Ildikém!
Rengeteg gondolat forog bennem, szeretnék mindent leírni, semmit ki nem hagyni. Nem tudom, sikerül-e? Annyi minden feljön, annyi „kép”, gondolat, érzés, - esetleg bölcs megállapítások…
Végülis: én is „kifelé” megyek az életből, hisz 60 múltam, ahogy a ma született csecsemő is kifelé tart, mert mindenki kifelé tart.
Alapjában véve, félek az élettől, ill. félek minden rossztól, ami még előttem áll. Mert ha sokáig élek még, akkor egyre többen távoznak azok, akiket szeretek és minden távozás egy kitépett darab a szívemből, a múltamból, az életemből, a lelkemből… Ezektől a lelki sebektől, ezektől a soha be-nem-gyógyuló sebektől félek. Persze félek a testi sebektől is. Legfőképpen attól, hogy ezeket a testi-lelki sebeket, fájdalmakat EMBERHEZ méltóan, Isten gyermekéhez méltóan tudom-e majd elviselni, feldolgozni? Annak e venni, amire kapom? Úgy tudom-e hordani, hogy az az Égbtudom-e vtudom-eztudom-esstudom-en és tudom-egybtudom-en példa, és tudom-erő ltudom-egytudom-en mások számára is?
Persze tudom, rengeteg szépet és jót is tartogat az élet még nekem, mert elkezdődött az
„aratás” ideje is életemben. Látom, és örömmel tölt el minden, ami szép és jó a gyerekeimmel kapcsolatban, vagy bárkivel kapcsolatban, mégis félek azoktól, amiket fentebb említettem. Pedig időnként megadatik az is, hogy a „rosszat” Isten gyermekeként viseljem. De ezek csak a
„kegyelmi” időszakokban sikerülnek.
Legszívesebben, órákat, napokat töltenék Veled, Melletted, és tudod mire vágyom?
Feleleveníteni a múltunkat! Aztán leírni az utókor számára…
A lelkesedésünket, a hamvas lelkünket, bizalmunkat, a sok együtt felfedezett, felismert igazságokat, lelkigyakorlatokat, Csatárkát, a bokorban (orgonabokorban) Jézust. Éva nénivel Zebegényben fiatalon, aztán a minden éves kirándulást naplementével… Balatonakarattya, a sok meghitt beszélgetés, …
Igaz, hogy közösségileg szétsodródtunk, de az nem jelentette azt, hogy akár évek kihagyásával is, ne tudtuk volna ugyanott folytatni, ahol abbahagytuk. Tudtuk, éreztük, hogy vagyunk egymás számára.
Tudom, hogy semmi nincs véletlenül az életben. Az se, hogy minket összesodort az élet, úgy 1967 táján. Látod, ezt sem tudom pontosan. Lehet, hogy Te tudod, Gyurka bácsi biztosan tudja. Őt még szerencsére meg lehet kérdezni, de látod, ez kevésbé izgat. Bármilyen hihetetlen, se ő, se Barna nem hagyott bennem mély nyomot, pedig igazán sokáig volt lelkivezetőm Gyurka bácsi, és sokáig volt közösségvezetőm a Barna. Ki hagyott mély nyomot? Éva néni, és most jöttem rá, hogy Te. És ahogy gondolkodom magunkon, a múltunkon, a barátságunkon, képzeld, még az is megfordult bennem, hogy a legnagyobb veszteség engem érne, ha itthagynál. Még akkor is így van ez, ha többekkel sűrűbb kapcsolatban is vagy. Azért érzem így, mert együtt indultunk, együtt voltunk fiatalok, lelkesek, Istent keresők, Istent megtalálók. A többiek később csapódtak hozzánk, és azt hiszem, mi voltunk a legközelebb egymáshoz. Voltunk? VAGYUNK.
Igen! A jelekből, a figyelmeztetésekből olvasnunk, tanulnunk kell!!! (Pedig hányszor kapálóztam már a „leckék” ellen! Mondtam – nem is tudom „Kinek”? A Jóistennek?, Jézusnak?
Nem tudom, csak úgy bele a világba, hogy nem akarok már tanulni! Elegem van. Miért kell 60 évesen is „új lecke”?)
Ildikém! Te is valamiért kaptad ezt a keserves leckét. („Halálos leckét”?) Én is kaptam ezt a „leckét”. Még nem tudom, mi is ez a lecke, és miért kaptam? Csak kezdem kapizsgálni. Talán:
78
hogy rájöjjek arra, hogy ki is vagy számomra? Talán: tanulni a fájdalmak (lelki) elviselését, hogy jobbá legyek általa?
Margittal beszéltem ma este Rólad. Mondott valamit, amibe kapaszkodhatok egy kicsit.
Talán Annának szüksége van férfira-apára és testvérekre a további fejlődéséhez?
Borzalmasan fáj, hogy elhanyagoltad Magadat! Ez is egyfajta vétés az V. parancs ellen.
Van egy bizonyosfajta megfigyelésem, felismerésem, - nyilván a különböző olvasmányaim is besegítettek ebbe, - hogy a betegségeket sem véletlenül kapjuk. Betegséget okozhat az, ha az ember szeretetlen, vagy gyűlöl, - szerencsére ez Rád nem vonatkozik. Betegséget kaphat az, akit gyűlölnek, - ez sem vonatkozik Rád, hanem az, ha az ember nem pihen eleget, túlhajtja magát.
Lefárad az immunrendszere, az aurája, és nem lesz ellenállóképes, nem tudja legyőzni a
„támadásokat”. Ez az, amikor nem szereti önmagát az ember. (Persze, bagoly mondja verébnek…) Én is hajlamos vagyok túlhajszolni magamat. Pedig nem kell megvárni, míg
„kívülről” jön a figyelmeztetés, hogy ÁLLJ! Ha nem tudunk magunknak megálljt parancsolni, akkor jönnek előbb a kisebb figyelmeztetések: kisebb lázas betegségek, amik pár napra ágynak döntenek, később a nagyobbak: infarktus, agyvérzés, rák, még később a végzetes, VÉGLEGES ÁLLJ!!!
Jókor papolok ezekről a dolgokról…
Persze, nem tudjuk, hogy mit akar velünk a Jóisten? Ha még élet, akkor sok kín, sok szenvedés, mert ezek gyógyítása: műtét, műtétek, kemo, stb. Annának még anya, és mindenkinek, aki ezt látja és osztozik a szenvedésben, annak is figyelmeztetés, hogy nemcsak munkára, szolgálatra kaptuk testünket, ill. arra, de csak akkor tudunk küldetésünknek eleget tenni, ha megfelelően karban tartjuk testünket.
Tudunk szeretni? Szerintem nem igazán és nem jól! Szeretjük felebarátunkat? Hát, ha csak úgy szeretjük, ahogy önmagunkat, akkor… (adjuk meg magunknak a választ, hogy mennyire…) Ildikém! Ne haragudj, hogy ezekkel a gondolataimmal „temetlek”! De tudom, hogy Te vagy annyira intelligens és reális, - legalábbis egész életemben ilyennek láttalak, aki reálisan volt képes látni a dolgokat, és azokról reálisan lehetett beszélgetni, - szóval gondolom, hogy Te Magad is felmérted az esélyeidet a további életedre. Ezt az ember megteszi, ennél sokkal kisebb betegségeknél is. Ugyanakkor, - szerencsére!!!, - hiszünk, és jól tudjuk, hogy Isten kezében vagyunk. Egy hajszálunk se hullik ki az Ő tudta nélkül. Istennél semmi sem lehetetlen!
Egyszer elmesélted, hogy Móniért imádkoztál…
Csak én viszont olyan kicsinyhitű vagyok. Olyan kis porszem. Nem is tudok imádkozni.
Most érzem, hogy nem tudok igazán imádkozni. Próbálok, de olyan kis senki vagyok. Lehet, hogy nem vagyok senki, de annak érzem magam. Próbálok imádkozni. Bár én is úgy vagyok, hogy tudom, hogy az Isten jobban tudja, hogy kinek mi jó, mint én. Hozzá fogom tenni, hogy LEGYEN MEG A TE AKARATOD!
De ha az az akarata, hogy Hozzá menjél, az nekem (is) borzalmasan fájna, ugyanakkor lehet, hogy Neked az lenne a jó. Amit itt nem engedtél meg Magadnak, - a megpihenést, feltöltődést, - ott Isten Tenyerén, a már ott élő szeretteid körében megteheted. Szüleiddel, Éva nénivel, és még sok mással, - mert nyilván vannak többen is, akiket szerettél. Odaát fogod igazán látni, hogy nekem mennyire fáj, ha itthagysz minket…
Leírom Neked, hogy mit üzent Juhász Karcsiék fia, Peti – testvérén keresztül. Márta 3 nap, 3 éjjel, Peti halála után, a temetés napjáig, nem evett, nem ivott, és a következő csodálatos üzenetet kapta:
Nekem most el kellett mennem.
79
De ha figyelmesen jártok, sok mindenben megtaláltok:
OTT LESZEK az ég kékjében, a tiszta forrás hűs vizében, a csillogó hópihében.
OTT LESZEK a madárdalban, az aranyló búzakalászban.
OTT LESZEK a teliholdban, a ragyogó csillagokban, a lobogó tűz melegében, a kelő Nap vörösében, a sárguló falevélben.
OTT LESZEK a nevetésben, a szivárványban, a nyíló orgonavirágban, a rózsa illatában.
Itt vagyok már a Jóisten szeretetében.
ÉS TOVÁBB ÉLEK A SZÍVETEKBEN.
Köszönöm az együtt töltött éveket. Nagy szeretettel ölel mindenkit:
PETI
(Juhász Péter meghalt: 2004. július 30.-án. A fenti üzenetet augusztus 3.-án hajnalban kapta testvére: Márta)
Te is az Isten szeretetébe fogsz kerülni, mert jó ember voltál, és vagy még most is!!! (Hála Istennek!) Persze mindenkinek vannak bűnei, de akkor is a jó dominált életedben. Állandóan előttem van mosolyod, a szemed, ahogy nézel. És látod, ebben vagytok egyek Éva nénivel: A szemetek, a mosolyotok, amin átsüt Jézus szeretete. A sohasem bigott vallásosság. Ill. a vallásosság, az csak keret volt az Isten szeretésnek, és Jézus követésének megéléséhez.
Ildikém! Több mint egy órája írok, pedig igazában nem tudok, ill. nem volna szabad kézzel írnom, mert olyan sz. a kezem. De most nincs számítógép, hogy leüljek mellé, de le kellett írnom gondolataimat.
Veled vagyok, legfőképpen lélekben. Próbállak kézen fogni, vezetni, segíteni, visszahúzni, - csak nem tudom, hogy elég leszek–e hozzá? Bár biztos sokan tesszük ezt. Azt sem tudom, hogy van-e „jogunk” erre?
Imádkozom a magam kis gyenge nyelvén. Imádkozom azért, hogy Isten akarata beteljesedjen. Azért is, hogy felismerjük, hogy mi is az?
- Földi élet még Anna nevelésével, ugyanakkor mérhetetlen sok testi szenvedéssel?
Ha ez Isten akarata, akkor további sok-sok ima, testi-lelki segítség az élet tovább éléséhez.
- Vagy Hozzá visszatérés? Akkor sok-sok ima azért, hogy Isten Gyermekéhez méltón menj az utolsó úton, és Isten Gyermekéhez méltón tudj megjelenni Előtte.
Ha ez az akarata, akkor kérlek, hogy ne hagyj el minket, és Éva nénivel vigasztalj meg minket! (Engem)
Testvéred: Zsuzsa
Veszprém, 2005-07-14
80