Identitás. Új szó, régi fogalom. Bár a történelmi idők kez
dete óta létezik, mai fogalmi értékét, tartalmát körülbelül kétszáz esztendeje, a polgári nemzetállamok létrejöttének idején nyerte el. Nem véletlen, hogy a nemzettudat föléle
dése minden időben egybeesett a heroikus vállalkozásokat megelőző erőgyűjtéssel. Nálunk első, mindmáig érzékel
hető hatása a reformkor szellemi-politikai-gazdasági moz
galmaiban jelentkezik, s eredményeként a német ajkú Pest-Budából rövid két évtized alatt magyar művelődési központ lesz. Az identitástudat nem más, mint a történel
mi folyamatosság hite. A jelen minden értéke az ősök nagyságának, dicsőségének természetes következménye, öröksége. Egy ősi, nemzeti eposz, vagy ahogy akkoriban nevezték, naiv eposz megléte a romantikus gondolkodás eszmerendszerében egyfajta visszaigazolás szerepét töl
tötte be.
Nem rendelkezvén ilyen bizonyítékkal, két lehetőség kínálkozott. Műeposz megírásával pótolni e hiányt, mint ahogyan azt Csokonai töredékben maradt kísérlete után Vörösmarty a Zalán futása megírásával el is végezte, vagy a skót ossziani példa nyomán naiv eposzt hamisítani. Ná
lunk az eposzok korának végét alighanem Petőfi gunyoros komikus eposz-pamfletje, a Helység kalapácsa hozta. A fenséges átfordult önmaga ellentétébe; idomtalan, nevet
séges, tehát folytathatatlan. Tudta ezt Arany is, de ennél többet sejtett. Minden hexameteres mű elvetélt kísérlet, értelmetlen anakronizmus. Nyelvi sajátosságainktól ide
gen, s ha volt ősi eposzunk, az minden bizonnyal ütem
hangsúlyos ritmusú lehetett. Egy ilyen mű rekonstrukciós lehetősége valószínűleg már 1850-ben, az elnyomás leg
sötétebb esztendejében sejtelemszerűen fölvillan benne:
„Enyésző nép, ki méla kedvvel / Múltján borong... Jer Osszián, / Ködös, homályos énekeddel. (Ősszel.)
Az ősi magyar eposz
Arany korában Osszián rangja még Homéroszéval azo
nos. A szabadságharc utáni letargia idején ez a rang fölértékelődik, az érzelmi azonosulást nem zavarja a ha
misítás ténye sem - Ossziánban semmi sincs, ami klasszi
kus, ellenben ízig-vérig modern: melankolikus, tele világ
fájdalommal, múlt iránti nosztalgiával. Ám Aranyban egyelőre erősebb a teoretikus a költőnél. Az eltűnt ősi ma
gyar eposz nyomait keresi, a bizonyítékokat, azt a szilárd alapot, amelyre a készülő mű ráhelyezhető. Felfigyelt kö
zépkori krónikáink költői szépségű történeteire, amelyek alapján visszakövetkeztetett a magyar államalapítás idején még létező nemzeti naív eposzra. Észreveszi a népi fantá
ziában jelenlevő kompozíciós készséget, a gömbölyítésre törekvő hajlamot. Mint mondja: „Megvan tehát, nagyon megvan népünknél a forma iránti érzék elbeszélő költe
ményeknél is; csakhogy az alkotó tehetség, darab idő óta gyéren mutatkozik.” Éles szemmel veszi észre a népmesé
ikbe zárványszerűen befoglalt ősi epikai eszközöket mint:
- A mesehős teljesen epikai bonyolódások között har
col az ellenszegülő hatalmakkal, míg győzelemre jut.
- A hármas vagy kilences szám a cselekmény egyik nélkülözhetetlen formálója. A mesehősnek rendszerint há
rom veszélyt kell leküzdenie.
- A mesében a hőst segítő vagy gátló varázserejű hatal
mak az epopeia gépezetének (machina) felelnek meg.
Mindezek alapján Arany népi varázsmeséinkkel kapcsola
tos végső summázata egy zseniális megsejtés, amit a tudo
mányos néprajzi kutatás csak jó száz évvel később képes igazolni: „A népmese nem regénye, hanem valóságos eposza a népnek.”
Arany tehát kétfelől is kap bizonyítékot az egykori eposz meglétére, amidőn mind gesztáink színes története
iben, mind pedig egyes népmeséinkben felfedezi az epo
szi szerkezet elemeit. Nyomon követve a költő további tá
jékozódásának útvonalát, folyóiratának, a Szépirodalmi Figyelő 1862. májusi számában találhatunk újabb, szem
léletváltozást jelző anyagot. Arany közzéteszi a „A Finnek hitregéi és mondái” című tanulmányt, amelyhez rövid bejelentő megjegyzést fűz, hogy mintegy folytatásként a későbbiekben közölni szándékozik a Kalevala néhány részletét is. Ugyanezen számban jelenik meg Lévay Jó
zsef költő „Régi skót balladák” című tanulmányának első részlete is, amelyből érdemes kiemelnünk néhány sort, mivel pontos tükörképe a korszellemnek, s joggal azono
sítható Arany szemléletével is: „Énekben és dalban zen- dült meg a hősek bajnoki tetteinek emlékezete. - S minél gazdagabb volt élményekben a nemzet, annál dúsabban kell virágoznia a költészet őseredeti tündérfájának is, me
lyet nem annyira a tudomány, mint maga az egyszerű anyatermészet ápolt vala.”
A szimultán ritmus
Ezen előzmények után jelenik meg Arany folyóiratában kilenc folytatásban a Kalevala Kullervo-epizódja, amely bizonyára már nem meglepő; kerekre formált, versben el
beszélt népmese. A kép tehát, ahogy manapság mondani szokás, összeállt. Arany 1864-ben azonban mégsem a ka- levalai mintát követve írta meg a Buda halálát. Ahogyan a hexameteres formát idegennek érezhette, joggal idegenke
dett a kétütemű nyolcasok fárasztó monotóniájától is. Ta
lán ezért választotta mintául inkább a Nibelung-éneket, s írt meg egy monumentális családi drámát Attila és Buda harcában. Versritmusa azonban új, egyéni. Arany ragyogó költői leleménye: a szimultán ritmus.
Végtére is fölvetődik a kérdés: Arany lemondott-e az ősi magyar hősköltemény újjáalkotásának tervéről? Nem.
A kérdéses mű benne található a Buda halálában.
Egyszá-lú epikai mű, ősi nyolcasokban, alliterációkkal, ismétlé
sekkel, párhuzamokkal. A Rege a csodaszarvasról.
Fehérlófia-változatok
Lőrincz László mongol népköltészeti kutatásaiból tudjuk, milyen a pusztai lovasnomád népek mitológiai világképe, mesevilága, költészete. Elemzései szerint e népek verses nagyepikája a hősének, amely viszonylag egyszerű szer
kezetű. Alaptípusai: a feleségszerző, a feleségvisszaszer- ző, a vagyonszerző, a szülő- vagy testvér-megszabadító, valamint a gyilkos anya (testvér) típus. Egyes népmesék voltaképpen ezek „bomlástermékei”. Érdekes igazolását adja ennek a mongol Dzsangar hősének egyik részlete, amely főbb mozzanataiban megegyezik a mi közkedvelt Fehérlófia című népmesénkkel. Nálunk ennek verses vál
tozatát sajnos, már nem találták meg kutatóink.
Arany tehát a népmesékből zseniálisan visszakövet
keztetett egykori hősepikánk meglétére, s gesztáink elem
zésekor sem tévedett. A királyfiak üldözte csodaszarvas eltűnik a mocsárban. A szarvas is mitológiai lény. A per
zsa Ezeregynap mesegyűjteményben található a történet archaikusabb változata; innen tudjuk, hogy az üldöző ki
rályfi elől eltűnő szarvas másnap a tóparton újra megjele
nik, de már eredeti, mitológiai, istenasszonyi alakjában.
1992.
Inka mítoszok
Az indián kultúrák iránti érdeklődés az európai ember számára mindig is másodlagos jelentőségű volt. A görög műveltség bűvöletében csupán az egzotikumnak kijáró fi
gyelemmel közeledik a nem európai őskultúrák felé, amely gesztus igen gyakran a felsőbbrendűségtől sem mentes. Mi sem igazolja ezt jobban, mint az a tény, hogy hazai könyvkiadásunk az elmúlt tizenöt év alatt fél tucat
nyi görög mitológiát (Kerényi, Cox stb.) szállított köny
vesboltjainkba, mígnem sorra kerülhetett a perui indiánok mítoszainak és legendáinak ez a vékonyka gyűjteménye.
Amikor 1532-ben az utolsó inka uralkodót a primitív, kalandor Pizarro fogságba ejtette, egy tizenkétmillió lako
sú, közel egymillió négyzetkilométer kiterjedésű biroda
lom szétesése és végpusztulása indult meg. Fejlett állami
ságot és városi civilizációkat morzsolt szét igen rövid idő alatt a barbár gyarmatosítás. Már egy évszázaddal koráb
ban törvények rendelkeztek a kötelező pihenőnapok be
tartására, büntetés sújtotta az árulókat, gyújtogatókat, szü
lő- és testvérgyilkosokat - és szigorúan ítélkeztek a házas
ságtörőkön. Előírások alapján intézkedtek a földek fölosz
tásáról és a közösségi munkáról. Mielőtt azonban túlzott idealizálásba tévednénk, észre kell vennünk e nagyszerű szervezettség árnyoldalait is. Az államalkotó többség szisztematikus áttelepítések révén homogenizálta orszá
gát, s föltűnik még egy, a mi századunkból jól ismert mo
tívum is: a cuzcói inkák nyelvének kötelező ismerete - előzetes föltétele volt bármely állami hivatal elnyerésének!
A mindenkori inka uralkodó - hasonlóan az egyiptomi fáraókhoz - a Nap egyenes leszármazottja volt, halála után az istenek közé emelkedett. Az isteni, emberi, állati.
növényi s az élettelen sziklák világát nem választja el ha
tárvonal; egyik létezési formából zökkenőmentesen lehet átjutni a másikba. Voltaképpen mindegyik mítoszi közeg.
„Rejtett létezés ez - mondja Henri Wallon - melyből a lát
ható létezés ered, állandó támasza ez annak, aki az élet változásainak és esetlegességeinek van alávetve. Az okok érzékelhetetlen világába érkeztünk”, ahol az istenek em
beri alakban is megjelennek védenceik megsegítésére, a husáng érző, szerelmes emberré, az ember sziklává válto
zik, az üldözött asszonyból szivárvány lesz, a viharisten emberi rabszolgákat tart, s az egyszerű pásztor isteni fele
séghez juthat. Az eseményeket működtető erő itt sem más, mint a varázsmesékből ismeretes mesei csoda. A gondolat erejével közlekedő hős, vagy a varázstükörben megjelenő isteni személy nem idegen az európai folklór világától sem. A három tojásról olvasva eszünkbe juthat a Kalevala első éneke; a többszöri teremtés és az isteni harag követ
keztében földre zúduló özönvíz története pedig a bibliai Teremtés könyvének eseményeit idézi emlékezetünkbe.
De hogy magyar vonatkozást is megemlítsünk, a Csillag
hercegnő történetében a Tündér Ilonáról szóló népmesénk - és még Árgilus című széphistóriánk -, alapmotívumára bukkanunk: a szépséges tolvaj éjszakánként a(az aranyal
mák helyett) a burgonyaföldet dézsmálja meg rendszere
sen, miközben az őrzőn leküzdhetetlen álom vesz erőt.
Meggyőzően bizonyítja ez a könyv, mennyire másodla
gos jelentőségű földrészek földrajzi távolsága - az embe
ri lélek archaikus rétegeiből mindenhol ugyanaz a csoda tör felszínre.
(Daniele Küss: Az inkák. Mítoszok és legendák.
Gulliver Kft. ) 1992.