(Önéletírás a 20. századi magyar irodalomban)
Balassi Kiadó, Budapest, 005
30 FüZi lásZló
kezdve az önéletrajziság és vallomásosság elemeit egyaránt õrzõ esszéktõl, ezt az elemzést követi nagy tanulmányokban Kassák Lajos, Márai Sándor, Németh László, Szabó Dezsõ, Illyés Gyula, Veres Péter, Móricz Zsigmond, Nagy Lajos, Déry Tibor, Vas István és Esterházy Péter egy-egy (pontosabban: Esterházynál kettõ) önéletírásának elemzése. Maradjunk még a munka koordináta-rendszerénél: Dobos sa-játos monográfiáját nem csupán a huszadik századi magyar önéletírás „körüljárásának”
igénye hívta életre, hanem az a törekvés is, hogy a szükségszerûen új szempontrend-szert, megközelítési módot és nyelvhaszná-latot kiterjessze a ma már kevésbé esztétikai jellegûnek, hanem inkább történeti jellegûnek tekintett munkákra is. Megszok-tuk ugyanis, hogy az esztétikai értéket az újszerûséggel kapcsoljuk össze, s ahogy az egyes mûvek újszerûsége kopik, úgy egyre inkább a mûvek történeti, szociológiai olvasatához ragaszkodunk – gondoljuk meg például azt, hogy az ebben a kötetben is elemzett Móricz-írás, az Életem regénye, aztán a Puszták népe és mondjuk az Egy polgár vallomásai összehasonlító elemzése milyen alapvetõ felismeréssel gazdagíthat-ja történelmi gondolkodásunkat. Dobos azonban – az általa választott nézõpontból következõen és egyébként is nagyon helye-sen – megmarad az esztétikai nézõpontot elõtérbe helyezõ megközelítésnél, követve Ricoeur megfigyelését, aki a „megváltozott kontextusba helyezõdés képességében az erõ jelét látja”. „Ennek szellemében – mondja Dobos – a belsõ dinamikájukat idõrõl idõre visszanyerõ mûveket, s a róluk szóló írásokat a mindenkori újraolvasás nem semmisíti meg, éppen ellenkezõleg:
megõrzi õket, »második, harmadik, ne-gyedik életet lehelve beléjük.«” Sajnálatos módon a mai magyar irodalmi diskurzus nélkülözi ezt a szemléletmódot, ezért a ka-nonizálás inkább az irodalmi harc eszköze, nem pedig, mint annak lennie kellene, a különbözõ szemléletmódok, értékrendek
szembesítése, s az értékek keresése. Az az önéletírás kapcsán felvonultatott kano-nizációs rendszer, amelyik Dobos István munkájában érvényesül, az utóbbi évek egyik leggazdagabb skálát megmutató, s így számomra talán a legelfogadhatóbb eredményt hozó rendszere.
Azt az olvasó is beláthatja, hogy a jelzett kettõs törekvés által kibontakozó rendszer minden eleme, de még ennek a rendszernek a legfõbb elemei sem írhatóak le egy rövid ismertetésben. Ezért kénytelen vagyok csupán jelzésszerûen ismertetni Dobos István legfõbb állításait, illetve arra kényszerülök, hogy csupán pár megjegyzést fogalmazzak meg néhány állítás kapcsán.
Dobos alaptörekvése annak a kérdésnek a megválaszolására irányul, hogy mennyire tekinthetõ adottnak az önéletrajzi szub-jektum az olvasást megelõzõen. Ebbõl következõen az önéletírás jellemzõinek a megnevezéséhez is akkor jut a legközelebb, amikor arról beszél, hogy „az önéletíró változó önmegértése az identitás folyto-nos elvesztését és újraalkotását feltételezi a visszaemlékezésben. Az emlékezõ a fölidézett én színrevitelével alakítja ki identitátását, s ennek éppenséggel az az alapvetõ feltétele, hogy távolságba kerül-jön önmagától”. Ebbõl a megközelítésbõl származik Dobosnak az a megközelítése, hogy az önéletírásokat (tárgyalt munkákat és általában is az önéletírásokat) kiszakítja az életmûvek közegébõl. „Az életmû-elvû olvasás alapfeltevése szerint ugyanazon szerzõ szövegeinek, akár különbségeiket vagy egyediségüket tekintjük, vannak közös tulajdonságaik. Az azonos névvel jelölt szövegek intertextuális összetarto-zását magam sem vonom kétségbe. …Az önéletírások poétikai megalkotottságára összpontosítva számomra jelen pillanatban a legfogasabb szakmai kérdések egyikét azonban az jelenti, hogyan dolgozható ki az életmû-elvû olvasásnak az a válfaja, amely nem ’személyesíti meg’ (nem antro-pomorfizálja) az azonos szerzõi névvel jelölt
szövegek összefüggéseit, mégis kapcsolatot talál az egyes mûalkotás nyelvi, retorikai megalkotottsága és a szerzõhöz kapcsolódó univerzum között.” Úgy gondolom, értem Dobos István problémáját, vagy inkább azt a problémát, amelyet felvetett, árnyalt meg-fogalmazását pedig külön is méltányolom, s ha elméletileg a felvázolt probléma kapcsán az egyes mûvek egyediségét és önmagában való létezését el is fogadom, nyitott kérdés marad, hogy mit kezdjünk azokkal az életmûvekkel, amelyeket szerzõik a zárt életmû megteremtésének igényével hoztak létre, márpedig a huszadik századi magyar irodalomban, ahonnét Dobos István a maga elemzés-sorozatának a „tárgyait”
veszi, erre igencsak találunk példákat, itt és most talán elég József Attila, Illyés Gyula, Márai Sándor és Németh László életmûvét megnevezni. Németh László életmûve igencsak érdekes példa erre, hiszen – s most csak a felvetett problémánál maradok – a Dobos István által elemzett Homályból homályba címmel jelölt önéletírás darabjai különbözõ idõpontban keletkeztek, így egyáltalán kérdéses, hogy ez a munka tekinthetõ-e egyetlen munkának (vélemé-nyem szerint nem), s hogy a különbözõ darabjai miképpen elemezhetõek, ha nem nevezzük meg a közöttük megmutatkozó összefüggéseket.
Az önéletírás mûfaji határai ugyancsak számos kérdést vetnek fel. Ezek érintése
nélkül mondom, de mégis az önéletírás mûfaji határainak kiterjesztéséhez kapcso-lódó igénnyel: rendkívüli módon örülök, hogy Dobos István önálló fejezetet szentelt a modern magyar esszé azon válfajának, amelyik az esszéhez „az önéletrajz és a val-lomás újraírásával kapcsolódik” – ebben a fejezetben A magyar Pimodán, a Magyar költõ kilencszáztizenkilencben és a Lenni vagy nem lenni említõdik többek között.
Dobos mûelemzéseit számos esetben bra-vúrosnak tartom, „szövegközpontúságuk”
számos esetben irigylésre méltó invenció-zusságot mutat, s külön is fontosnak tartom azt, ahogy a Harmonia caelestist és a Javított kiadást az általa elemzett sorba beilleszti.
A Javított kiadásból idézett mondatok – „Ez a realista próza nem fekszik nekem.
Azt kéne leírnom, ami történik, se hozzá tenni, se elvenni. …Mondathoz szoktam mérni a mondataimat, nem a ’valósághoz’;
így most látom a csenevészségüket”, aztán pedig: „A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát: eddig azt csináltam a tényekkel, dokumentumokkal, iratokkal, amit akartam. Amit a szöveg akart. Most nem lehet. Mindent le kell nyelnem. Eddig én nyomtam le az olvasó torkán azt, amit akartam, én voltam az úr, a valóság csak cifra szolga” – pedig messze túlmutatnak magukon, lehet, hogy egész világunkat az ezekben a mondatokban foglaltakkal kell mérnünk.
3 pieldNer Judit
Honnan, hová olvasható ma az erdélyi irodalom története? Honnan, hová írható ma az erdélyi irodalom története? Milyen csapdákat rejt magában az erdélyizés, vagy fordítva: milyen csapdákat rejt az erdélyizés mellõzése az irodalomtörténeti diskurzus-ban? Balázs Imre József (a továbbiakban:
BIJ) nem az elsõ, és valószínûleg nem is az utolsó, aki számot vet ezekkel a kér-désekkel annak az irodalmi korpusznak a kapcsán, amelyet olvas és ír. A szerzõ legújabb kötete egy korábbi szövegének az irodalomtörténet-írásra vonatkozó elméleti megfontolásaihoz lapoztat vissza, bár nem
„az erdélyi magyar irodalom története”
címet vagy alcímet viselõ nagy elbeszélést kínál, hanem frappáns kis szövegeket, kitûnõen egybeszerkesztett hangulatos írásokat. Voltaképpen nincs is itt ellent-mondás, inkább egy játékos összekacsintás az olvasóval, egy lehetséges beszédmód, egy alternatív irodalomtörténet kiadások és újrakiadások mentén, mozaikkockák, történetek: az irodalom történetei.
A kötet 999 és 005 között íródott szö-vegek – esszék, kritikák, irodalomtörténeti tanulmányok, utószavak, az irodalmi élet különbözõ eseményei alkalmával elhang-zott elõadások – gyûjteménye. Az utóbbi
a könyvkiadás helyzetérõl, az erdélyi irodalom történetének különbözõ kor-szakairól szólnak. Továbbá olvashatunk magyar–román kulturális kapcsolatokról, világirodalmi alkotások magyar fordítá-sairól, a gyermekirodalom kérdéseirõl az új kiadványok tükrében. Az írások nagy része magyarországi és erdélyi irodalmi lapokban, heti- és napilapokban (Alföld, Korunk, Bárka, Jelenkor, Holmi, Látó, Új Forrás, Parnasszus, A Hét, Krónika stb.) jelent meg.
„Balázs Imre József egy kicsit máshon-nan nézi az erdélyi magyar irodalom törté-netét, mint ahonnan megszokhattuk” – írja a fülszövegben kötet szerkesztõje, Lövétei Lázár László. Hogy pontosabban honnan, arról a szerzõnek a már említett korábbi írásában olvashatunk: „az irodalomtörté-netírás és -olvasás: kaland, meglepetéseket tartogat. Ott, ahol teljesen körbe van cövekelve a terület, talán nincs semmi.
Ott, ahol kevés a cövek, esetleg rejtõzik valami izgalmas. Némi felelõsségtudat, némi nyelv, némi szakértelem, és a cövekek idõvel áthelyezhetõk”. A cövekek áthe-lyezésére irányuló bármiféle törekvésnek pedig elõbb számot kell vetnie azzal, hol is állnak azok a bizonyos cövekek, és miért éppen ott.
A kötet írásainak egy csoportja az er-délyiségnek, valamint az erdélyi irodalom történetének kérdéseivel foglalkozik, ezek között olvashatunk az erdélyiség hasznáról és káráról. Az Erdélyi Magyar Írók Ligájá-nak 003-as zetelaki írótáborában elhang-zott elõadás az erdélyiség (pontosabban a szerzõ által megalkotott szó, az erdélyizés) jelentését járja körül, ahhoz a kérdéshez kapcsolódva, hogy van-e erdélyi magyar