KÉT BESZÉD 1.
Kedves Tárlatnéző Közönség!
Mikes Kelemen iskolájának e termében a falakat könyvek szentelték meg.
Amikor utoljára itt megfordultam, körben a polcokon az egykori Lyceum-könyvtár könyvei álltak glédában. Az ajtó mellett jobbra — ha jól emlék-szem —, úgy kézmagasságban, a polcon a szélső kötet első egyetemünk, a Bá-thori István alapította egyetem könyvtárából maradt fenn, s történetesen olyan példány volt, melynek korábban az első erdélyi fejedelem, János Zsigmond volt a tulajdonosa.
Azóta e könyvek innen pár száz méterre odébb, az Apáczai Csere JánoS lakóháza helyén épült üvegpalotába költöztek, de lám, a falak itt maradtak, s nem kis örömünkre ma is könyvnek adnak otthont.
Egy különleges, egyetlen példányban készült könyvnek.
Libellus pictus, azaz képekkel írt könyv lapjait láthatjuk a falakon, s mel-lettük még néhány más grafikai művet. Ezek együttesen arról tájékoztatnak, hogy az utóbbi három-négy esztendőben mi foglalkoztatta a művészt: szülő-földjén és idegenben milyen látvány mozgatta meg alkotó képzelőerejét és
sa-játságos kifejező eszközeivel, a vonalak és a foltok halmazaival miképpen ma-gyarázza a világot.
Ki tagadhatná, hogy a művész egy közülünk, a sokaságból; együtt cipeljük mindennapi gondjainkat, de ő a sajátját még megtetézi a mindnyájunkéival.
Mert hiába azonos szemünk szaruhártyája, a szemlencsénk és a látás egész fiziológiai folyamata, a művész másképpen lát, tekintete mélyebbre hatol, a lát-ványban tágabb összefüggéseket fedez fel, mint mi, akik nem gondolunk az elénk táruló valóság esztétikai formarend szerint való értelmezésére. A látás-nak ez a másneműsége akkor derül ki, amikor a művész elmondja nekünk, ami-kor közli velünk az érzékszerve által felfogottakat.
Azt, amit mond, és azt, ahogyan élményeit papírra veti, nemcsak a míves-ség különíti el a laikus kezemunkájától, hanem a műben jelenlevő erkölcsi tar-tás és a tehetség is.
Ki tagadná, hogy a művész egy közülünk a sokaságból, de azt is tudjuk, hogy ő másképpen méri az időt, más a naptára, más az órája. Pirosbetűs napo-kon is munkában találjuk, gyűjti anyagát, és a műbe kívánkozó gondolatok gyakran álmatlanná teszik éjszakáit. Felnőtt fejjel, de a gyermeki hit buzgal-mával rohan, hogy belekapaszkodjék az aláhajló szivárvány káprázatába, mert az alkotás jogához ragaszkodva a végtelennel mint valósággal számol, és a vé-gességét csak annak részeként fogja fel.
Ügy értelmezi a világot, hogy magában újra is teremti.
Ezeken az itt látható rézkarcokon hatvan ház tárul elénk. Ezek a házak itt a szülőföldön, Alsócsernátontól Zsibóig a tovatűnt századokban épültek, otthont adtak a szellemnek: a tudománynak, irodalomnak, művészetnek és a hitnek.
Éltek, munkálkodtak és meghaltak bennük jeles emberek. Nemzedékek hosszú sora váltotta egymást, korstílusok születtek és adták át helyüket a következő-nek, de a ház rendeltetése megmaradt mindmáig annak, ami eredetileg volt:
otthonul szolgál és a család mentsvára.
A művész érzékeny szeme észreveszi a jeleket, amelyekkel eleink az ottho-nul és védelmül szolgáló házakat ékesítették. Római kövek, középkori kő-csipkék, reneszánsz pártázatok, barokk cirádák idézik a történelmi időket, s közben az idő múlásán diadalmaskodó emberi alkotókedv örök életét hirdetik.
-J1
Az elmúlt nyolc évben két könyvet kaptunk Cseh Gusztávtól: a Hatvan főembert és az itt látható Jeles Házakat. Az elsőt fiának dedikálta, a másodikat feleségének. Dedikációival is bizonyságát adta, hogy életében milyen nagy sze-repe van a családi otthonnak.
A művészt a testi gyengeség megakadályozta, hogy e tárlat megnyitóján részt vegyen. Mi innen baráti szeretéttel kívánjuk, hogy legyen ereje legyűrni a betegséget, legyen ereje ismét kézbe venni a ceruzát, a tollat, a karcoló tűt, hogy vonalainak és foltjainak különös halmazával magyarázza nekünk — öreg barátainak és fiatal tisztelőinek — a világot, melyben élnünk rendeltetett.
Tárlatmegnyitó a kolozsvári 3-as sz. Matematika—Fizika Líceumban, a volt Lyceum-könyvtár nagytermében rendezett kiállításon, 1985. június 11-én.
35
2.
Végtisztességtevő Gyülekezet!
A végzetes rohanással múló idő, ím, halotti beszéddé morzsolja a minapi tárlatmegnyitó szavakat. A gyász fénykévéjében már nemcsak az utóbbi há-rom-négy esztendő művészi termését vesszük számba, hanem magunk elé idéz-zük a földi lét lezárulásával véglegesült életpálya egészét, természetesen nem teljes gazdagsága és sokszínűsége kibontásának igényével, hanem csupán leg-fontosabbnak érzett jegyei felvillantásával. És tesszük ezt nem a búcsú, hanem az életművel való további együttélés szándékával.
Embervoltunk egyik legszebb bizonysága az, hogy van művészet. S a kü-lönleges értékű emberi alkotások egészének, a művészetnek egyik fő jellemzője éppen az, hogy segít megkapaszkodnunk a rohanó időben, és segít eligazodnunk a végtelen tér ama véges pászmájában, ahol élnünk rendeltetett. A művész, akinek koporsóját körülálljuk, az időt és a tért történelmileg érzékelte. Nyitott szemmel és kitárulkozó szívvel fogadott magába mindent, amit a nagyvilág és a szülőföld sok százados fejlődése rendjén értékben felhalmozott, és tanulságul elébe rakott. Tudta, hogy mit kell megtanulnia és megtanulta, hogy mit kell elfelejtenie.
Vérbeli grafikus volt. Eredeti mondandója, összetéveszthetetlenül egyéni stílusa, harsányságtól mentes, karakteres formanyelve a vonalak és foltok vi-lágmagyarázó erejére hagyatkozva fogja kézen a befogadásra kész nézőt, és vezeti a legtitokzatosabb világba, az ember belső universumába. Ha idősebb pályatársai kultúránk történetében élvonalbeli szerephez juttatva a képzőmű-vészetet, művészettörténeti fogalommá emeltek olyan helyneveket, mint Sztána vagy Zsögöd, ő Csernátonnáí tette ugyanezt. Annak jellemzésére, hogy mit je-lentett számára ez a kis háromszéki falu, elég annyit említenünk, hogy élete utolsó napjaiban is oda kívánkozott. Mert egész életében úgy tapasztalta, hogy onnan csak megerősödve lehet visszatérni.
Egyébként igazán nem volt elvonuló, magábahúzódó természet. Jól érezte magát Európa nagy metropolisaiban is, de jeles példához igazodva vallotta, hogy valahol otthon kell lennünk. Így lett művésze az otthonteremtésnek is.
Otthona nemcsak családjának volt boldog fészke, hanem melegségével csábítóan hívogatta mindazokat, akiket hivatás, közös gond, eszmeazonosság vagy éppen barátság kapcsolt össze a vendégszerető házigazdával.
Az emberségnek próbaköve, hogy ki mennyivel vállal többet önnön sorsá-nál. A családfő magára veszi asszonya, gyermeke gondját, a művésznek, az igazinak azonban még osztoznia kell a sokaság örömében és fájdalmában is.
A Múzsák rendszerint kegyetlenek és önzőek: teljes életet követelnek. Boldog lehet tehát az a művész, aki úgy egyezik ki velük, hogy mindennapjaiban és életművében meg tudja teremteni az egyéni és a közösségi ember példás har-móniáját. Elmondhatjuk, hogy a Pantheon és a Libellus Pictus, a fiúnak és a feleségnek szóló dedikációkkal, mindannyiunkhoz intézett mondandójukkal en-nek a megtalált harmóniának az emlékeiként is maradandóságra számíthatnak.
Cseh Gusztáv jelenléte közöttünk a szépségbe vetett hitünket táplálta, ö nem félt szépet és szépen alkotni olyan korban, amikor divatos teóriák már-már alpári vidékiességnek minősítették ennek a fogalomnak a puszta említését is. Nem a rútnak, az embertelennek a tudomásul nem vételével tartott ki a szép mellett, hiszen ép ésszel és jó szemmel — látva, hogy a század embere miként szennyezte be önmagát, környezetét és fogalmait — ezt nem is tehette, de
ki-tartott hite mellett, hogy a szépnek az emberiség életében küldetéses szerepe van, és ennek felmutatásával a művésznek nemünk megváltásán kell munkál-kodnia, mégpedig úgy, hogy legalább bimbónyi reménységet nyújtson a kor-társaknak és a maradéknak.
Drága Guszti barátunk! Te örvendezni tanítottál minket, örvendeni az élet
— sokszor rejtett — ajándékainak.
A végtisztességnek ezekben az ólomnehéz perceiben azt kívánjuk a hátra-maradottaknak, hogy gyászukban is mindenekelőtt arcod mosolyára, szemed csillogására emlékezzenek, az élet értelmébe, az értelmes életbe vetett hitedbe kapaszkodjanak, mert ez a Te szép életed legnemesebb hagyatéka. Ezt próbál-juk megőrizni mindannyian, akik szerettünk és tiszteltünk Téged.
Nyugodjál szép békességben, életműved legyen közkincse azoknak, akikért éltél és alkottál.
Elhangzott Kolozsvárott, az Egyetemiek Háza előcsarnokában, 1985. június 22-én.