A „kalandének” két jól elkülöníthető részre oszlik: az első rész a hagyományos geszta-ének minden kritériumának megfelel – középpontjában elsősorban a két uralkodó harcosainak ádáz ütközetei állnak –, mindazonáltal az epo-szi műfaj jellegzetes elemeinek költői használatát illetően kevés eredetiséget mutat (felkészülés a harcra, a lovagi seregek, fegyverek és páncélok részletes leírása, párbajok, csörték, stb.).
A második rész már több figyelmet érdemel: Florence hányattatásait me-séli el, melyeket azután él át, hogy akarata ellenére el kellett hagynia Rómát és a férjét. A geszta-ének az egyre sokasodó regényes és csodás elemek által ezen a ponton csúszik át a „kalandének”, vagy „kalandregény” regiszterébe.
Ami mégis összekapcsolja a mű egymástól eltérő részeit, az az úgynevezett bináris ellentétek elvének következetes alkalmazása.
A mű első soraitól kezdve jelen van a Jó és Rossz, a középkori etika és esztéti-ka két alapvető összetevőjének állandó ellentéte, mely elejétől a végéig átszövi a költeményt. Ez azt jelenti, hogy az ének maga, tematikus és morális lényegét tekintve a főszereplők szembeállításán és állandó harcán alapszik. A szerep-lők között számosan akadnak, akik vitézségük és/vagy jótéteményeik által felébreszthetik a hallgatóság vagy az olvasó rokonszenvét, míg más alakokat a szerző tisztességtelennek, sőt gonosznak mutat be.
6 Uo., 107-109. „En somme, les différentes versions orientales, parmi lesquelles il faut naturellement ranger aussi les versions juive, basque et grecque, […] peuvent facilement, malgré toutes leurs divergences partielles, être ramenées à une source commune orientale, qui était peut-être précisément un conte du Soukasaptati perdu.” (111-112.)
7 Uo.
Ez az antitézisen alapuló nézőpont adja a mű felütését, amikor a névtelen szerző Konstantinápoly császárát, aki „nagyon éltes, gyenge, ősz és fáradt volt, s […] már elmúlt százötven éves”, az elbűvölően szép, kivételesen kifinomult és művelt, fiatal római hercegnővel állítja szembe:
El fu cortoise et sage et de grant nobleté Et si fu bien letree, pleine d'umilité, Et dou cors des estoiles sot a sa volenté, De toz les elemenz, quan qu'en furent trové.
[…]
Et quant elle parole, tot le mont vient a gré, Et cil que bien l'esgardent sont si enluminé, Qu'el ot la char plus blanche que n'est fl or en esté, Les iaus vairs en la teste, le vis frois coloré, La boche petitete, le menton acesmé. (v. 49-61)8
A Garsire öregsége és Florence fi atalsága között feszülő szembeszökő ellentét előre sejteti a két birodalom közti konfl iktust, és bizonyos szempontból előre-vetíti a hamarosan kitörő, pusztító háborút.
Emellett az a tény, hogy az idős konstantinápolyi uralkodóban ellenállha-tatlan vágy ébred az ifjú és szép római hercegnő iránt, újfent annak a régi hiedelemnek a költői aktualizálása, melyet a középkor olyan költeményei-ben láthatunk viszont, mint például Guilhem de Peitieus kilencedik cansója.9 Az évek súlya alatt roskadozó Garsire elsősorban azért akarja feleségül venni
8 [Florence] jól nevelt, okos, nemes, művelt, alázatos volt; a csillagok járását kedve szerint olvasta, minden elemet ismert, bárhol fordult is az elő. […] Amikor megszólalt, mindenki kedvét lelte benne, és aki csak ránézett, azt elvakította bőre, amely fehérebb volt, mint a tavaszi virág, akárcsak ragyogó kék szemei és arcának friss színe, kicsiny szája és csinos álla.
9 Már az idősödő Poitiers grófja is fiatal szerelme, Maubergeonne által remélt megfiatalodni és
„üdíteni szívét”, ahogyan erről Mout jauzens me prenc en amar kezdetű cansójában is vall:
[…]
A mos ops la vuelh retenir,
Per lo cor dedins refrescar E per la carn renovellar,
Que no puesca envellezir. (v. 33-36)
In Jean-Charles Payen, Le Prince d’Aquitaine. Essai sur Guillaume IX, son œuvre et son érotique, Paris, H. Champion, 1980, 117-118.
(Enyém marad hát biztosan,
csak hogy üdítse szívemet,
buzdítsa kedvre testemet,
s maradjak vele ifian.
– Rajnavölgyi Géza fordítása, Nagyvilág, 2014/3, 294.)
Florence-ot, hogy az ifjú hölgy áhított csókjai és gyengédsége által visszanyer-je erejét és „felfrissítse” testét:
« Alez moi por Florence et si la m'amenez ! Je vuel estre de lé basiez et acolez, Et en sa belle brace soit mes cors repousez, Si gerra ovec moi, si en ferai mes grez, Si me tatonnera les fl ans et les coutez ;
Gemès d'autre proesse n'iert mes cors alosez.» (v. 111-116)10
Amikor a mindenttudó narrátor először meséli el a két magyar királyfi vi-szontagságait, melyeket apjuk, Fülöp magyar király halála után voltak kény-telenek elszenvedni, nem mulasztja el kiemelni ellentétes jellemvonásaikat:
az ifj abbik, Esmeré vitézségét és hűségét, valamint az idősebb, Milon álnoksá-gát. Ráadásul a testvérek saját anyjukkal is ellentétbe kerülnek, aki könyörte-lenül eltaszítja őket magától, hogy azután – nem sokkal első férje halála után – hozzá menjen „a főurak akarata ellenére” egy idegen nemesemberhez.
Le meneur faisoit il Esmeré apeler ; Mout fut prouz et leaus et bons a doctriner Et, quant plus crut li enfes, et plus se voust pener De fere bien toz diz por fere soi amer.
Li ainznez ot nom Mile, ensi l'oï nomer ; Mès forment estoit faus et de mavès pencer, Toz tens afelonni, quant il dut amander ; Mout sot bien durement un prodome afoler,
Onc ne pot ses semblances a nul bien atorner. (v. 685-693)11
Esmeré lovagi vitézségét és nemes jellemét heraldikai ábrázolások is nyilván-valóvá teszik: egy arany oroszlán, a bátorság és a vitézség hagyományos szim-bóluma, esetünkben egyúttal a magyar királyfi magas származásának jele, és egy fehér galamb, az őszinteség és a lelki tisztaság hagyományos jelképe.
10 „Menjenek, és hozzák el nekem Florence-ot! Azt akarom, hogy megcsókoljon és megöleljen, és hogy végre az ő szép karjában pihenhessen a testem, hogy mellettem feküdjék, s örömömet leljem benne, s hogy oldalamhoz simuljon; semmi más dicsőségre nem vágyik a testem.
11 Az ifjabbikat Esmerének hívták, bátor volt, hűséges, és jól fogott az esze; minél nagyobbra nőtt az ifjú, annál jobban igyekezett, hogy mindig mindent megtegyen azért, hogy kiérde-melje mások szeretetét. Az idősebbet pedig Milonnak hívták, legalábbis én így hallottam; ha-nem ő bizony hamis volt és rosszindulatú, s egyre gonoszabbá vált, ahelyett hogy megjavult volna; jól értett ahhoz, hogyan kell rászedni a becsületes embereket, és soha sem volt rá képes, hogy gondolatait jó irányba terelje.
A szerző nem mulasztja el az Esmeré pajzsára festett szimbólumok jelentésé-nek megvilágítását sem:
Li leonciaus desoz de l'emfant senefi e Que il doit estre frans de par chevalerie, Envers son anemi plainz de grant felonnie, Et li colombiaus blans douçour et cortoisie,
Et que vers son ami mout forment s'umelie. (v. 707-711)12
A fi vérek homlokegyenest ellentétes jellemét beszédes nevük is jelzi a közép-kori közönségnek: esmeré az esmerer, „megtisztít”, „fi nomít” ófrancia ige múlt idejű melléknévi igenévi alakja (<vulgáris latin *exmerare, a klasszikus latin merus-ból, „tiszta, hamisítatlan”), mely az ófrancia irodalmi szövegek-ben egyidejűleg „tiszta”, „kedves” és „előkelő”13 jelentéssel volt használatos.
Ezzel szemben a Milon nevet – a Ganelonhoz vagy a Macaire-hez hasonlóan – rendszeresen alkalmazták aljas, vagy hitszegő szereplők jelölésére a közép-kori geszta-énekekben.14
A szerző sokszor és hosszasan kifejti a „testvér-ellenfelek” antitetikus mo-tívumát, melyet egyrészt a Középkornak az Ókorba visszanyúló irodalmi hagyományából (ld. Szophoklész és Euripidész tragédiái, Statius Thébaiak ciklusa és a Roman de Thèbes [Théba-regény], melyet néhány évszázaddal ké-sőbb Racine A testvér ellenfelek című klasszicista tragédiája dolgoz fel újra), másrészt a középkori népmesék egy bizonyos típusából merít. Ez utóbbiban a fiatalabb fivér szintén ki van téve az idősebb bátyja irigységének és rossz-indulatának, és számos, jószerivel fivére által előidézett nehézséget és veszélyt kell legyőznie, hogy elérje a célját; például győzedelmeskednie kell egy ellen-fele, vagy egy félelmetes szörny felett, hogy elnyerje egy szép hercegnő kezét és királyságát.
Kalandénekünk szerkezetében az alábbi „folklór” sémát követi: Esmeré har-ci sikerei és ezzel párhuzamosan személyes boldogsága bátyja tisztességtelen mesterkedése miatt szüntelenül késleltetve vannak és akadályokba ütköznek.
Csupán annyiban más, hogy a fő motívumhoz egy párhuzamos motívum kapcsolódik, a női odüsszeia: a hősnő kényszerű utazásai és megpróbáltatásai, melyeket egyébiránt szintén Milon fondorlatai idéznek elő.
12 Az oroszlánkölyök az ifjú pajzsán azt jelentette, hogy lovagként bátornak, az ellenségével szemben pedig ádáznak kell lennie; a galamb viszont szelídségre és illedelmességre utalt, va-lamint arra, hogy barátjával szemben alázattal viselkedjék.
13 A. J. Greimas, Dictionnaire de l'ancien français, Párizs, Larousse, 1970, 256.
14 Ld. E. Sauerland, Ganelon und sein Geschlecht im altfranzösische Epos, 1886, 39-41. Idézi A. Wallensköld, i. kiad., 32.
Meg kell említenünk, hogy a Florence de Rome-ban jelen lévő bináris el-lentét motívuma végső soron megkettőződik azáltal, hogy a sógora által meg-kívánt nő kiegészítő motívumának megjelenését követően a férfi főszereplő legfőbb ellenfele fokozatosan a hősnő ellenlábasává is válik, noha kezdetben még szövetségeséül kívánt szegődni.
A testvér- ellenfél riválisa és annak házastársa ellen irányuló intrikái igen változatosak.
A görögök és a rómaiak első csatája közben Milon irigykedve figyeli, hogy vitézségével Esmeré kivívja Ottó király elismerését, s árulással vádolja fivé-rét, aki hősiesen harcolt, ráadásul megmentette a római uralkodó életét, és el akarja hitetni a királlyal, hogy Esmeré, akit egy csapat görög támadott meg és nyoma veszett a közelharcban, valójában átállt az ellenség táborába.
Mindazonáltal a szerző mindenttudó mesélőként sietve eloszlatja az ifjú ki-rályfi viselkedése iránt támasztott kételyeket, és egy hatásos antitézissel le-leplezi az idősebb fivér álnok tettét:
Seignors, mout par fu Milles plainz de grant fauceté, Quant il envers son frere par a si mal erré,
Mès Esmerez fu proz, s'ot le cors acesmé, N'ot mellor chevalier en la crestienté ;
S'il fu proz a cheval, a terre ot grant fi erté. (v. 1567-1571)15
Mindazonáltal Milon – Esmerével való rivalizálása ellenére – Florence mellé szegődhetne, hiszen, bár Ottó király halála előtt azon vágyát fejezte ki, hogy Esmeréé legyen leánya keze és a birodalma, a római hercegnő kész hozzá-menni Milonhoz, hogy megmentse a birodalmat(Esmeré időközben a görö-gök fogságába esik). Ám Milon, aki továbbra is képtelen megszabadulni rossz tulajdonságaitól, büszkeségből megsérti Florence-ot, mikor arra kéri, fontolja meg a dolgot, ezzel pedig végleg az ellenségévé válik.
Bosszúvágytól hajtva folytatja az ármánykodást és az áskálódást Florence és Esmeré ellen, aki, miután Garsire szabadon engedte, habozás nélkül feleségül veszi a hercegnőt. Hogy megkaparintsa a birodalmat, Milon felségárulásra vetemedik, és a Garsire harcosait üldöző Esmeré hamis halálhírét kelti, majd gaztettét megkoronázandó, igyekszik viszályt szítani testvére és Florence kö-zött, Esmeré egyik lovagjával elkövetett házasságtöréssel vádolva a királynőt.
15 Jó urak, sok hamisság szorult Milon szívébe, midőn ily gonoszul viselkedett fivérével; ám Esmeré jó kiállású és derék harcos volt, az egész keresztény világban nem volt nála vitézebb lovag; mind lóháton, mind gyalogosan nagy bátorsággal küzdött.
A lovagi vitézségen kívül Esmeré feddhetetlen lovagiassága is ellentétet képez Milon aljasságával, amikor nagylelkűen kétszer is megbocsát álnok fivérének. Először árulásáért, amikor el akarta hitetni a rómaiakkal, hogy
„haldokló” uralkodójuk rá hagyta a birodalmat és a hitvesét, később pedig, amikor Florence-ot házasságtöréssel vádolja Agravain lovaggal, akinek vérét ontja, hogy elhallgattassa.