Ez a cikk február elején készült, és a Tiszatáj akkori helyzetét fejezi ki. A lap megítélése, és jövőjének alakulása terén azóta csak kisebb változások történtek, tehát az írás alig veszített aktualitásából. Olvasóink tájékoztatása céljá-ból talán nem fölösleges itteni közzététele, noha más sajtó-orgánumban volna igazán a helyén.
„Rehabilitálják a Tiszatáj régi szerkesztőit" röppent fel a hír december kö-zepén szinte egyszerre két országos lapban is, bár ezt a mondatot egyelőre még nem hírnek szánták, hiszen a mondanivalót summázó mondat végén — persze, az egyik cikkben csak eszmeileg, hangulatilag — más-más írásjel áll. A Magyar Nemzetben (1988. dec. 16.) megjelent Halász Miklós-interjúban egy tényleges, vá-laszt váró és várakozást kifejező kérdőjel, míg a Hitelben (1988/4.) közzétett be-advány, amely „a Tisza táj régi szerkesztőinek rehabilitálását és a szerkesztésbe való visszahelyezését" szorgalmazza, a maga egészében egy ellentmondást nem tűrő felkiáltójel. Pontot még senki sem tett az ügy végére, de a fejlemények abba az irányba mutatnak, hogy a Csongrád Megyei Tanács, a pártbizottság támogatá-sával, olyan döntésre készül, amely egy ponttal (punctum!) eloszlatja a kérdőjel várakozását, enged a felkiáltójel imperatívuszának, és puszta, de botránytól alig-ha mentes tény kifejezéssé avatja a fenti mondatot.
A két írás nem csupán a témájának és a megjelenésének időbeli közelsége te-kintetében kapcsolódik szorosan egymáshoz. A Tiszatájjal ismét foglalkozni kez-dő eljárások láncreakcióját a Hitelben is közzétett „levél" indította el, amelyet 57 Csongrád megyei értelmiségi küldött októberben a megyei pártbizottság akkori első titkárának, illetve pártértekezletének, s tulajdonképpen ezt magyarázza a maga módján a Magyar Nemzetben Sebe János, az ú j ideológiai titkár interjúja.
Az aláírók vállalkozásában nincs semmi meglepő, hiszen a folyamat elindítói, „az aláírók megbízásából" fellépő értelmi szerzők (akik a nyilvánosság előtt csak nemrég fedték fel kilétüket a szegedi Délmagyarország című napilapban) szinte mindig ellenségesen viszonyultak a mostani szerkesztőséghez, és saját, kizáróla-gos, elidegeníthetetlen fórumuknak tekintették a Tiszatájat. Az ú j ideológiai titkár — aki osztályvezető volt a régi szerkesztők eltávolításakor és az ú j szer-kesztőség létrehozásakor — részben a megyei pártértekezlet határozatát ismétli, részben a mostani szerkesztőség munkáját bírálja, így keresve alapot ahhoz a javaslathoz, hogy teremtsen egymással konszenzust a két szerkesztőség, és nyerje meg a lap számára az utóbbi években eltávolodott szerzőket.
Ez a javaslat azonban — most minden jel arra utal — aligha fog megvaló-sulni. A régi szerkesztők ugyanis — jelenlegi nyilatkozataik szerint — a mosta-niak teljes félreállítását kérik; csak ők maguk szeretnék ismét szerkeszteni a la-pot, a régi elvek és gyakorlat szerint. Nem csoda: az aláírók, — az interjú sze-108
rint —, „5$ országosan ismert tudós, író, művész" ugyanis mellettük áll, teljes restaurációt követel, s ezt a jelenleg működő szerkesztőség lejáratására irányuló megjegyzésekkel próbálja alátámasztani. Sebe János lényegében elfogadja eze-ket a kitételeeze-ket, sőt, szerkesztőségüneze-ket azzal vádolja, hogy a párthatározatban is lefektetett szerkesztési koncepciót nem valósítja meg következetesen és kellő színvonalon.
Nem árt kissé részletesebben, és főleg pontosabban összehasonlítani a két írás egybehangzó kitételeit magával a valósággal. A hetvenes évek során kiala-kult, és az ú j szerkesztőség által is vállalt lapszerkesztési koncepció lényege (lásd Tiszatáj, 1987/1—2. sz.): a helyi, illetve a határainkon belüli és túli magyar al-kotók színvonalas műveinek, főleg irodalmi, de egyéb művészeti és tudományos eredményeinek közreadása, magas szintű szellemi értékeinek népszerűsítése. Az aláírók azt a megalapozatlan vádat emelik velünk szemben, hogy ehhez képest valami egészen mást teszünk, s így „az egyetemes magyarság elvesztette azt a fórumát, amelyben hazai és külföldi magyar egyszerre szólhatott". (Ez a hangza-tos kijelentés már csak azért sem igaz, mert a hazai folyóiratok többsége rend-szeresen közöl más országokban élő magyar szerzőket.) Az ideológiai titkár a Tiszatájat illetően azzal toldja meg a fenti megrovást, hogy „megszakadt a pár-beszéd a magyar írók jelentős körével, ezen belül a helyi alkotókkal". Azt azért nem tagadja, hogy „a (mostani) szerkesztők hősies erőfeszítést tettek a konszen-zus kialakítására" az egykori szerzőkkel.
Arról már nem ejt szót sem a tetszetős retorikával készült beadvány, sem az ideológiai titkár, hogy kik jelentek meg a lapban az utóbbi két év során, s hogy azok milyen rangú alkotók, és milyen elveket képviselnek. Nem tűnt föl nekik, hogy olyan írók szerepeltek itt többször is, mint Dobai Péter, Jánosy Ist-ván, Kemenczky Judit, Oravecz Imre, Somlyó György, Takács Imre, Tandori De-zső, Vasadi Péter, továbbá Kolozsvári Grandpierre Emil, Szentkuthy Miklós, Ördögh Szilveszter, Sarusi Mihály; olyan esszéisták, mint Almási Miklós, Beney Zsuzsa, Fogarassy Miklós, Király István, Sőtér István, Sík Csaba. Néhány külföl-dön élő magyar író: Baránszky László, Bakucz József, Brasnyó István, Ladik Ka-talin, Kovács András Ferenc, Papp Tibor, Varga Tibor; határainkon túli tanul-mányszerző: Fónod Zoltán, Szombathy Bálint, Veress Dániel és így tovább. Ki nem magyar ezek és a sok nem is említett közül? Ki nem elég színvonalas? Mit nem látnak ők a magyarság sorskérdéseiből, a magyarság és az egyetemes em-beri fejlődés összefüggéseiből? És a nemzeti hagyományok? Megemlékezések és méltatások egész sora jelent meg Szent Istvántól Mikes Kelemenen, Kölcsey Fe-rencen, Orbán Balázson, Eötvös Józsefen, Ady Endrén, Fábry Zoltánon és József Attilán át Erdei Ferencig, Németh Lászlóig és Kós Károlyig. Áz aláírók nem tudnák aláírni azt a megállapítást, amely szerint ezek a történelmi magyarság kiemelkedő személyiségei? Vagy talán az tekinthető az elhomályosult magyarság-tudat megnyilvánulásának, hogy a Kós Károly-összeállítás építész szerzői — több akadémikus, Ybl-díjas, vagy más módon elismert építész — az erdélyi menekül-tek megsegítésére ajánlották fel együtt a tiszteletdíjukat?
Ezeknek a szerzőknek nem kellett könyörögni, hogy az újra megindult Tisza-tájnak adják írásaikat, pedig nem ez az egyetlen vagy elsődleges publikálási fó-rumuk, hiszen az országban, sőt, legtöbbjük a világ bármely táján megjelenhet rangos sajtóorgánumokban. Nem feledékenységből, szánalomból vagy mazochiz-musból adják közre írásaikat egy „nem létező" folyóiratnak kikiáltott lapban,
„az írók által kiközösített" Tiszatájban. Valószínűleg mindegyikük úgy érzi, hogy nem keveredett rossz társaságba, és a többivel együtt jő ügyet szolgál.. Sőt, még
azt is nagyon világosan látja, hogy a környező országok népein kívül a távolab-biak felé is hidat kell építeni, illetve arról is van pontos képe, hogy a magyarság sorskérdése ma mennyire összetett probléma.
Igaz, van jó néhány alkotó — ezeket nevezi ideológiai titkárunk „a magyar írók jelentős köré"-nek, s nem csupán az egyik jelentős körének! —, aki nem akart megjelenni ebben a lapban, sőt, ezen túlmenően még azért is igen sokat tett, hogy attól másokat is visszatartson a félreinformálás, a lebeszélés vagy akár a megfélemlítés eszközeivel, az írásban is deklarált kiátkozással. Talán nem csoda, ha ezek nyomán a régebbi szerzőgárda egy valóban nem szűk köre hátat fordított a lapnak. Nem tudom, hogy mennyire jogszerű, erkölcsös vagy elegáns tehát az így teremtett helyzetben bárkinek is számon kérni a mostani szerkesztő-ségtől sok régi szerző elmaradását? Az aláírók tudnak erről, hiszen ők és a bará-taik teremtették ezt a helyzetet; a megyei tanács és a pártvezetők számára sem
ismeretlen ez a senkinek sem hasznos szituáció, hiszen nekik is értésükre adták, miről van szó.
Kétségtelenül az aláírók azok, akik nehezebben tudnák a magyar kulturális élet és az ország érdekeit szem előtt tartó érvekkel megmagyarázni a rehabilitá-láson is túlmenő restaurációs törekvéseiket, pontosabban: hogyan tudnák széles körű közösségi érdekként feltüntetni követelésük individualista indítékait. Mert ha az ő szemükben nem a barátság, az indulat, a sértettség és a diktálni akarás a mindennél fontosabb, ha nekik — mint azt hangoztatják — valóban az a Tiszatáj a fontos, amelyik a magyar hagyományok, a magyar sorskérdések, a hazai és kül-földi magyar kultúra legszínvonalasabb és legautentikusabb megszólaltatója volt, akkor miért fordultak vele szembe éppen abban a válságos periódusban, amikor a lap ezt a nemes feladatot a korábbiaknál nehezebben tudta teljesíteni, s miért akarják most ismét szétdúlni, amikor már lényegében megtalálta a hagyomány fonalát, sőt, az európaiság és a globalitás újabb szálaival próbálja azt megerősí-teni. A bojkott és a megfélemlítés formájában alkalmazott szellemi aláaknázás után most a hatékonyabbnak vélt politikai buldózerek következnek? Nem ártana alaposabban elgondolkodni azon, mit fognak ezek valójában lerombolni!
A lap sorsával foglalkozó helyi vezetők számára — látszólag — könnyebb magyarázat kínálkozik. Konszenzust javasolnak a régi és az ú j „gárda" között, s ha az nem jön létre, el lehet bocsátani az újakat, akik — az ideológiai titkár sze-rint — nem szerkesztettek színvonalasan, hiszen „az írók, tudósok nagy csoportja hátat fordított a folyóiratnak", és ráadásul „megszakadt a párbeszéd (...) a helyi alkotókkal és művészekkel" is.
Nem tudom, miért nem akarják észrevenni, hogy írt ide novellákat Tóth Béla, festménye jelent meg Németh Józsefnek, vagy interjút adott — a Szegedi Műhelyek vagy tíz tudóst bemutató sorozatában — például Kristó Gyula és Vene-tianer Pál, továbbá egy egész szám méltatta — igen sok helyi szerző közreműkö-désével — Bálint Sándort. S miért ne lehetne ennek a szerkesztőségnek a hibájá-ul felróni azt is, hogy több helyi értelmiségi pusztán óvatosságból, vagy a levál-tott szerkesztőséggel szolidaritást vállalva nem akart a Tiszatájban megszólalni.
Annyit talán mégsem árt itt megjegyezni, hogy ez a szerkesztőség sem helyi, sem más szerzőt nem utasított vissza azért, mert a régi Tiszatájban publikált; a „ki-közösítés" nem tartozik a módszereink közé. Nemcsak a régi szerkesztőket, de a régi szerzőket sem mi zártuk ki! Sőt! Az újrainduláskor fölajánlottuk Vörös Lászlónak és Mocsár Gábornak, hogy legyen tagja a szerkesztőbizottságnak. Az egykori hazai és külföldi szerzők közül több mint százat kértünk fel levélben vagy személyesen a további együttműködésre.
110
Mindezekről „megfeledkezve" könnyen elkészülhetett megbízóink és ellen-feleink egybehangzó vádirata. Mert ha — úgymond — nincs kapcsolat sem az or-szág és a világ jelentős alkotóival, sem a helyi szerzők többségével, akkor nyilván a régi szerkesztőket kell visszahozni — most úgyis az önkritika és a rehabilitálás időszakát éljük, ez most a politizálás leglátványosabb módja. Gyurkó László (Űj Tükör, 1989/1.) nagyon sokatmondóan hívja fel a figyelmet — épp a Tiszatáj kap-csán — a rehabilitálási spirál beláthatatlan következményeire, de ugyanakkor egy — történelmileg többször igazolt — más megoldás lehetőségére is. Németh Miklós miniszterelnök országos horizontot szem előtt tartva mondta: „Vigyáz-nunk kell, nehogy a hibák feltárásából, a rehabilitációkból a társadalmat meg-osztó politikai kampányokat csináljanak. Ezt is úgy kell elvégeznünk, hogy a be-csületes, dolgozó emberek közelebb kerüljenek egymáshoz."
Tévedés ne essék: a régi szerkesztőket szerintünk is valóban rehabilitálni kell erkölcsileg és politikailag. De össze kell-e kapcsolni ezzel a visszahelyezésü-ket, mégpedig olyan indokok alapján, amilyeneket a két szóban forgó írás — lát-hattuk, mennyire hitelt érdemlően — felsorol? Ha valaki figyelmesen végigkö-vette a fenti érvelést, vagy még ráadásul olvasni is szokta a Tiszatájat, no és per-sze, számítanak nála a tények és a racionális érvek, aligha tudja elfogadni azt a torz képet, amely a mostani szerkesztőséget hozzá nem értőnek, a szerkesztési koncepciót hagyománymegtagadónak, szerzőgárdáját jelentéktelennek, látásmód-ját korszerűtlennek, eredményeit érdektelennek minősíti. Ebből a szerkesztőség-ből még nem sikerült teljesen kiölni azt a készséget, hogy fogadja azokat a ré-gebbi szerzőket is, akik írásaikkal hajlandók támogatni a lapot ahelyett, hogy aláírásokat gyűjtenének ellene. Nem kétséges, melyik eljárás teheti még színvo-nalasabbá és értékesebbé ezt a folyóiratot.
Botránykeltésre igen alkalmasak a félreértésből meg elfogultságból táplál-kozó, egyoldalú és felületes, kellő pillanatban odavetett megjegyzések. Viszont ezek hangoztatása helyett olyan alapos, tárgyilagos, a tudományosság kritériu-mainak is megfelelő értékelésre lenne szükség, amely körültekintően mérné le a mostani lap értékeit, esetleg összehasonlítva elemezné a két szerkesztőség mun-káját. Ne feledjük: a leváltott szerkesztők működéséről, az eltávolításukat ered-ményező „mondvacsinált ügy"-ről sem jelent meg dokumentált, elemző bemuta-tás. Egy ilyen kép vajon kiket igazolna?
De akár mindössze magánvéleményt formál, akár olyan helyzetben van va-laki, hogy dönteni kénytelen — persze egy arra illetékes testület tagjaként — a lap további sorsáról, egy nagy veszélyre feltétlenül gondolnia kell: a Tiszatáj egy újabb „kettészakadt magyar irodalom" előidézőjévé válhat. A régi szerkesztő-séget ugyanis nem arra bíztatják, hogy koalícióra és konszenzusra töreked-jen, hanem restaurációra, amiből egyáltalán nem az következne, hogy meg sze-retné majd tartani a mostanra kialakult szerzőgárdát is. És az ő visszaszorulá-sukkal nem támadna „fájó űr" a magyar szellemi életben? Az utóbbi két évben nagyrészt éppen általuk tágult a folyóirat tematikai horizontja, szélesedett az ízlésskálája, korszerűsödött a művészetszemlélete — miközben nem adta fel sem
„híd"-szerepét, sem magyarságtudatát, és nem is engedett a nacionalizmus csábí-tásainak, sőt, nem is torpedózta meg a kibontakozó reformfolyamatot — annak ellenére sem, hogy közölte Ágh Attila tanulmányait, Pozsgay Imre előadását, és Király Zoltánnal készített interjút. Akkor az a fő bűne tehát, hogy személy sze-rint nem azok szerkesztik, akik tíz-tizenöt éven át szerkesztették?
Természetesen az ilyen és a még bonyolultabb személyi kérdéseknél jóval többről is szó van itt. Egyrészt, a jelenlegi politikai és állami vezetők („a hata-lom", „a hivatal", „a felsőbbség") látványos boszorkányellenőrző (középkori?) tűzpróbájárói. Másrészt arról, hogy egy csoport (a régi szerkesztőség és az elpár-tolt szerzők szószólóinak köre) mennyire döntheti el, kié legyen a lap, illetve ar-ról, ki képviselheti a társadalmat, amikor ezt el kell dönteni.
KAPOSI MÁRTON
112
Kolozsvári emlékek (1975)
Ara: 16 Ft
- A i