A polgárosodás folyamatai az elmúlt kétszáz esztendőben e két tájegységen (a szomszédos Szigetközzel együtt) a hagyományos kultúra nagy mértékű egységesüléséhez vezettek. Ez az egység a hagyományos hangszeres zenei kultúra területén is érzékelhető, bár az Alsó-Csallóközben a
vonószenekarok játékstílusának egyes archaikus vonásai, illetve a régies dallamtípusok nagyobb aránya alapján egyfajta fáziseltolódásra is következtethetünk. Sajnos, a néhány korai dudafelvétel után az első értékelhető hangszeres adatok erről a területről csak az 1960-as évek végétől kezdtek szaporodni, és kezdetben azok is csak pillanatfelvételeknek tekinthetők. A régió hagyományos hangszeres zenei kultúrájáról ezért csak töredékes képet tudunk vázolni, de a a két tájegység egy egységben való bemutatása a viszonylag gyér adatoltság mellett is indokoltnak látszik.
Csallóköz
A Duna a múltban, amíg sodrását nem fékezték gátak és duzzasztóművek, a Dévényi Kapuig egy viszonylag gyors folyású hegyvidéki folyó volt. A Kisalföld síkjára érve azonban hirtelen lelassult és több ágra szakadva kiterjedt belvízi deltát alkotott. A folyó itt rakta le az Alpok aljáról kiszakított és több száz kilométeren át görgetett hordalékanyagát. Ebből az irdatlan homok-és kavicsrakományból épült ki a jelenleg Európa legnagyobb folyami szigetének számító Csallóköz illetve kisebbik, déli szomszédja, a Szigetköz hordalékkúpja. A múltban, a folyamszabályozás előtt az
48 Öreg-Duna és máig fennmaradt két mellékága, a Mosoni-, illetve Kis-Duna mellett több tucat kisebb-nagyobb ág szabdalta ezt a területet. A hajdan Pozsony alatt elterülő, Farkastoroknak nevezett erdő térségében vált ki a főágból az egyik ilyen mellékfolyó, melyet az itt letelepedett magyarok Csallónak neveztek el. Régi, még az őshazából származó szokás szerint amely területet két víz határolt, azt mindig a kisebbik ágról nevezték el, s a Duna és a Csalló közötti térség így kapta a Csallóköz nevet. A szó az írott forrásokban először 1269-ben jelenik meg Challo Keuz alakban. Bár a Csalló a középkor végére fokozatosan elapadt, s helyét a Kis-Duna vette át, a sziget a magyar nyelvben máig megtartotta régi nevét.128 A laza hordaléktalajban kanyargó folyók folytonos medermozgásai révén a Csallóköz területe sem volt állandó. A XIX. századi folyószabályozás óta viszont a vizek ártereit egyre szűkebb és egyre állandóbb határok közé szorította a kiterjedt védműrendszer, majd 1886 és 1896 között az összehangolt, átfogó vízrendezés révén a közel háromszáz kisebb sziget és számtalan folyóág mocsárvilága búzatermő kultúrtájjá alakult át. Ma a Csallóköz határait a Duna, illetve a Pozsony alatt abból kiváló Kis-Duna alkotják, valamint a Vág, mely Gútánál fogadja be a Kis-Duna vizét majd azzal együtt Komárom alatt torkollik a Dunába. A Csallóköz a természetföldrajzi és etnográfiai szemponok mentén, illetve a helybéliek csoporttudatában is három kisebb részre tagolódik. A vizek felsőbb, nyugati szakaszai által övezett Főtáj területe valaha Pozsony megyéhez tartozott. A tájegység alsó, keleti régiója, az Altáj egykor Komárom megye részét képezte. Földrajzi szempontból ide tartozik a mindössze hét települést számláló, szintén a Duna egyik mellékvizéről elnevezett Csilizköz is, mely viszont a régi Győr megyének volt a Duna bal partjára átnyúló területe. A Főtáj településszerkezete máig megtartotta az Árpád-kori eredetű sűrű, aprófalvas jellegét, míg az Altáj térségét nagy határú, nagy lélekszámú halmazos települések hálózata jellemzi. Az itteni, gyakran többezer lakossal bíró községek kiterjedt külterületein alakult ki a csallóközi „rétek‖ tanyavilága. A Csallóköz a homogén magyar etnikai tömbhöz tartozik. A sziget nemzetiségi összetételét a múltban csak néhány, Pozsony alatt elhelyezkedő apró középkori eredetű falu (Dunahidas, Csölle, Dénesd, Misérd, Torcs) német közösségei színezték.129 A Csehszlovák állam kialakulását követő évtizedekben aztán megindult a szlovákok tervszerű, államilag irányított betelepítése, ám a számukra kialakított kolóniák (újonnan létrehozott települések) viszonylag zárt közösségei már nem tudtak hatást gyakorolni a Csallóköz néprajzi képének átformálására. E táj lakosságának megélhetését az első folyamszabályozás korszakáig a vizi utak kereskedelmi adottságai, valamint a vízbőség adta gazdálkodási lehetőségek határozták meg. Már az első írott források is kiemelik a Csallóköz vízi világának halbőségét, melynek szervezett betakarítására már a középkor folyamán több helyen halászcéhek alakultak. A csallóközi halászat céhes hagyományait legtovább a komáromi halászcéh folytatta, melynek utolsó céhmestere 1946-ig töltötte be tisztségét. A tájegység zsákmányoló gazdálkodásának másik jellegzetes válfaja az aranymosás volt, innen eredeztethető a Csallóköznek a forrásokban és a népnyelvben egyaránt szereplő másik neve, az Aranykert is. A Duna fövenyének gyér aranytartalma viszont csak kitartó, szorgos munkával volt kinyerhető, így az ezzel foglalkozók (akiket legtöbbször Szap, Vajka, Bős és
128 Vö.: Püspöki Nagy 1989
129 Liszka 2002: 162-165
49 Medve községekben említik) már a XVIII. században is a csallóközi lakosság szegényebb rétegéhez tartoztak.130 A vízjárta területek hasznosításában nagy szerep jutott az állattartásnak is, melynek itt egy különleges, ártéri válfaja alakult ki. A rétek és szigetek legelői a vizekkel, mocsarakkal körülvett, nehezen megközelíthető területeken helyezkedtek el, s ez az elzártság a lecsapolásig életben tartotta a rideg állattartást. Az ártéri gazdálkodás rendszerében a szarvasmarha-, illetve a lótartás volt leginkább jövedelmező. Az állatokat gyakran úsztatva hajtották át egyik legelőterületről a másikra és a gulyákat, méneseket egész évben kinn tartották a legelőkön. A nagyarányú állattartás kulturális hatása a régió ármentesítése után sem tűnt el nyomtalanul. A pásztorok Csallóköz társadalmában is különleges, az állattartás szakfeladatain messze túlmutató szerepet játszottak. Sok gyógyító, de a rontáselhárításhoz és egyéb mágikus műveletekhez is értő füves ember került ki közülük, s a vonósbandák elterjedése előtt a falvak tánczenéjét szolgáltató dudások többsége is pásztorember volt.131 A folyamszabályozást követő időszakban a vizenyős legelők fokozatosan szántóterületekké változtak, ami a Csallóköz látványos gazdagodását hozta magával. Ezzel párhuzamosan felbomlott a tájegység pásztortársadalma is, de annak ellenére, hogy a muzsikálás a két világháború közti időszakra már mindenütt a cigányzenészek kezébe került, a dudazene az itteni vonósbandák dallamkészletére és játékstílusára egyaránt erős hatást gyakorolt. A természeti környezetnek a külső befolyásoktól oltalmazó tényezői mellett a Csallóköz társadalmi fejlődésére a szabad királyi városok (Pozsony és Komárom, illetve a püspöki székhelyként is nagy jelentőségű Győr), valamint Bécs közelsége a polgárosodás erejével hatott. Ennek a hatásnak tudható be a népviseletek egyszerűsége, és általában, a népi díszítőművészet látványosan egyszerű motívumkincse, sőt sok esetben hiánya is. A felső-csallóközi nemesi udvarházak „fizetőképes kereslete‖ a XVIII. század végén közrejátszott a cigány vonósbandák kialakulásában.132 A műfaj első „jegyzett‖, ünnepelt művésze, Bihari János cigányprímás (1764-1827) is itt, a Dunaszerdahely mellett található Nagyabonyban, a Pállfy grófok birtokán látta meg a napvilágot.133 A Csallóköz népzenéjének tudományos feltárása Bartók Béla 1910-es nagymegyeri, illetve Lajtha László 1913-as nemesócsai gyűjtéseivel indult meg, majd Manga János134, Szomjas-Schiffert György135, Ág Tibor136 és Nagy Iván137 végeztek e tájon jelentősebb gyűjtőmunkát. A régió hangszeres zenefolklórjának gyűjtése a néhány korai, fonográfos dudafelvétel után az 1960-as évek végétől, elsősorban a Martin György által vezetett néptáncgyűjtések nyomán kapott új lendületet138, s az ebbe a tárgykörbe tartozó jelenségek rohamos felszámolódása okán napjainkra alighanem le is zárult.
130 Liszka 2002: 175-176
131 L. Nagy 2002: 58-62
132 Vö.: Kocsis 1997, Kubinyi-Vahot 1854: 158.
133 Vö.: Sárosi 2004: 11-18.
134 Manga János 1937-ben készített fonográfos dudafelvételei között Nagy Károly doborgazi dudás játéka is fennmaradt, s az itteni furulyák típusairól is értékes adatokat jegyzett fel. L. Manga 1939a: 237-238. MH 2822
135 L. Szomjas-Schiffert 1972
136 L. pl. Ág 1986, 1994, 1999a
137 L. Nagy 1998, 2002
138 L. Takács 2000: 55-79, 89-114, 131-157, 164-178.
50 Az Alsó-Csallóköz hangszeres népzenei hagyatéka
A hangzó példatár 1. sz. lemezének felvételein a csallóközi Altáj, vagyis az Alsó-Csallóköz hagyományos hangszeres zenei kultúrájának utolsó autentikus képviselői szerepelnek. Az itt hallható dallamokat olyan cigányzenészektől rögzítettük, akik a kistáj városaiban, falvaiban és tanyavilágában muzsikálták végig az életüket. A lemez két gyűjtés zenei anyagából lett összeválogatva. Az első alkalomra két prímás érkezett, az 1929-ben, Gútán született Farkas János „Manus‖, valamint a nála tíz évvel fiatalabb, nagymegyeri származású Katona Rudolf „Daska‖. Ők a felvételeken felváltva muzsikálnak, mégpedig a régi csallóközi bandák „minimál-felállásában‖, azaz csak egy brácsa és egy bőgő kíséretében. A két prímás eredeti zenekarai ugyanis a gyűjtés idejére szétestek, Katona Rudolf el is költözött Dunaszerdahelyre. A felvételek alkalmi társulata is az itt élő zenészkollégái segítségével egészült ki zenekarrá (megjegyzendő, hogy felvételeink bőgőse szintén nagymegyeri származású volt). Ezzel szemben, a lemez zenei anyagának utolsó negyedében hallható nemesócsai zenekar esetében azt a régebben oly gyakori állapotot sikerült tetten érni, amikor a banda egy szűk családi kör összeszokott tagjaiból állt. A prímás, Vontszemű Vilmos „Rókusz‖ a zenekar brácsásának és bőgősének is édes testvére volt, míg cimbalmon a fia, Vontszemű Tibor játszott. A stúdióbéli teljesítményükre sajnos az idős kor és az azzal járó betegségek is rányomták a bélyeget, de felvételeikből igyekeztem az összes, terjesztésre alkalmas dallamot kiválogatni.
Gúta, Nagymegyer és Nemesócsa az Alsó-Csallóköz legnagyobb lélekszámú településeinek számítanak. A Magyar Királyság évszázadában Komárom vármegye Csallóközi járásához tartoztak, így gazdasági kapcsolataik is nagyrészt a megyeszékhely irányában érvényesültek. Komárom ugyanakkor hosszú évszázadokon keresztül szinte zárt városállamként működött, és a régiótól sok tekintetben elkülönülten fejlődött. Gútát, Nagymegyert és Nemesócsát a források az 1260-as évektől fogva említik, bár mindhárom település története ennél sokkal korábbi gyökerekre nyúlik vissza. Bár Gúta és Nagymegyer a török korban városi jogokat szerzett, Nemesócsa pedig később járási székhely is volt, mindhárom település a 20. század elejéig megtartotta falusias, agrár jellegét. Az Altáj lakosságának összetétele is ennek megfelelően alakult, a faluközösségeket földművelők, pásztorok, illetve halászok alkották, és az itt élő köznemesi családok (Nagymegyeren és Nemesócsán ezek számaránya kiugróan magas volt) is nagyrészt mezőgazdasági árutermelésből éltek. Az elmúlt évszázad viszont gyökeresen átformálta az Alsó-Csallóköz népének életét. A folyamszabályozás, az ártéri gazdálkodás felszámolása, a Magyarországtól történő elcsatolás, a csehszlovákiai magyarok kollektív bűnösségének törvénybe iktatása (1945) és közel százezres tömegének kitelepítése (1946-47), a Gútát és vele együtt több falut teljesen romba döntő 1965-ös árvíz, majd az azt követő újjáépítés és iparosítás mind az itteni hagyományos kultúra eróziójának irányában hatottak. Ez a folyamat nem kímélte a zenefolklórt sem, mely a polgárosodás lassú előretörése mellett is hosszú évszázadokon keresztül gyűjtötte, a maga képére formálta és tárolta a letűnt idők kulturális örökségét. A hangzó melléklet dallamválogatásban az Alsó-Csallóköz eme örökségének az ezredfordulóra fennmaradt értékeit próbáltam egybegyűjteni. A felvételek sora a zenészeink által következetesen verbunk-nak nevezett, de tipológiai szempontból minden bizonnyal a dunai magyar táncdialektus ugrósainak megfelelő táncok zenéjével indul (1/1-5, 1/8-11). A Csallóköz
51 hagyományos zenei kultúráját erősen karakterizáló dudazene stiláris jellemzői ezeken a felvételeken is felismerhetők. Az itt hallható „verbunkok‖ nagy részét a zenészeink maguk is dudanótának tartották, sőt, a „Hopp, a Jézus csizmája” dallamában egy szép, dudaimitáció is hallható (1/1). A dudához köthető dallamtípusok a gyűjtés során a csárdások között is szép számmal kerültek elő (1/6-7, 1/23, 1/37), s nem véletlen, hogy ezeket legtöbbször csak gyors tempóban játszották, hiszen a tánctípus elsődleges formája a friss, kétnegyedes tempóban járt változat volt. Amint azt a magyar néptánckutatás kimutatta, a csárdás „lelassulása‖ egy későbbi folyamat eredménye, s több mint valószínű, hogy a duda emlékével együtt itt is ez a régies állapot rögzült.139 A magyar dudazenére jellemző dallamvezetés példáit a dallamsorok ritmikai képleteinek motívumismétléses fellazulásában (1/29), a dudajáték többszólamúságára, illetve zárt ujjrendjére emlékeztető vendéghangok tudatos képzésében, azaz a dallam (illetve az aktív húr) alaphangját közbeékelő átmenő hangok képzésében, a hegedű két húrjának egyidejű megszólaltatásáben, esetenként az leegyszerűsített, a duda kísérőhangjait imitáló harmonizálásban, vagy éppen a dudajáték fontos ritmusképző szerepét betöltő oktávhang „csippantásainak‖ utánzásában illetve prímásaink hegedűjátékának egyéb mozzanataiban is felfedezhetjük (1/3, 1/25, 1/33).140 A csallóközi vonósbandák játékmódját viszont nem csak az archaikus dudazene, hanem a polgárosodás jelképeként terjedő rezesbandák irányából is érték stílusformáló hatások. Hogy ezt a jelenséget is láthassuk, a példák lakodalmi dallamainak szakasza egy érdekes, rezesbanda-imitációval indul (1/12), majd a sort a Vágon, illetve a Nyitra vizén is túl fekvő Naszvad (ide a gútai zenészek jártak át muzsikálni) lakodalmainak rituális gyertyástánca (1/13), valamint a borköszöntő rítusához tartozó vendégitatás hagyományos dallama (1/14) követi. A szakaszt a Csallóköz-szerte ismert menyasszonytánc zenéje (1/15) zárja le, majd egy csárdás-sorozat után (1/16-23) a kalendáris szokások helyi dallamanyagának bemutatása következik (1/24-30). Ezek között, a karácsonyi és húsvéti adománygyűjtés szokásához kötődő egyházi népénekeket (1/24, 1/26) és dudanótát (1/25), régies, ereszkedő ívű tánczenét (1/29), illetve a magyar népzenei új stílushoz tartozó dallamokat (1/27-28, 1/30) egyaránt találunk. Ezt követően két polgári tánc dallamát hallhatjuk (1/31-32), valamint ide soroltam a csallóközi zsidó közösségek emélékét idéző, újabb keletű táncnóta (1/33-34) és a Nemesócsa szomszédságába, Zsemlékes major területére az 1920-as években telepített szlovákok tánczenéjének felvételeit is (1/35-36). A csallóközi hangszeres népzene dallamválogatását a nemesócsai banda csárdásainak sorozatát követően (1/37-43) az alsó-csallóközi lakodalmak és mulatságok végét jelző „Rákóczi induló‖ felvétele zárja le (1/44).
A hangzó melléklet tartalma Hangzó példatár 1.
1. „Sánta csikós, vak tehenes‖ (verbunk, dudanóta)
„Hopp, a Jézus csizmája‖ (verbunk, dudanóta)
2. „Úgy tetszik, hogy jó helyen vagyunk itt‖ (verbunk, dudanóta)
139 Vö.: Martin 1995: 41, 62-64.
140 Vö.: Agócs 1999.
52
„Ugyan édes komámasszony‖ (verbunk, dudanóta)
3. „Ha megfogom az ördögöt egy ládába zárom‖ (verbunk, dudanóta) 4. „Jó az Isten, nem hagy minket magunkra‖ (verbunk, dudanóta) 5. „Az oláhok, az oláhok, facipőbe’ járnak‖ (verbunk)
6. „Azért adtam hatvan pengőt‖ (gyors csárdás, dudanóta) 7. „Iszik a betyár a csapon‖ (gyors csárdás, dudanóta) 8. „Komáromi kisleány‖ (verbunk, dudanóta)
9. „Hej, tedd rá‖ (verbunk)
10. „Kispiricsi faluvégen folyik el a kanális‖ (verbunk) 11. „Hipp-hopp, zörög a pinna‖ (verbunk)
12. Lakodalmi mars
13. „Az árgyélus kismadár‖ (naszvadi lakodalmi gyertyástánc) 14. „Kovács Lajos iszik most‖ (lakodalmi ivónóta)
15. Menyasszonytánc
16. „Én gútai gyerek vagyok‖ (csárdás és gyors csárdás) 17. Csárdás és gyors csárdás
18. Sárga zsinór a bakancsom fűzője (csárdás és gyors csárdás) 19. Tilalom, tilalom, tilalmas a malom (csárdás és gyors csárdás) 20. Gyors csárdás
21. „Csípd meg, Bogár‖ (gyors csárdás)
22. „Elől van az én szívem, nem hátul‖ (csárdás és gyors csárdás) 23. Három dudanóta (gyors csárdás)
24. Karácsonyi köszöntő 25. Karácsonyi köszöntő
26. „Feltámadott Jézus Krisztus, alleluja‖ (húsvéti köszöntő) 27. „Barna Jancsi, megölted az anyádat‖ (summásnóta)
28. „Péter-Pálkor, Péter-Pálkor száz cigány húzza‖ (bearatási nóta) 29. „Érik a szőlő‖ (verbunk, szüreti nóta)
30. „Tele van a temetőárok vízzel‖ (regrutanóta) 31. „Hogy a csibe, hogy‖
32. Vánkustánc
33. „Ide, ide bábele‖ (zsidó táncnóta) 34. „Ide, ide bábele‖ (zsidó táncnóta) 35. Zsemlékesi szlovák nóták
36. „Árokparton kácsatojás‖ („fox‖)
37. „Kicsi nékem ez a ház‖ (csárdás és gyors csárdás, dudanóta) 38. „Túr a disznó, túr a mocsárszélen‖ (csárdás)
„Szépen úszik a vadkacsa a vízen‖ (csárdás) 39. „Lányok, ti ócsai lányok‖ (csárdás)
40. „Zavaros a Tisza‖ (csárdás)
53 41. „Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok‖ (asztali nóta, csárdás)
42. „Áll a malom, áll a vitorlája‖ (csárdás) 43. „Kék a kökény, ha megérik‖ (csárdás) 44. Rákóczi induló
Adatközlők
Gúta – Nagymegyer (1/1-34):
FARKAS János „Manus‖ (1929) – hegedű (1/1-2, 4-16, 19-23, 25, 27-28, 30-31, 34) KATONA Rudolf „Daska‖ (1939) – hegedű (1/3, 17-18, 24, 26, 29, 32-33)
MALIK János „Bujakó‖ (1932) – brácsa ANYALAI Ferenc „Pepi‖ (1932) – bőgő Nemesócsa (1/35-44):
VONTSZEMŰ Vilmos „Rókusz‖ (1928) – hegedű VONTSZEMŰ Dénes „Pecerke‖ (1931) – brácsa VONTSZEMŰ Tibor „Szarka‖ (1960) – cimbalom VONTSZEMŰ Ernő „Bika‖ (1934) – bőgő
A felvételek a Fonó Budai Zeneházban készültek, 1999. október 11. és 13. (Gúta-Nagymegyer), illetve 2000. január 24. és 25. (Nemesócsa) között.
Gyűjtötte: Agócs Gergely (Nemesócsa), NAGY Iván, VAVRINECZ András (Gúta-Nagymegyer)
54 Katona Rudolf „Daska‖
Budapesten (a Fonó Budai Zeneház stúdiójában) 1999.
Farkas János „Manus‖ Budapesten (a Fonó Budai Zeneház stúdiójában) 1999.
55 Vontszemű Vilmos „Rókusz‖ zenekara, Nemesócsa (v. Komárom vm.) 1980-as évek
A vásárúti (v. Pozsony vm.) Vontszemű János zenekara lakodalomban. Nyárasd (v. Pozsony vm.), 1960-as évek
56
57
Mátyusföld
Ha áttekintjük a szlovákiai magyarok néprajzával foglalkozó szakirodalmat, feltűnik, hogy az egyes értekezések a Mátyusföld fogalmát, illetve e régió területi kiterjedését sokszor egymástól gyökeresen eltérő határok között tárgyalják. E bizonytalanság hátterében a történeti, levéltári adatok sokfélesége, valamint azok megfelelő forráskritikai óvatosság nélkül történő kezelése áll. Minthogy a Mátyusföld hagyományos kultúráját bemutató kiadványaink általában a tájegység elmúlt száz-százötven esztendejének népéletét mutatják be, úgy vélem, ezt a megnevezést a legcélszerűbb az adott korszakot érintően a helyi lakosság tájnévhasználatával megegyező, illetve az ott élők tényleges, vállalt csoporttudatából is visszaigazolható módon használni. Mindezekkel összhangban a Mátyusföld alatt a néhai Pozsony, Komárom és Nyitra vármegyék részein eloszló, a Vág, a Kis-Duna és a magyar-szlovák nyelvhatár által közrezárt területet értjük. A kutatók a Mátyusföld nevét rendre a XIII-XIV. században élt oligarcha, Csák Máté területszerzéseinek emlékére vezetik vissza, hozzátéve, hogy a hajdan a fél Felföldet uraló kegyúr keresztnevéből (illetve annak szlávos ’Mátyus’ alakjából) képzett tájnév az azóta eltelt évszázadok során egyre kisebb területre vonatkozott. Akárhogy is volt, a néprajzi érdeklődés kibontakozásának korszakában csak a Kisalföld e szögletének magyarsága tartotta magát mátyusföldinek, a földrajzilag ide kapcsolható szomszédos szlovák falvak a megjelölést (annak szlovák ’Matúšova zem’ alakját sem) nem használták.141
E táj ősidők óta bőséges természeti adottságokat kínált az itt megtelepedő emberek számára. A halban gazdag vizek, a folyók hordalékával folyamatosan hizlalt termékeny talaj, a Kis-Kárpátok bortermelésre alkalmas hegyoldalai, illetve a hegyvidék és a síkság találkozásánál törvényszedrűen kialakuló árucsere ideális megélhetési feltételeket kínáltak. A természeti erőforrások változatossága ősidők óta ide vonzotta a telepeseket, s a Vágsellyén talált neandervölgyi leletek kora óta a Kárpát-medence szinte minden jelentősebb történelmi korszakának lakói hagytak itt nyomot maguk után. A Mátyusföld a Magyar Királyság évszázadai alatt a gyakori hadi események ellenére végig az ország legfejlettebb réigói közé tartozott. A Török Birodalom nyugati határa hosszú időre a Vág vonalán állt meg, s bár portyázó török hadak többször végigdúlták a Mátyusföld településeit, egészen 1663-ig, Érsekújvár elfoglalásáig nem tudtak itt tartósan berendezkedni. A régiót nem kímélték meg a magyar szabadságharcok sem. A Mátyusföld 1704 és 1710 között, valamint az 1948-49-es forradalom idején is gyakori hadszíntere volt a magyar forradalmi erők és a császári hadak ütközeteinek. E korszak legjelentősebb mátyusföldi hadi eseménye a peredi csata volt, mely a magyarok számára tragikus fordulatot hozott. A segítségként érkező orosz haderő ugyasnis itt csatlakozott az osztrák csapatokhoz, s a túlerővel szemben a magyar sereg már nem tudta győzelemre vinni a harcokat. A peredi csatával nemcsak a Vág mentén kiépített védvonal veszett el, de végleg megpecsételődött a magyar szabadságharc sorsa is. Az osztrák-magyar kiegyezést követő ipari forradalom időszakában a
141 L. Agócs-Gombai 2004: 9-15, Liszka 2002: 205-208, Novák 2005a.
58 régió látványos fejlődésnek indult. A mezőgazdaság elsősorban a mocsaras területek lecsapolásával nyert termőföldnövekedésnek, illetve ezzel egy időben az általános európai gabonakonjunktúrának köszönhetően vett nagy lendületet. E fejlemények hozták magukkal az élelmiszeripar fejlődését, a malomipar, a dohány-és cukorgyárak kiépülését, illetve a mezőgazdaság általános gépesítését.142 A mátyusföldi nép életét, hagyományos kultúrájának alakulását vizsgálva a térség fejlődését befolyásoló gyazdasági tényezők mellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül a monarchia két nagyvárosának, Pozsonynak és Bécsnek a közelségét sem. E két központ ugyanis nem csak gazdasági, hanem kulturális értelemben is jó piacot jelentett a Mátyusföld lakosai számára. E dolgozat szempontjából kiemelkedően fontos jelentőségű, hogy Buda elfoglalása után Pozsony lett a magyar országgyűlések színhelye, s így a nemesség országos politikában aktív része igyekezett a koronázó városban, vagy annak környékén berendezni magának egy-egy időszakos rezidenciát. Az úri osztály ilyen nagy arányban fellépő jelenléte pedig valósággal vonzotta a zeneszolgáltatás válogatott specialistáit. Erre a tényre vezethető vissza, hogy a Mátyusföld a szomszédos Csallóközzel együtt kiemelkedő szerepet játszott a magyar vonószene folklórjának megteremtésében, illetve a magyar „cigányzene‖ bő két évszázados tündöklésének megalapozásában143.
Mátyusföldi népzene
avagy a „Zigeunern aus Galantha” ivadékainak zenei hagyatéka
A magyar vonószene folklórjának, illetve a cigányzenekarok történetének a zenei szakirodalomban talán legrégebbről ismert, széles körben és már-már közhelyszerűen emlegetett, újra és újra visszatérő toposza a „galántai cigányok‖-hoz, illetve azok muzsikusi kvalitásaihoz kötődik. A galántai, vagy galánta környéki cigányzenészekről szóló, első (rövidke) méltató tudósítások a XVIII. század hetvenes éveitől a korabeli újságokban (először a német, majd később már a magyar nyelvű sajtóban is) kezdtek megjelenni, majd 1800 táján, Bécsben kiadtak két, zongoraátiratokat tartalmazó kottafüzetet is, Ausgesuchte Ungarische Nationaltaenze im Clavierauszug von verschiedenen Zigeunern aus Galantha címmel. Ennek a korai népszerűségnek a lenyomatát láthatjuk Liszt Ferenc a Des Bohémiens et de leur musique en Hongrie című, (Párizs, 1859) romantikus elképzeléseket tükröző könyvében is. Itt a legjobb magyar cigányprímások felsorolásában szerepel egy Galantear nevű is, mely adat szintén a muzsikus „galántáról való‖ származására utal.144 A galántai cigányok ily módon megalapozott hírnevére csak ráerősítettek Kodály Zoltán számtalanszor közölt és idézett visszaemlékezései a Galántán töltött gyermekéveire145, és a világhírűvé vált zenekari mű, a Galántai táncok146 sikere a laikusokban csak tovább erősítette az elképzelést, mely szerint a város, illetve közvetlen környezetének vonós népzenéje egy széles körben ismert zenei stílust, vagy legalábbis egy alaposan feltárt zenei hagyományt képvisel. Az igazság viszont az, hogy a magyar népzenekutatás archívumai alig tartalmaznak erről a tájról származó hangszeres adatokat. A mátyusföldi népzenei
142 L. Novák 2005b, 2005c, Bukovszky 2005, Pukkai 2005
143 L. Agócs 2001: 151-155.
144 L. Major 1960
145 L. Kodály 1982: 493.
146 A partitúra 1934-ben jelent meg.
59 gyűjtések Kodály első, 1905-ös gyűjtőútjától kezdve147 egészen 1980-as évekig kizárólag az itt fellelhető dallamhagyomány vokális részére öszpontosítottak, az első hangszeres felvételek pedig egy, a táncgyűjtés alkalmához elégséges, „minimál összetételű‖ háromtagú zenekartól származnak (a jókai Tamkó Péter „Pélé‖ prímás vezetésével). Az ebből a mintavételből közreadott, összesen féltucatnyi dallam képezi mindazt, amit a magyarországi közönség e vidék hagyományos hangszeres zenei kultúrájából eddig hallhatott.148
Jelen munkám hangzó melléklete a mátyusföldi hangszeres népzenének az ezredfordulóra átöröklődött, illetve a XX. század első feléből hagyományozódott hangzásvilágát mutatja be.
Felvételeim szereplőinek játékstílusa már bizonyosan távol áll attól, amit hallhatott a már említett bécsi kottafüzetek ismeretlen közreadója, s az is nyilvánvaló, hogy az elmúlt kétszáz esztendő gyökeresen átformálta az itt élő cigányzenekarok dallamrepertoárját is. Kodály gyermekkorának mátyusföldi népzenéje viszont már sokkal közelebb állhatott ahhoz a hangzáshoz, amit a hangzó mellékleten is hallhatunk. Az itt szereplő muzsikusok a régió különféle településeinek szülöttei.
Fontos megjegyezni, hogy a Mátyusföld síkján, a Magyar Királyság egyik legfejlettebb régiójában az egységesítő folyamatok olyan korán jelentkeztek, hogy az egyes falvak folklórhagyományát megkülönböztető apró eltérések korunkra – kivált a kívülállók számára – már alig érzékelhetőek.149 Mivel ez a homogenizáció a térség hangszeres népzenéjét sem kerülte el, a hagyományos zeneszolgáltatás háttérbe szorulásának korszakában természetes volt, hogy a különféle, egymástól távol eső mátyusföldi falvak zenekarainak megmaradt muzsikusai az alkalmilag összeállított társulatokban is különösebb nehézségek nélkül, kiválóan tudtak együtt muzsikálni. Ez az erős kulturális egymáshoz tartozás érződik a hangzó melléklet zenei anyagán is, hiszen a peredi, galántai, diószegi, vagy vízkeleti származású zenészeink azon túl, hogy mind régi jó cimborák voltak, a stúdiófelvételek során is (egy szintén alkalmi társulat tagjaiként) egy egységesen kiérlelt zenei nyelvezetet használtak.
A lemezen hallható zenekar két prímása a Mátyusföld két kiemelkedő településén, Kovács Lajos „Pavel‖ Diószegen, Döme Ernő „Trafikos‖ pedig Pereden élte le az életét. Igaz, Kovács Lajos a csallóközi Vásárúton született, de kétéves korában szüleivel együtt Diószegre költözött, itt nőtt fel és itt vált muzsikussá. Mindketten (zenekaruk többi tagjaival együtt) régi muzsikusdinasztiák
leszármazottai, így a zenész mesterséget részben örökségbe kapták. A felvételek hattagú zenekara teljesnek mondható, bár adatközlőim visszaemlékezései szerint nagyobb jelentőségű eseményeken, illetve a kiemelkedőbb vendéglőkben muzsikáló zenekarok a Mátyusföldön a XX. század közepéig az itt hallható felállást esetenként hegedűkontrással, csellóssal, ritkábban pedig még egy harmadik hegedűssel is kiegészítették. A stúdiófelvételek során más repertoárfeltáró vizsgálataimhoz hasonlóan elsősorban azt a zenei tudást igyekeztem rögzíteni, ami muzsikusaink sokrétű dallamkészletében a Mátyusföld zenefolklórjához tartozik. A dallamválogatás is ezt a szándékot tükrözi, hiszen a szerkesztés során is törekedtem a legjellemzőbb dallamok kiválogatására úgy, hogy a közreadott zenei anyag közben arányosan tükrözze a régió vonószenei hagyományának az ezredfordulóra
147 L. Ethn. XVI. 300-305.
148 L. Martin-Németh-Pesovár 1985:1B/8-13., vö. Fügedi-Takács 2005:246-248.
149 Vö. Kósa 1998:199-201.
60 fennmaradt állapotát. Már a gyűjtés során feltűnt, hogy a zenekar repertoárjában milyen nagy
túlsúlyban reprezetnáltak a magyar népzene új stílusú rétegéhez tartozó dallamok. Ez kétségkívül a már említett modernizáció (más magyar régiókhoz képest) viszonylag korán felívelő folyamatainak köszönhető, melyek a zenefolkór átalakulásának tekintetében is utat nyitottak a polgárosodásnak.
A hangzó melléklet zenei anyagát a Mátyusföld hagyományos lakodalmi rítusrendjének dallamai nyitják. Nem meglepő, hogy a zenekar dallamkészletének e szeletében maradtak fenn azok a bizonytalan elnevezésű, esetenként gyorsdűvő-kísérettel muzsikált régies táncdallamok, melyek a verbunkos zene korszakát megelőző ugrós-kanásztánc típushoz tartoztak (2/1, 3, 4, 6). Zenészeink visszaemlékezései szerint ezekhez tánc már nem is kapcsolódott, a lakodalmakban asztali mulatónóták funkciójában éltek tovább. A menyasszonytánc dallamai is a magyar népzenetörténet régebbi korszakait idézik. Fontos megemlíteni, hogy ezek a Mátyusföld falusi lakodalmaiban még az elektromos hangszerek térnyerésével jellemezhető váltást is túlélték, s mint ilyenek, a vidék régi dallamhagyománya utolsó reliktumainak tekinthetők. A dallamválogatás második blokkjában egymás mellé soroltam azokat a dallamokat, melyek a Galántai táncok által is megidézett verbunkos-hagyományt képviselik (2/7-10). Érdekes mozzanatnak tartom, hogy míg a szlovákiai magyarok középső és keleti tájegységein a vonósbandák repertoárjában egy-két verbunk-dallamnál többet sehol nem találtunk, addig a mátyusföldi muzsikusok a verbunkos korszak terméséből egy egész csokorral tudtak szolgálni. Feltűnő ugyanakkor, hogy itt az egyes verbunk-dallamoknak nem sikerült rögzítenünk külön elnevezéseit (a 2/7. sz. verbunk neve - „Veszprém, Badacsony‖ valószínűleg csak a dallam memorizálását elősegítő szövegformula). Ez azért is érdekes, mert más régiókban a
„vasvári-‖, „udvardi-‖, „sallai-‖ vagy „kassai-‖ verbunk táncnevek mindig a tánchagyományban is élő, vagy legalábbis az emlékezetben még tánckísérethez kapcsolódó gyakorlatra utaltak. A néhai mátyusföldi zsidó közösségekhez kötődő, ugyanakkor mélyen a magyar zenefolklórban gyökerező dallam után (2/11) a hangzó példák sorában regrutanóták következnek (2/12-15). A Mátyusföld magyar falvaiban az újoncok zenés búcsúztatásának szokása a közelmúltig fennmaradt, s ennek emlékét láthatjuk a katonadalok kimagasló arányában is. A regrutanótákat a szomszédos szlovák falvak mulató-, illetve táncnótái (szlovák csárdások) követik, valamint ide soroltam a csehekkel közös államiság évtizedeiben beszűrődő polkákat is (2/16-19). A mátyusföldi magyar lakodalmak és bálok hangulatához egy szép régi hallgatóval, valamint a régióra legjellemzőbb csárdások dallamaival térünk vissza (2/20-30), majd ezt a lassú és gyors tételekben váltakozó ritmusvilágot a zenészek által „cigány fox‖-nak titulált tánc két dallama oldja fel (2/31). A válogatás végére soroltam a mátyusföld tánckultúrájában szervesült polgári táncok, a francia négyes, a „Hogy a csibe‖ és a sottesz dallamait (2/32-33).
A hangzó melléklet tartalma Hangzó példatár 2.
1. „Régi verbunkos‖
2. Menyasszonytánc
3. „Nincsen nekem kedvesebb vendégem‖
4. Lakodalmi asztali nóta hajnalban
61 5. „Sárga papucs az ágy alatt‖ (csárdás és gyors csárdás)
6. Kanásztánc, „dudanóta‖
7. Verbunk („Veszprém, Badacsony‖) 8. Verbunk
9. Csárdás és gyors csárdás 10. Csárdás és gyors csárdás
11. „Szól a kakas már‖ (zsidó nóta) 12. „Tüzérnek soroztak‖ (regrutanóta)
13. „Jaj, de sokat áztam-fáztam, fáradtam‖ (regrutanóta) 14. Regrutanóta
15. „A temetőkapu‖ (regrutanóta)
16. „Ešte vínko nedozrelo, chlapci pime ho‖ (szlovák asztali nóta) 17. „Nevie doktor, čo ma bolí‖ (szlovák csárdás)
„Borovka, borovka‖ (szlovák csárdás és gyors csárdás) 18. Szlovák csárdás
19. Cseh polka
20. „Megöltek egy legényt‖ (hallgató)
„Két út van előttem‖ (csárdás és gyors csárdás)
21. „Esik eső, szép csendesen csepereg‖ (csárdás és gyors csárdás) 22. „Betyár vagyok én, betyárnak születtem‖ (csárdás és gyors csárdás) 23. „Csürötökön este‖ (csárdás)
„Sej-haj, rétest ettem, megégette a számat‖ (csárdás és gyors csárdás) 24. „Tulsó soron esik az eső‖ (gyors csárdás)
„A csizmámon nincsen kéreg‖ (gyors csárdás) 25. „Zavaros a Tisza‖ (csárdás és gyors csárdás) 26. „Nem idevaló születésű vagyok én‖ (csárdás)
„Túr a disznó, túr a mocsárszélen‖ (csárdás és gyors csárdás) 27. „Megöltek egy legényt‖ (csárdás és gyors csárdás)
28. „Este kezdtem a lovam, este kezdtem a lovamat nyergelni‖ (csárdás és gyors csárdás) 29. „Áll a malom, áll a vitorlája‖ (csárdás és gyors csárdás)
30. „Nincsen pénzem, de majd lesz‖ (csárdás és gyors csárdás) 31. Cigány „fox‖
32. Francia négyes és „Hogy a csibe‖
33. Sottesz Adatközlők
KOVÁCS Lajos „Pavel‖ (1931) – hegedű (prímás) DÖME Ernő „Trafikos‖ (1925) – hegedű
Id. PATKOLÓ Ferenc „Fosó‖ (1933) – brácsa
62 SÍPOS József „Búzsi‖ (1952) – klarinét
CSILLAG Ferenc „Milan‖ (1966) – cimbalom Ifj. PATKOLÓ Ferenc (1956) – bőgő
A felvételek a Fonó Budai Zeneházban készültek, 1999. november 15.- 17.között.
Gyűjtötte: Agócs Gergely
Döme Ernő „Trafikos‖ és zenekara Pered (v. Pozsony vm.) 1960-as évek
Cigányzenekar. Diószeg (v. Pozsony vm.) 1949
63 Bevonulási emlék az egyik diószegi zenekar
Prímásával. 1940-es évek
64
65