típus képviselőivel is találkozhatunk. S e két oldal között ott vannak azok is, akik episztemikus ski-zofréniában vergődve próbálják feladni ragaszko-dásukat álláspontjukhoz, hogy túllépve a szakmai kereteken, valódi filozófusokká válhassanak, „akik elméjük csendjében végrehajtva az önreflexió men-tális aktusát, elzárkóznak a filozófiai kérdésekben való határozott állásfoglalástól” (348. old.).
Állásfoglalás hiányában a filozófia művelésének két formájára szorítkoznak: reflektálnak saját episz-temikus helyzetükre, és átélik az episzepisz-temikusan vonzó, ám egymással inkonzisztens propozíciók által kiváltott belső feszültséget. Egyik módszer sem alkalmas arra, hogy a szó hagyományos értelmé-ben vett szakfilozófiai tevékenységet eredményez-zen, amit Tőzsér nem is vár el a filozófustól. Ezt abból a szakaszból tudhatjuk, amelyben megpró-bálja megmagyarázni, miért nem sikerül a filozófu-soknak szkeptikussá válniuk: „ha egy filozófus épp valamilyen fontos filozófiai konferenciára készül, filozófiai tanulmányt ír, vagy éppen érveket gyárt a számára kedves filozófiai álláspont mellett, ráadásul már rengeteg energiát ölt bele a kérdéses filozófiai probléma megoldásába, egy-egy nagy halott filozófus gondolatainak rekonstrukciójába, akkor nincs mit csodálkozni rajta, hogy vonakodik szélnek ereszteni fáradságosan kiizzadt filozófiai vélekedéseit” (192.
old.). Tőzsér is tisztában van tehát azzal, hogy szkep-tikus pozícióból nem végezhetünk szakmai munkát.
Elismeri ugyan, hogy a filozófiának vannak nagyon konkrét felhasználási területei – hozzásegít bizonyos intellektuális készségekhez, művelt tudást ad, akár jogászok számára sem elhanyagolható, hiszen komplex szövegek megértését és elemzését is elsajátíthatjuk általa – ezek nem legitimálják a kortárs filozófiai kutatásainkat, hiszen taníthatjuk a filozófiát anélkül, hogy emellett nyitott problémák megoldásán is fáradoznánk. Ahogyan képeznek külön matemati-kusokat és matematikatanárokat, úgy a filozófiában is megkülönböztethető az „iskolai” és a kutatói sze-repkör.
Szakmabeliként tulajdonképpen végig az az érzé-sem volt, hogy Tőzsér nem számol egy meglehetősen könnyen adódó, ám igen kellemetlen következmény-nyel: miközben a filozófiát episztemikus vállalkozás-nak tekinti, megfeledkezik arról, hogy ez végső soron az emberek számára megélhetést biztosító munka is. Bizonyos konkrét szöveghelyek kapcsán ennek a ténynek figyelmen kívül hagyása torzította is a mon-danivalót. Amikor Tőzsér azzal támasztja alá azt az állítását, hogy a filozófusok episztemikus vakságban szenvednek, hogy episztemikusan kitüntetettnek gon-dolják saját álláspontjukat, elvész egy kulcsfontossá-gú mozzanat: ha a filozófiát professzionális szinten kívánjuk művelni, szükségképp kitüntetettnek kell tekintenünk saját álláspontunkat, meg kell fogalmaz-nunk érveket mellette. Másként nem tudunk filo-zófiát művelni. Ennek az eljárásnak viszont már nem szükségszerű eleme, hogy őszintén el is higgyük azt,
ami mellett érvelünk. Szofi és Philonusz párbeszédét olvasva pedig óhatatlanul is részvét ébred bennünk Philonusz iránt, aki talán pontosan tudja, hogy állás-pontja nem kitüntetett, de nem vallhat színt, mert a szakmai közösségen belül elveszítené hitelét. Tőzsér alábecsüli a filozófusok önreflektív képességeit, mert megfeledkezik saját szakmája játékszabályairól. Nem tudom, miért nem foglalkozott e gyakorlati szem-pontokkal, hiszen ahogy könyve elején írta, „minden egyes filozófust” (26. old.) olvasójának tekint. Akár-mi legyen is a háttérben, Az igazság pillanatai valóban értékes és megfontolandó gondolatokat tartalmaz, de a filozófus olvasókat túl erős dilemma elé állítja:
hagyjam ott a szakmámat, vagy filozofáljak tovább őszintétlenül? A jó hír az, hogy a laikus olvasónak nem kell ezen töprengenie, talán nem véletlen, hogy Tőzsér „a legtöbb megértést tulajdonképpen épp az outsiderektől reméli” (26. old.).
A valódi filozófusok tehát nem foglalnak el magas akadémiai posztokat, szakmai életrajzukban díjak, publikációk és konferencia-előadások terjedelmes lis-táját sem érdemes keresnünk, elérhetőségként sem valamelyik topkategóriás egyetemet vagy kutatóinté-zetet jelölik meg. „A filozófia valódi hősei többnyi-re ismetöbbnyi-retlenek.” (345. old., kiemelés az etöbbnyi-redetiben.) Tőzsért „egyre növekvő csodálattal tölt[i] el – mind morális, mind intellektuális értelemben” (349. old.) a valódi filozófusok episztemikus hajlamaik felett aratott győzelme. A valódi filozófusokban szerintem sokkal inkább az a tiszteletre méltó, hogy képesek voltak feladni egzisztenciájukat, hosszú éveken át épített karrierjüket, szakmai kapcsolataikat, megszo-kott szociokulturális közegüket. Hogy gondolataikat tett követte. Ha pedig valamennyien komolyan és őszintén levonjuk e tanulságokat, és vakokból szkep-tikussá válunk, végül a filozófia önfelszámolásához jutunk el. o
Gyarmati György – Palasik Mária (szerk.):
Honukban otthontalanok
Tanulmányok az 1951. évi budapesti kitelepítések történetéből
ÁBTL–Kronosz, Budapest, 2018., 409 oldal, 4200 Ft
A
kényszermunka-rabmunka 1949–1953 közöt-ti rendszerét bemutató tanulmányában T.Varga György ismertet egy 1951. április 2-án kelt, az Országos Tervhivatalnak címzett pártfeljegy-zést. Az iratot jegyző illetékesek (Buda István és Virág Miklós) szóvá teszik, hogy a rabmunkáltatás lehetőségei koránt sincsenek kimerítve. A nagybe-ruházások kapacitásait tekintve például: „a tiszalöki erőmű építéséhez 500, az Épületelemgyárba kb. 1000, a kazincbarcikai építkezésekhez kb. 2550 személy letartóztatása válik szükségessé.”1 (Kiemelés: S. J.) A büntetések ilyen és ehhez hasonló esetlegességeinek kiküszöbölésére nemsokára létrejött a rabmunkál-tatást a tervgazdaság rendjébe illesztő intézmény:
a Közérdekű Munkák Igazgatósága, a KÖMI. A január 8-i moszkvai tanácskozást követően, amely a sztálinista tömb vezetőit végső és – mint az csakha-mar kiderült – teljesíthetetlen háborús készültségre kényszerítette, erre is szükség lett.
Az 1945-öt követő bő évtized – Gyarmati György monográfiájában a rendszerváltó fordula-tok évtizedeként azonosított és végre néven nevezett Rákosi-korszak – mindennapjaihoz kezdettől fog-va hozzátartoztak az efféle szükségességek. A hábo-rú befejezése után még hosszan elhúzódó hábohábo-rús anómiával egyidejűleg berendezkedés a háborús állapotra, majd a háborúra készülés felgyorsítása és a struktúrák Moszkvából diktált forradalmi átrendezé-se a mind nehezebben vagy sehogysem teljesíthető gazdasági kényszerintézkedések sűrűsödésével járt, és a társadalmat sújtó brutális akciók sorozatát hozta magával. Mindennek tárgyilagos rekonstrukciója az 1945–1956 közötti időszakot tárgyaló történet-írás talán legnagyobb adóssága. A történészek – az 1990-es évekig mi mást tehettek? – egy-egy óvatos, jelzésszerű közleménytől eltekintve, évtizedeken át görgették maguk előtt ezt az adósságot. Az 1944–
45-ös megszállás/felszabadítás, a frontátvonuláso-kat követő év vészhelyzetei, az internáló-, szűrő stb.
táborok, az elűzések, menekülések és listázások, a népbíróságok működésének és a mögöttes hátországi munkára vezényelt tömegek befogásának valósága, a munkaszolgálat, az országon belüli és határon túlra irányuló ki- és áttelepítések, a kuláklikvidálás és az egyházüldözés a nyolcvanas évek végén is alapvetően a titkok körébe tartozott. (A törvénysértések feltárá-sával megbízott Tényfeltáró Bizottságnak munkája megkezdése előtt még 1989-ben is titoktartási esküt kellett tennie a parlamentben.)
A korlátlan lehetőséget a történetírás adóssá-gának törlesztésére a rendszerváltozás teremtette meg. Elvileg legalábbis. Gyakorlatilag az emléke-zet és a nyilvánosság felszabadulásával egyidejűleg a szisztematikus rekonstrukciót gátló keretfeltételek is érvényesültek és érvényesülnek. A tényfeltárás – bár-mennyire törekszik is erre – végül is nem független az emlékezetpolitikai elvárásoktól, a politikai indít-tatású, ám többnyire kevéssé megalapozott újraértel-mezési kísérletektől. A generációkon át hallgatásra szorítottak ismeretei, megőrzött dokumentumai a kutatás nélkülözhetetlen forrásai. Az élő emlékezet ugyanakkor nem steril ismerettömeg: sérelmekkel, követelésekkel, sajátos múltértelmezésekkel telítődve a tárgyilagosságra törekvést komoly kihívások elé állíthatja. További nehézség, hogy a társadalomtör-téneti rekonstrukció nem függetlenítheti magát az
„…KÖZÉRDEKBŐL…”
SAÁD JÓZSEF
1 n T. Varga György: Adalékok a börtönügy és a rabmunkál-tatás történetéhez, 1949–1953. Trezor (2000/2001), 2. szám, 168. old.
2 n Moldova György: Az Őrség panasza. Magvető, Bp., 1974.;
Ember Mária: Hortobágy, szociális tábor, 1952–1953. Forrás, 1981. 6. szám; Rátki András: A volt magyar uralkodó osztályok.
Egy 1951-es felmérés tanulságai. História, 1981. 3. szám; Botos János – Gyarmati György – Korom Mihály – Czinner Tibor:
Magyar hétköznapok. Rákosi Mátyás két emigrációja között 1945–1956. Minerva, Bp., 1988.
3 n „Vajon nem szakmánk értékrendje hanyatlik, ha ilyen alkotások nem pályázhatnak a tudományos fokozatok (kandi-dátusi, doktori etc.) elnyerésére?” Glatz Ferenc: Törvénysértők (Jegyzetfüzet-lapok). História, 1989. 1–3. szám, 65–66.old.
4 n Dessewffy Tibor – Szántó András: „Kitörő éberséggel”.
A budapesti kitelepítések hiteles története. Háttér, Bp., 1989.;
Révai Valéria (szerk.): Törvénytelen szocializmus. A Tényfeltáró Bizottság jelentése. Zrínyi–Új Magyarország, Bp., 1991.; Gyar-mati György–Palasik Mária (szerk.): A Nagy Testvér szatócs-boltja…; Széchenyi Kinga: Megbélyegzettek. A kitelepítések tragédiája. Kráter, Pomáz, 2006.; Hantó Zsuzsa: Kitiltott csalá-dok. Magyar Ház Kft., Bp., 2009.
5 n Vö. „Lehetetlen, hogy a város legdöntőbb részében ezré-vel lakjanak a régi rendszer elszánt hívei” (Palasik Mária: A budapesti kitelepítések levezénylése és politikai háttere 1951–
1953. Századok, 2015. 6. szám, 1363–1395. old.).
6 n Gyarmati–Palasik (szerk.): A Nagy Testvér szatócsboltja…
25 BUKSZ 2019
évtizedek alatt rögzült fogalmaktól, gondolati kon- strukcióktól és paradigmakényszerektől. Műve-lőjének ehhez kapcsolódón a kutatói öndefiniálás, szakmán belüli (újra)pozicionálás nehézségeivel kell szembesülnie.
A
z 1945 utáni évtized felejtésre ítélt minden-napi valóságának évtizedekkel ezelőtt meg-kezdődött felszínre hozatala által évről évre oszlott és oszlik atársada-lom mikrotörténeti ténya-nyagát fedő-övező homály.
Tisztult és tisztul a hábo-rút követő erőszakos lakos-ságmozgatások, őrizet és felügyelet alá helyezések, ki- és áttelepítések körébe tartozó budapesti kitelepí-tések történetének képe is.
A nyolcvanas évek végé-ig az érintettek szóbeli és leírt visszaemlékezéseire (Moldova György, Ember Mária) esetenként levéltári dokumentációra hagyatko-zó közleményekben lehetett értesülni falura, tanyára száműzött budapesti, alföl-di táborokba kényszerített vidéki családokról, úgy és annyit, ahogy és amennyit a nyilvánosság lazuló korlá-tai lehetővé tettek.2 A széles
körű érdeklődést nem a szórványos és szükségképpen óvatos közlemények, hanem két játék- és egy doku-mentumfilm váltotta ki: Bacsó Péter Te rongyos élet (1984), Téglásy Ferenc Soha, sehol, senkinek (1988) és Gulyás Gyula – Gulyás János Törvénysértés nélkül (1988) című filmje. Arra, hogy ezek a nyilvánosságba valósággal berobbanó filmek az akadémiai keretek között folyó kutatások körében is fermentáló – és adósságtörlesztésre ösztönző – hatással voltak, az MTA akkori elnökének javaslata utal, aki a Gulyás testvérek alkotását tudományos fokozat elnyerésére is érdemesnek tartotta.3
A nyolcvanas évek végéig a budapesti kitelepítés és a hortobágyi munkatáborokba telepítés többnyire egybevonva, esetleges adatolással és forrásmegjelölés-sel jelent meg. A rendszerváltozás éveiben kezdődött meg a két témakör különválasztott, szisztematikus, ma is folyó feldolgozása. A budapestiekről szóló első könyvet, Dessewffy Tibor és Szántó András interjú-kötetét (1989) az 1990-ben létrehozott Tényfeltáró Bizottság jelentése követte néhány alapvető forrás és pontos adatok közreadásával. A kilencvenes évektől kezdődően az érintettek kéziratos és publikált visz-szaemlékezései, továbbá a Történeti Hivatal, illetve jogutód-intézménye, az Állambiztonsági Szolgálatok
Történeti Levéltára (ÁBTL) kiadványai és 2007-ben Betekintő címmel indított internetes folyóiratának forrásközlései, esettanulmányai foglalkoztak a buda-pesti kitelepítésekkel. Széchenyi Kinga kutatásai nyomán a kétezres évek elején megjelent a témakör feldolgozásában mérföldkőnek tekinthető összegzés:
a kitelepítés történetének első monografikus igényű feldolgozása. Hantó Zsuzsa a háborút követő tiszto-gatás-deklasszálás-kényszertelepítés változatait tag-laló könyvében az érintett családok létszámának, a
családfők kitelepítés előtti foglalkozásának, kerületen-ként feltüntetett lakásának és megyénként részlete-zett kényszerlakhelyeinek közreadásával a témára vonatkozó alapvető ismere-teket foglalta össze. Palasik Mária levéltári forrásokra alapozott tanulmánya a budapesti kitelepítéseket átfogó politikatörténeti összefüggésekbe helyezve, az akció levezénylésének pontos menetét ismertetet-te.4, 5
A Honukban otthontala-nok kötet szerkesztői már a kutatások több évtizedes előzményeire – a budapes-tiek kitelepítéstörténetéhez sokfelől közelítő adatköz-lésekre, elemzésekre, eset-tanulmányokra és nem utolsósorban emlékezések és emlékiratok sokaságára – támaszkodhattak a tanulmánygyűjtemény össze-állításakor. A kiadvány a korábbi években jórészt a Betekintőben és az ÁBTL kiadásában6 megjelent közleményeket, Palasik Máriának a Századokban közzétett tanulmányát, továbbá – egyharmad rész-ben – külső meghívottak konferenciareferátumait tartalmazza. A konferencia megszervezésére a kite-lepítések 65. évfordulója alkalmából került sor. A szerkesztők a kötet 17 tanulmányát a kortörténeti elemzéstől a kitelepítettek mindennapi világának bemutatása felé haladva, felülnézeti (politikatörténe-ti), csoportszempontú közelítésben és egyéni (családi) sorsmetszeteket tartalmazó szerkezeti rendbe tagolták.
Palasik Mária széles körű forrásfeltárásra alapo-zott bevezető tanulmánya és a főszöveggel párhu-zamos olvasásra érdemes jegyzetanyaga az alapvető ismereteken (létszámadatok, az érintett családok és lakások köre, vidéki fogadóhelyek és befogadó csalá-dok stb.) és a kitelepítés napi ügyvitelén túlmenően, a rendszer működésére is élesen rávilágít. A kitele-pítés a különböző összesítések egymáshoz pár száz fős eltéréssel közelítő adatai szerint mintegy 5300 fővárosi családot, 13 500 személyt érintett. Nagy-jából ennyit: a keretszámnak megadott 5500
csa-BUKSZ 2019 26
ládot, amennyit az MDP legfelső vezetésének ötfős bizottsága (Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Friss István, Péter Gábor, Házi Árpád) május 5-i ülésén fokoza-tosan emelendő kontingenseket előírva, 1951. május 21. – szeptember 15. között teljesítendő határidővel, elhatározott. Az akciók felgyorsításával a határozat végrehajtása július végéig lényegében befejeződött.
A kutatók és az érintettek egyöntetű véleménye szerint a kitelepítések elsődleges célja az őrségvál-tással egybekapcsolt lakásszerzés volt: rendszerhű és kedvezményezett családfőkkel kívánták feltölteni az „ellenséges elemek” („reakciósok”, „horthysták”
stb.) eltávolításával megürült lakásokat. A lakásínség a háború nyomait viselő városban a tömeges be- áramlással megterhelődve, a negyvenes–ötvenes évek fordulójára kezdett tarthatatlanná válni. A bevezető tanulmány – a népességmozgással, lakáshi-ánnyal foglalkozó közleményekre is hagyatkozva – ismerteti a lakáshoz, éjjeli menedékhez jutás (fog-lalás, társbérlet, albérlet, ágybérlet, leléptetés, csere) kimerülő lehetőségeit. Ezek sorában a kényszerítések puhább verziói: a büntetését töltő családfő házastár-sának, a kivégzett özvegyének és családtagjainak szűkebb helyre, vidékre (esetenként a Hortobágyon már működő táborokba) költöztetése, nyugdíjasok, kegydíjasok számára felajánlott vidéki cserelakás, hatóságok visszautasíthatatlan csereajánlatai is fel-merültek. 1950 szeptemberében precedensértékű kitelepítésre, 11 fő vidéki kényszerlakhelyre szám-űzésére is sor került. A lakásállomány központilag levezénylendő tömeges evakuálása és bérlőinek, tulajdonosainak bevagonírozása, valamint az ezzel egyidejűleg elhatározott beköltözési stop viszont 1951-re esik.
Az 1951-es év a háborús állapot7 – Moszkvában, januárban elhatározott – közvetlen készültségi sza-kaszba helyezésének és a háborús hisztéria csúcsra járatásának éve, annak összes kellékével és következ-ményével: az előző évi tervelőirányzatok beruházási volumenének teljesíthetetlen szintre emelésével, a tárgyi és humán erőforrások végletes kimerítésével és hadászati követelményekhez igazításával.8 A hadmű-veleti terület–hátország kettősségére berendezkedő országban a főváros megtisztítása és lezárása volt a hadszínterek előkészítésének és biztosításának fel-gyorsításába illeszkedő egyik mozzanata.9 Itt csupán a kitelepítések témakörénél maradva: ugyanerre az évre esik a hadműveleti szempontból „forró” terület-nek számító határsáv-kiürítés második hulláma és a vidéki városok lakáskiürítéssel járó megtisztításának kezdete is. Április és december között a vidékről deportáltak öt nagyobb és több kisebb szállítmányát indították útnak az „ellenséges elemek” gyűjtőhe-lyéül kijelölt hátországi területekre: a Tisza melléki és hortobágyi táborokba.10 A kitelepítés indítékairól szólva a bevezető tanulmány – hasonlóan a hatal-mi motivációkra is kitérő többi közleményhez – a katonapolitikai fordulat jelentőségét hajlamos egy szintre emelni a politikai-ideológiai megokolásokkal:
a „burzsoázia”, a „reakció”, a „kizsákmányolók” stb.
likvidálásának és a proletárdiktatúra, a népi demok-rácia építését szolgáló osztályviszonyok létrehozásá-nak követelményével. Ezáltal az összes döntéshez, mozgósításhoz és akcióhoz lépten-nyomon és rituá- lisan „hozzávarrt” szólamok egy sorba kerülnek az evakuálásokkal egybekötött preventív ellenségkö-zömbösítést elsősorban és végső soron mozgató katonai szemponttal. Okváth Imre a fővárosban meghúzódó tábornokok deportálását bemutató tanulmányában figyelmeztet erre a kitelepítés-irodalomban közkele-tű jelentőség-egybemosásra: „A katonai szempontok hangsúlyozása azért is fontos – írja – mert a hazai szakirodalomban a kitelepítések bemutatása során ezen »háborús pszichózisból« is következő motiváció nem jelentőségének megfelelően került említésre.”11
C
seh Gergő Bendegúz diagramon ábrázolt kimutatása szerint a kitelepítettek 41%-a a volt fegyveres alakulatok – döntően a kato-nai elit és a katonatisztek (33%), kisebb részben a rendőr- (6%) és a csendőrtisztek (2%) – köréből került ki. A másik, ezzel nagyságrendjében egyező csoportot (40%) a volt gazdasági és pénzügyi, állam-hivatalnoki elit alkotta: nagykereskedők, gyárak és részvénytársaságok vezetői, tulajdonosai, illetve rész-tulajdonosai (23%) és tisztviselők (17%). A kitelepí-tés a magas státusú bel-budai és belvárosi kerületek lakásállományára összpontosult: nagyrészt az I., II., XII. és XI. kerületet, kisebb részben – leszámítva a XIII. kerületet – Pest Nagykörút menti kerületeit érintette. Az elosztásban alapvetően az őrségváltás szempontjai érvényesültek: elvileg a szabaddá tett lakások 30-30%-át katonatiszteknek és pártfunkcio- náriusoknak, 40%-át a meglehetősen diffúz kate-góriának tekinthető „üzemi dolgozóknak” kellett kiutalni. Gyakorlatilag a Honvédelmi Minisztérium, a Budapesti Városi Tanács VB, tömegszervezetek, állami főhatóságok, kerületi pártszervezetek jutottak elosztható lakáskontingenshez.A lakások és családok kiszemelése több hónapos előkészítő munkával, belügyi irányítás mellett,
7 n A Carl Schmitt politikaelméletében kimunkált „háborús állapot” a sztálinizmus azonosítására megítélésem szerint alkal-masabb fogalom, mint a détente időszakába is „átnyúló”, az 1953 utáni évtizedekre is használt „hidegháború”.
8 n Az 1950-ben előirányzott beruházási volumen 66%-os, a nehézipar 100%-os megemeléséből következő teljesíthetetlen feladatok nyomán előállt káosz a pártvezetésben is nyugtalan-ságot keltett. Lásd ehhez Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések 1940–1956. Napvilág, Bp., 1997. 2. köt. 861–865. old.
9 n A hadszíntérrendezésről és a tervbe vett evakuálásokról lásd „Az ország háborúra való felkészítése” fejezetet. in: Okváth Imre: Bástya a béke frontján. A magyar haderő és katonapolitika 1945–1956. Aquila Könyvek, Bp., 1998. 143–149. old.
10 n Lásd Saád József (szerk.): Hortobágy örökségei. Kény-szermunkatáborok és lakóik nyomában. Argumentum, Bp., 2015. 39–93. old.
11 n Okváth: Bástya a béke frontján, 118. old.
12 n A férj, Jankovics Marcell banktisztviselő közben életfogy-tiglani börtönbüntetését töltötte.
27