonban a következő egybeesést. Karl Barth, a református teológus ezt írja (Barth, II. 1.749) „Ami az isteni és emberi természet viszonyának Krisztus képében való meghatározásában tükröződik, az a forma, az isteni lényeg szépséges formája, az isteni lényeg az ő meghatározottságában és tökéletességében. Nemcsak minden igaznak és jónak a forrása, hanem minden szépnek is. És mivel mi Jézus Krisztusban ismerjük meg, hogy ő ilyen, annak okáért épp őbenne ismerjük meg Isten szépségét is.‖ Pavel Florenszkij, az ortodox szerzetestanár pedig ezt így egészíti ki az ikonról szóló értekezésében : (Florenszkij, 1988:
55) „Szimbolikusságában a kép oly módon tárja fel szellemi tartalmát, hogy szellemi felemelkedésünk során a képtől az ősképhez jutunk, azaz ontológiai érintkezésbe kerülünk vele. Az érzéki jel ekkor és csak ekkor telítődik életnedvekkel, és ezáltal ősképétől elválaszthatatlanul immár nem ábrázolt kép, hanem a realitás első hulláma.‖ A különbség nem lényegtelen, azonban átjárható a dialógus számára, amelynek a Karácsonyi kiindulási pontja mindig a partner álláspontjának a tökéletes megértése. A közös pedig mindenek előtt a posztkeresztény nyugati individualizmus radikális meghaladása.
Az egyszerűség kedvéért ezt az individualizmust Max Stirnerrel, a 19. század közepének a gondolkodójával szemléltetem, ámbár Das
Einzige und sein Eigentum (Az Egyetlen és az ő sajátossága) című művét a maga korában annyira őrültnek tartották, hogy a cenzúra sem foglalkozott vele, annak dacára, hogy az ég-egy-világon mindent felrobbantani szándékozott. (Ma sem emlegetik. Ebbe a tükörbe senki se néz szívesen. Mindazonáltal ha következetes végiggondolás nélkül is, az Énnek ez az abszolút kultusza az uralkodó világszemlélet.)
Mindenkit az önzés mozgat, hiszen bármit is teszek, azt a saját lelki jóérzésem érdekében teszem. Amire nincs szükségem, az a számomra nem létezik, csak az, amit én akarok, hogy legyen. Én teremtek érzést, hitet, gondolatot, én semmisítem is meg őket.
Fölöttem pedig semmi sincsen, erkölcs, igazság, társadalom, a kötelékeket, amelyekbe születünk, az Énünk érdekében szét kell tépni. Ide értve a gondolatot is, ne legyek annyira tehetetlen hogy elfogadjam, bármiféle gondolat felettem állhat. Én vagyok a mértéke minden gondolatnak is. Léteznem pedig annyi, mint mindent a birtokomba venni, amit akarok, hogy eztán éntőlem függjön. A létezés öröme azonos a birtoklás örömével, így előlegezi meg Freud Lustprinzip-jét. Aki-ami pedig ebben zavar, az ne legyen. „Valósítsd meg önmagadat !‖ hogy korszerűen fejezzük ki a dolgot.
Stirner Énje azonban nemcsak abszolút, hanem véges is, ennyiben különbözik a Kelet-követő európai filozófiáktól. Habár mindent birtokba vett/elpusztított, ő maga is előbb-utóbb meg fog semmisülni. Az a Sein, amit Fromm hasonlatával a Haben-re alapozunk, a maga korlátozottságában pusztító erővé is válik. Mégis figyelemre méltó e romboló tébolyban az, hogy az Én kiemelésével megakadályozza annak önmagát idegen akarat alá vető tárgyiasítását, ami a kapuja volt a 20. század emberpusztító ideológiáinak, a rasszista, náci, fasiszta, kommunista és egyéb kollektivizmusoknak.
Két olyan alapkérdést kell ezért helyre tennünk, ahol a gondolatmenet kificamodott. Az egyik az Én végessége, amit az érték végességétől oly nehéz elválasztani, a másik pedig a kötelékek elszaggatása, amelyek nélkül az Én az itt leírt üres matematikai ponttá zsugorodik.
Az egzisztencialista filozófia alapjában véve sikertelenül próbálkozott az időnek és az időtlennek a személyiségen belüli szintézisével, el is jutott ekképpen a „semmi‖ fogalmához. A mítosz-kutató Loszev viszont azzal oldja meg, hogy „a vallás a személyiség
115 öntételezése az öröklétben.‖ Ez általában vallásos hit, vagy pedig intuíció kérdésének számít, ő azonban a maga dialektikus logikája alapján jut el ide. „Keletkezés csak akkor lehetséges, ha van benne valami nem-keletkezett‖. Így teszi logikailag értelmezhetővé Hegel irracionális „Aufhebung‖ fogalmát. Azt a filozófiai nehézséget is ekképpen haladja meg, ami a létezésnek a birtoklásra való visszavezetéséből következik.
Karácsony pedig ezt mondja : „Az ember az Univerzumban sub specie aeternitatis létező.‖ És így folytatja : „Ez az egyetlen jel, aminek a jelentését minden értelem keresi, s minden kíváncsi ember egyedül ért meg. Az egyetemes jelentés ennek az egyetlen megfejtett jelnek a mélyén, a szimbólum, az élet örök-aktuális emberi formája.‖
Ez az Én pedig a Te tükörfogalma, hiszen a puszta megfogalmazása is csak dialógusban lehetséges. Vagyis reláció, és ez megoldja a pont-szerűségből adódó logikai problémákat.
Itt a kétféle szemléletnek a különbségét is láthatjuk, aminek a lényege a logika eltérő megközelítéséből adódik. Karácsony könyvei, egy kivétellel, a lélektan körében mozognak, bár osztja Saussure ama véleményét, hogy a logika a lélektan része. (A racionális megismerés lehetőségének olyan transzcendentális alapjai vannak, amelyek a lélektanban gyökereznek, körülbelül ezt jelenti a tézis.) Ez a kivétel azonban éppen a leghíresebb műve, a Magyar észjárás, amelyben az első átfogó kísérletét teszi a személyiség társas meghatározására. A mű azonban zsenialitásában is töredékes, a kapcsolat kifejtéséhez hiányzott a megfelelő kiindulópontja, ezért a logika lélektani összefüggéseinek a megmutatásával a további műveiben nem foglalkozott. Lélektanát, s benne a személyiség ontológiáját a társas kapcsolatok dialogikus felépülésének az alapján fejtette ki.
Loszev viszont a személyes dialógust – azt hiszem, módszertani megfontolásból is – személytelen dialektikára cserélte. A dialektika általános szintetizáló rendszerbe tudja állítani a logikailag lehetséges ellenvetéseket. Bizonyos értelemben kevesebb, mint a személyes dialógus, de egyúttal áttekinthetőbb is. Előnye a logikai megközelíthetőség, vagyis az összefüggésnek a hézagtalan bemutatása, viszont a hátránya az, hogy homályban marad a személyes kapcsolatrendszer. Maga a dialektikája Cusanus coincidentia oppositorumának a továbbfejlesztése. Az egymást kizáró ellentétek fenntartása logikai abszurditáshoz vezet, és az általa
alkalmazott dialektikában egészítik ki egymást a valóság lehetséges képmásaivá. Efféle ellentétes fogalmak például, mint objektum-szubjektum, idealizmus-materializmus, tudat-lét, jelenség-lényeg, test-lélek, szabadság-szükségszerűség, könnyen belátható módon nem vezethetőek vissza egyikükre sem. Olyan antinómiák ezek, amelyek azonban megoldódnak a valóságos létezésben. Hogy pontos legyek : a valóságos emberi létezésben, hiszen más vonatkozási pont nem lehetséges a számunkra. (A nyugati gondolkodáson úrrá lett objektivizmust olyan megsemmisítő kritika alá tudja vetni, akárcsak Nietzsche.)
A „Magyar észjárás‖ a fentiekkel lényegében egybehangzólag az analitkus determinizmussal szemben három fő különbséget hoz fel : a határtalan tér, az örökkévaló idő, és a csoda az okság helyén. De ezt csak szemlélteti, és összefüggő alapját nem mutatja meg. Loszev viszont ezt teszi. A „csodát‖ például így határozza meg : „A személyiség véletlenszerűen zajló empirikus történetének és ideális feladatának az egybeesése.‖ Ez ugyanis mindig megtörténik anélkül, hogy megfejthető oka volna.
A világ képét a személyiség felől, nem pedig kívülről kell megközelíteni. Ennek az alapja Loszev számára a mítosz. A racionalizmus kora óta ez a fogalom primitív népek kusza babonaságait szokta jelenteni, még az is titok, hogyan maradhattak meg egyáltalán, ha ennyire zavaros és inadekvát felfogásuk van a világról. „Az etnográfusok gyakorta rossz empirikusok, amennyiben valamely légből kapott metafizika foglyai‖ – írja Loszev e felfogás kritikájaképpen.. A 20. század felvilágosultabb mítoszkutatói, mint Rudolf Otto, Mircea Eliade vagy Northrop Frye már árnyaltabban látnak, de a döntő lépést ők sem tették meg, mivel a mítoszt még mindig külső vizsgálat tárgyaként tekintették.
Pedig a mítosz valójában az ember világképének a legáltalánosabb alapja. Ahogyan Shakespeare mondja a Viharban, legmélyebb művében :
„Oly anyagból vagyunk szőve, mint álmaink, S kis életünket álmok veszik körül.‖
Loszevnél ugyanez egzakt meghatározásban : „Az a világ, amelyben élünk és amelyben a dolgok léteznek, mítikus világ, és egyáltalán, a világon csupán mítoszok léteznek.‖ Ebben válik a külső világnak az
117 énrám való hatása rendezetté a belső idő értékelő eseményein keresztül. (Vagyis a jelentésként felfogott jelen keresztül, mondhatjuk Karácsony Sándorral.) „A mítosz nem az eszméket, hanem éppen az eseményeket tárgyalja, azokat, amelyek születnek, fejlődnek és megsemmisülnek, az örökkévalóságba való átlépés nélkül.‖ Könnyű ezt megértenünk, hiszen ami a külvilágból hozzánk érkezik, az is esemény, az életünk pedig eme eseményeknek a felfogása, a mítosz változatlanságával egyetemben, ami nem egyéb, mint „a személyes létezés képe, az élet intelligensen megjelenő szimbóluma‖ – mondja Loszev. Platonikus, tehát az ideák szemszögéből történő megközelítésben „így válik ki a logikailag szükségszerű összes szférából a személyes létezés, és a mítoszban kerül kapcsolatba a tudattal. Ekképpen a személyiségnek a lényege a mítoszteremtés.‖ Ez az ember belső értelemmel felruházott személyes élete, úgy, ahogyan megéli, mert minden, ami történik vele, csakis e mítosznak a szerves részeként történhet.
A mítosz tehát csöppet sem fantazmagória, hanem maga a megélt valóság, „érzékelhető és teremtett tárgyi realitás, amely ugyanakkor el is távolodott az események megszokott menetétől.‖ Megvan benne a hierarchikus rendezettség, vagyis a fontossági sorrend, és a történetnek ezáltal való felfogása, ami a szükséges kiindulópontja minden értelmezésnek. Ebben az értelemben mondhatjuk például a newtoni világképet a „nihilizmus mitológiájának‖. Elválasztva egyúttal Hamvas Béla különbségtételével az empirikus, saját korlátait ismerő „tudományt‖ és a spekulatív, abszolút érvényre igényt tartó „tudományvallást‖. Maga a tudomány, a matematikai beágyazottsága és ezzel összefüggő elvontsága miatt, amellyel az életet képlet formájával helyettesíti, nem tekinthető mítikusnak, ennyiben persze a személyiség részének sem.
A fentiek szerint a mítosz léte az ember apriorija, a formája viszont nem. Magyarázat nélkül marad a felépítettsége. Itt kapcsolódunk Karácsony Sándor emberképéhez, ami nem az Én tartalmából, hanem a viszonylataiból indul ki, a jel, a jelkép és a tett összefüggő hármas egységében.
A jel utalás valami másra, az Ugyanazzal, vagyis önmagammal nem lehet azonos. Ám egyedül közvetítheti a számomra mindazt, ami nem-Én vagyok, ekképpen tisztázva az Énem tartalmát is. („Ez a parányi hely a szívben akkora, mint a Világmindenség‖ – mondja a
Chandógya-Upanisad.) Azonban csak a jelentésben fogható fel, vagyis a számomra-való voltában. A jel puszta észrevétele is csak
Chandógya-Upanisad.) Azonban csak a jelentésben fogható fel, vagyis a számomra-való voltában. A jel puszta észrevétele is csak