Vásárhelyre 1947. július végén, jóval az iskolai év megkezdése előtt érkeztem. Hivatalos oka a korai érkezésemnek az volt, hogy a negyedik gimnáziumot egy olyan osztályban kezdtem, amely három éve franciát tanult, s nekem a három év anyagából különbözetiz-nem kellett, amire édesapám készített fel. Általában azt mondhatom, középiskolai tanul-mányaim, eléggé megérezték a történelem viharait, a nyolc osztályt öt iskolában jártam ki, s mivel mindenhol más nyelvet tanítottak az évek során: latinból, franciából, németből, majd megint latinból kellett különbözetiznem.
A hivatalos okon kívül, más is indokolta lejövetelemet. Édesapám a „Drága jó nyolca-dik” ballagásán májusban valami olyasfélét mondott, hogy ő azért jött ide, hogy pedagó-giai kísérleteket végezzen, ezekre úgy tűnik nincs szükség, de ehelyett itt talált egy szel-lemi családot, mert bár hat gyermek születését, betegségeit drukkolta végig, öreg korára egyedül maradt. Ennek a beszédnek a híre eljutott édesanyámhoz is, és amikor júliusban Békésen egy esküvőn találkoztak, azonnal megérezte, hogy édesapám elhidegült tőlünk.
Az én szerepem az lett volna, hogy a távoli családra felhívjam a figyelmet. Én boldogan mentem Vásárhelyre, az előző évet a Baár-Madas internátusban jómódú, a háborút sér-tetlenül átvészelő gyerekek közt töltöttem s a mi világunk nagyon távol került az övékétől, nem tudtam beilleszkedni, nem szerettem ott lenni. Az örömömet még fokozta, hogy meg-érkezésem után nem sokkal édesapám egy biciklit vett nekem. Boldog és büszke voltam, nem szoktam hozzá, hogy ilyen nagy áldozatot hozzanak értem. Csak amikor édesapám életrajza megjelent, akkor tudtam meg, hogy a biciklivel neki volt terve, ő akart meg-tanulni biciklizni, hogy könnyebben mozoghasson Vásárhelyt.
Az érettségi után, a „Drága jó nyolcadik” egyik tagjával, nevezzük Jusztinnak, édes-apámnak elmélyült a kapcsolata. Ez a világ legártatlanabb szerelme volt, amely, ha jól számolom 6–8 hétig tartott, érzékiségét néhány csók jelentette csak, de három embernek:
édesapámnak, Jusztinnak és édesanyámnak évtizedekig tartó szenvedést okozott. S amíg tartott, szörnyű ellentétként ott volt apámnak a munkája: az Iszonyt kellett befejeznie. Az Iszony néhány fogalmazó füzetében megtalálható Jusztin írása. Ő volt az egyetlen ember, akinek apám tudott diktálva fogalmazni. Szeptemberben Jusztin Kecskemétre ment Ta-nítóképzőbe, s nagyon tartózkodó levelek zárták kapcsolatukat. Úgy gondolom, édesapám erkölcsi érzéke nem engedte, hogy egy diáklányért feláldozza a családot, házasságot. Való-színű azonban, hogy a mi megjelenésünknek is szerepe volt a szakításban. Azért írok töb-bes számot, mert augusztus 9-én Judit nővérem is megjelent Vásárhelyen friss vizsga-engedéllyel, ami szerint augusztus 26-ig levizsgázhat az ötödik osztályból, s mint októberi születésű, csatlakozhat évfolyamához.
Miután szeptemberben én is levizsgáztam franciából, boldogan kezdtem el a negyedik gimnáziumot. Valójában nekem az ostrom után ez volt az első béke évem. Először kicsit féltem, hogy az osztálytársaim édesapám miatt valami tanpubinak fognak tartan, de erről szó sem volt. Itt találtam meg életem első barátnőit. A főbarátnőm a gyönyörű Csáky Kati volt, akivel később együtt lettünk szerelmesek ugyanabba a fiúba, de a barátságunkat ez sem rontotta el, főleg mert a fiú ránk sem nézett. De jóban voltam Belenta Marival, Ker-tész Eszterrel s természetesen a másik négy internátusi osztálytársammal is.
Az iskolában remek tanáraink voltak; számomra is rejtély, hogy a többi iskolából alig emlékszem egy-egy tanáromra, vásárhelyi tanáraimat a mai napig fel tudom sorolni. Az osztályfőnököm Sipka Sándorné, Rózsa néni volt, franciát tanított abban az osztályban, amelyik negyedik éve tanult franciát, s nekem négy hetem volt ennek a pótlására. Szere-tett, s ha néha jól feleltem, örömmel kiáltott fel: „Látjátok, vak tyúk is talál szemet!” Én, mivel valóban vak tyúk voltam, ezt dicséretnek vettem s eszembe se jutott megsértődni.
Rácz Miklósné, Irma néni, akinek, úgy tudom, a magyar volt a főtárgya, nekünk a kézi-munkát tanította, s mivel ismerte a családi helyzetemet (ekkor már Németh nagymama is Vásárhelyen élt), ha túl szép volt a kézimunkám, rákérdezett: „ezt a nagymamád csi-nálta”? Én töredelmesen beismertem s mivel ez túl sokszor fordult elő, ötödikben negyed-évkor intőt kaptam kézimunkából. Györgyi néni volt a latin tanárom, Sári néni a matema-tika, egyiküknek sem volt sok öröme bennem, de kedveltük egymást. Lázár Erzsi néni en-gem nem tanított, ő az internátusban volt felügyelő tanár. Tőle még pofont is kaptam, pe-dig szelíd, kedves nő volt. Az ötödikesekkel voltunk egy hálóban és az egyik ötödikes ba-rátnőm szerzett egy-egy cigarettát, amit este a hálóban nagy bohóckodás közben meg-gyújtottunk. A cigaretta egy leánykollégiumban olyan volt, mintha égne az épület, s Erzsi néni hamarosan megjelent az ajtóban. Mivel akkor éppen az én kezemben volt a cigaretta, nekem kevert le egy pofont. Azt hiszem mindketten egyformán megijedtünk s vigyáztunk, hogy apám fülébe ne jusson a dolog. Most veszem észre, hogy a problémamentes tárgyai-mat (magyar, történelem, természetrajz) nem tudom pontosan, hogy kik tanították, de úgy gondolom, Irma néni és Rózsa néni osztoztak rajtuk.
Az internátusban derűs életünk volt. Ötödikes koromban a nyolcadikosokkal kerül-tünk egy hálóba. Ekkor még éjjelizenét is kaptunk. A kis unitárius templom felé nyílt az ablakunk, s ott jelent meg cigány kísérettel egy hetedikes fiú, akinek még hangja is volt.
Mondanom se kell, hogy a tíz lány egyformán elérzékenyült hangulatban lógott az ablak-ban s hallgatta a dalokat. A kis zenekar elvonulása után azonablak-ban rögtön összekaptunk, mivel a fiú elég csapodár volt, s nem tudtuk eldönteni, kinek szólt a szerenád. Így a mai napig, mind a tízen mesélhetjük az unokáinknak, hogy boldogult ifjúságunkban még éjje-lizenét is kaptunk.
A pesti kollégium után a vásárhelyi sokkal szabadabb légkörű volt. A tanáraink bíztak bennünk s nagyobb szabadságunk volt. Ha a tanulással és a magatartásunkkal nem volt baj, elvittek minket a Fekete Sas-ban rendezett táncmulatságokra, vasárnap délelőtt mise, illetve istentisztelet után mi is ott sétáltunk a többi osztálytársunkkal a korzón; ha a híres Faszínházban előadás volt, oda is elmehettünk tanári kísérettel. Bármilyen furcsa, akár-hogy töröm a fejemet, az az érzésem, akár-hogy Vásárhelyen voltam először színházban. Kitűnő előadásokat láttunk: budapesti és szegedi színészek játszottak s a fellépti díj: liba, csirke vagy tojás volt. Számomra a legemlékezetesebb egy Peer Gynt előadás volt. Nem tudom,
kik játszottak benne, de az előadás úgy elvarázsolt, hogy soha többé nem néztem meg, mert nem akartam az emlékét elhomályosítani. Valószínűleg ennek hatására akartam so-káig színésznő lenni.
Az iskolánknak – gondolom, ezt a várostól vette át – határozottan irodalmi levegője volt. Az önképzőkör remekül működött s kialakult egy nemes szellemi vetélkedő a diákok közt. Nemcsak előadásokat tartottunk, de szavalóversenyeket is rendeztünk. Egy ilyen szavalóversenyen én még második díjat is nyertem. Talán édesapám jelenlétének is sze-repe volt abban, hogy a diákszínjátszás úgy lábra kapott abban a két évben. Tamási Éne-kes madara, a Cyrano, A makrancos hölgy, és a Csongor és Tünde előadására emlék-szem. Édesapámnak a legemlékezetesebb a születésnapjára rendezett Antiqoné volt, míg nekem, az én osztályom által bemutatott Kékmadár, amelyben Mytil szerepét játszottam.
Ezeknek az előadásoknak igen nagy jelentősége volt és van: az előadásért végzett munka, drukkolás a sikerért összekovácsolja az osztályt, a szép, nemes szövegek tanulása javította a szókincsüket és tanárainkkal is közvetlenebb kapcsolatba kerültünk a közös munka so-rán. Sajnos, napjainkban az ilyenféle előadások nem divatosak, a diákok nem szeretnek memoritert tanulni. Pedig néhány éve milyen sikerem volt az unokáim előtt, amikor el-vittem őket egy budapesti Kékmadár előadásra, s amikor fölment a függöny, mondani kezdtem Mytil szerepét.
A Kékmadár előadás mellett legemlékezetesebb élményem az iskola államosításával kapcsolatos. Rácz Miklósnak, az igazgatónknak úgy tűnik, volt érzéke a demokráciához.
Összehívta a diákokat a tornaterembe, s közölte, hogy a kormányhatározat szerint államo-sítani fogják az iskolát és aki ezzel nem ért egyet, menjen ki a teremből. Csáky Kati el-indult, s mi utána mentünk. Nem néztem hátra, nem tudom maradtak-e bent s hányan, de a legtöbben kijöttünk. Utána kicsit megszeppenten ültünk az osztályunkban, de gondo-lom, Rácz Miklós is hasonlóan érezte magát, soha többé nem beszéltünk a dologról s így semmi következménye nem lett. Bizonyos, hogy a kivonulásunk a szülői üzenetet hor-dozta: ez az iskola jól működik, nem kell megváltoztatni. Sokszor tapasztaltam később is, hogy a vásárhelyiek az aktuálpolitikától függetlenül alakítják ki a véleményüket. Így tet-tek, amikor apámat a Rádióban „kútmérgezőnek” bélyegezték, ők ezt nem tapasztalták, jó tanárnak tartották, ezért visszahívták tanítani, s nem a politikai széljárással mozogtak ak-kor sem, amiak-kor könyvtárat, iskolát neveztek el róla vagy szobrot állítottak az emlékének.
Ha meggondolom, miközben én a felnőtté válásommal, a magam alakításával voltam elfoglalva, édesapám életében nehéz évek követték egymást: bár irodalmilag sikeres kor-szak volt: befejezte az Iszonyt, fedél alá hozta a Pusztuló magyarokat és az Erzsébet na-pot, és ekkor írta a Széchenyit is. Magánéletében viszont átélte a szakítást Jusztinnal és házasságának szétesését, politikailag pedig ekkor tették teljesen tönkre. 47 januárjában, néhány héttel a Széchenyi megírása után maga is olyan veremben volt, mint Széchenyi, bár ő nem írt Blick-et, de őt tartották a Magyar Közösség néven elhíresült mozgalom és összeesküvés ideológusának. Többen bizonyos írásainak a visszavonására bíztatják. Ezek-nek válaszul írja meg az Eklézsia megkövetés című drámáját s befejezi a régebbi foganta-tású, Husz Jánosról szóló darabját, aki szintén nem vonta vissza téziseit. Ennek az idő-szaknak egyetlen öröme, az Iszony megjelenése és sikere. Úgy érzi, az új világban számára az egyetlen engedélyezett út a regényírás, és több, elvetélt kísérlet után elkezdi írni az Égető Esztert, ami azonban már csak hét év múlva jelenhetett meg. Németh László 1948
decemberében abbahagyta a tanítást, eredetit nem írhatott, ezért hosszú ideig kenyér-kereső foglalkozása a fordítás lesz.
Én befejeztem az évet Hódmezővásárhelyen, de természetesen – édesapámhoz ha-sonlóan – még többször lementem, barátnői meghívásra, vagy édesapám mellé házi-asszonykodni. Ezek közül a legemlékezetesebb, amikor Pilinszky Jánost hívta meg barát-ságuk, báty-öccs kapcsolatuk elmélyítésére s én voltam a háziasszonyuk. János sokáig emlegette a zsírban úszó mákos tésztát, amit, hogy a kezdő szakácsnő kedvét el ne vegyék, apuval együtt hősiesen megettek.
Egyetemi éveim alatt, s míg a gyermekeim kicsik voltak, ritkán jutottam le Vásár-helyre, de a fontosabb eseményeken igyekeztem ott lenni: a Cseresnyés találkozón, az Életmű sorozat indításakor, Az írás ördöge bemutatóján, majd édesapán halála után;
amikor a Könyvtár fölvette a nevét, a szobor avatáson, különböző megemlékezéseken, a Németh László Társaság megalakulásakor és még hosszan sorolhatnám.
Mióta nyugdíjba mentem, férjemmel minden évben többször vagyunk Vásárhelyen és nemcsak édesapám ügyeivel kapcsolatban, a város ünnepeit is a magunkénak érezzük.
Véleményem szerint a budapestieknek nincs igazi szülőföldjük, az évek során hányódnak a nagy város egyik kerületéből a másikba, nem ismerik még a szomszédjukat se, a hely ahol születtünk éppen úgy elvész előlünk, mint a pap, aki keresztelte. Én éppen ezért kér-tem néhány éve, hogy lehessek Hódmezővásárhely tiszteletbeli polgára, hogy tartozzak valahová, s úgy tűnik, a vásárhelyiek el is fogadtak.
Az írás címét, mint tudják, édesapámtól vettem kölcsön, de én valóban úgy érzem, hogy számomra is Vásárhely a „Boldogság szigete” volt.