Sem a hold, sem a csillagok
Nem látják, egy sötét alak A magasban miként mozog, Hogy mássza a bástyafalat.
Mint az inga, leng a szélben, De csak mászik, mint az evet.
Egy kötélen függ a térben, Ég és a föld között lebeg.
De végtére mégis felér.
Eső vágja, vihar tépi.
Halántékán csurog a vér.
Nem tudja, tán nem is érzi.
* Csikorog a kulcs a zárban.
A rab eszmél, és felriad.
Felkönyököl a homályban, Arcán félelem, iszonyat.
– Egyik ajtó be van zárva, A másik most csapódott be, Az ablaknak is van rácsa.
Jaj, ki lehet, ó, ki jött be?
– Hová legyek? – Csitt, csitt, csitt, csitt!
Meg ne ijedj, kis Báránykám, Ne félj semmit, én vagyok itt, Repülj hozzám, kis Madárkám!
S. Becz P ál • A d alnok álma 36
– Hát eljöttél, én megmentőm?
De vártalak, én Istenem!
– Igen, de egy kicsit későn, Mert hamarabb nem jöhettem.
– Édesanyám, ó, szegényke, Ugye hogy csak sír utánam?
Mondd csak hamar, mi van véle?
Alig várom, hogy már lássam!
– Nincs most idő szép kedvesem!
Percről-percre nő a veszély.
Vagy vesszünk itt mind a ketten?
– Mondd meg nekem, anyám nem él?!
– Súlyos a szó, nehéz nekem.
– Ó, istenem, szegény anyám!
– Alszik mélyen, eltemettem A múlt éjnek bús hajnalán.
Nem bántotta senki sem őt, Szívét megölte a bánat, Az szőtte rá a szemfedőt, Meghalt szegény teutánad.
Jirmijáhu is megpihent.
Balázs letette a kardot.
Nyugszanak már a sírban lent Feledve bajt, földi gondot.
Induljunk, hát sorsunk elé, Bármit hoz is ránk a végzet, Az élet vagy halál felé, Az lesz, amit Isten végzett!
37
S. Becz P ál • A d alnok álma
* Sötét az éj, zúg a Duna,
Szántja hátát a téli szél, Üvöltöz, mint vad fúria, S a habokkal tusára kél.
Ki az a két vakmerő lény, Aki most a habokra száll, Lélekvesztőn istent kísért Megvetve életet, halált?
Ifj ú lányka rettegve áll.
– Istenem, hát nincs más mentség?
Hiszen ez a biztos halál, Ez a végzet, nincs menekvés!
– Ne félj, átringatlak rajta, Egyek vagyunk én s a folyó!
Úgy kel velünk habról-habra, Mint az álom, a kis hajó.
El is indul a kis sajka, A hab porrá törik orrán, De nem riad, aki hajtja,
Kemény kézben van a kormány.
Indul, de még alig halad, Máris megszakad az útja.
Párkányába csáklya tapad, És a partra visszahúzza.
A parton meg fáklyák gyúlnak, A fényükben sötét árnyak.
Gyilkos fegyverükhöz nyúlnak Parancsszóra lesve, várva.
S. Becz P ál • A d alnok álma 38
– Te vagy, Mirkó? Csak most látom, Hogy te húztál vissza engem.
Van egy seb a bal pofádon, Megkapod a párját menten!
Partra szökik, mint a villám, Kardja zúgó, halálos vész, És egy élet, mint a hullám Elenyészik, hogy partot ér.
Pillanatig Mirkó még áll, Keze a csáklyára dermed, De fej nélkül szörnyű látvány, Ahogy egyet-kettőt lépked.
Rohannak már egymás után, Mint bősz vadak hárman-négyen.
Kard, buzogány, kurtacsákány Emelkedik minden kézben.
Pusztulni kell, nincs menekvés, Ahány fegyver, annyi halál.
Vesznie kell semmi kétség, Ha csak egy is célba talál.
De mégse! Nem, mert a roham Íme, parancsszóra megáll, Mint a vad is visszahorkan, Ha kutyákat szemben talál.
– Megálljatok, nem engedem!
Másképp kell elpusztítani, Mert a gyors halál kegyelem.
Egyéb sorsot szántam neki.
Megismersz-e, Farkas koma, Szép alkalmi révészlegény?
– Téged ismerni nem csoda, Messziről bűzlik a görény!
39
S. Becz P ál • A d alnok álma
– Emlékszel-e még a szóra?
Találkozunk, mondtam neked, Halálod lesz az az óra!
És a szavam meg nem szegem.
Azt gondoltad, könnyűszerrel Elviheted innen a lányt?
De őrség volt minden helyen Fényes nappal, vak éjszakán.
Minden lépésedet lestük.
Tudtuk, felmásztál a falon, Sőt hallottuk, észrevettük, Hogyan vergődtél a habon.
Te jöttél, és bátran mentél, Vélted, tiéd a bárányka, Közben szépen beleestél, Bolond Farkas, a csapdába!
Most én ütök vissza neked, Nem ököllel, nem is bottal, Mégis megalázlak téged
Szégyenemnél százszor jobban.
Négy fal közé leszel csukva, Ahogy mondtam. Emlékszel-e?
Láncra verve, mint a kutya A sötét börtönbe vetve.
Én ölelem majd a leányt, Te meg falhoz kötve nézed, Miként gyúl ki arcán a láng, S szedem ajkáról a mézet.
Meghalsz, azt már mondtam neked, Pusztulnod kell, hanem előbb Még a szemedbe nevetek, Szeretőm lesz a szeretőd.
S. Becz P ál • A d alnok álma 40
Szeretőm lesz, ahogy mondom, Hisz szép, kívánatos személy.
És ha egyszer majd megunom, Jön utánam a szolganép.
– Vessz meg, aljas, gonosz pára, Szolgahadad meg nem védhet, Pillanatod sincs már hátra, Kimértem az időt néked!
Több kard villan fel az éjben, Késő minden, hiába már, Csak leroskad a fövenyre, Kopár István halva van már.
Balta zuhan a csáklyára, Egy taszítás a csónakon, Meg is indul már a Dunán, Siklik a sajka a habon.
Evez is már három helyett, Porzik a víz, ahogy szeli, Megy a csónak, ahogy lehet, Az éj lassan befedezi.
De a parton kézíj pendül, A víz felett halál süvölt, És a dalnok előre dől, Jajszavába a szél süvölt.
Kósza vessző, mégis talált, S fekete szárnyán a végzet Elhozta a sötét halált, Költözik egy ifj ú lélek.
– Szép kedvesem, istenveled!
Az evezőről lehull a kéz.
Nincs már erő, száll az élet, A csónakon úr lesz a vész.
41
S. Becz P ál • A d alnok álma
– Gyere hozzám, édes szívem, Nem tudlak már megmenteni!
Elhagyott az ég, az Isten, Nincs segítség, el kell veszni!
– Együtt halok meg teveled, Ha már együtt nem élhetünk.
Két elhagyott, árva lélek, A halálban egyesülünk.
Kulcsold derekamra kezed, Hadd dermedjem rám a karod!
Kapcsold övemhez az öved, Ne hagyd el a menyasszonyod!
Vége-hossza nincs a csóknak, Ám a dalnok nem csókol már.
Billen, és üres a csónak, Nászútra kél az ifj ú pár…
*