Az aranysakál (Canis aureus) magyarországi újbóli megtelepedése kapcsán több elismert szakember és kutatóműhely is górcső alá vette a fajt és annak táplálkozási szokásait az elmúlt 25 évben. A közepes testű kutyaféle ragadozó kezdetben lineáris, később exponenciális hazai létszámnövekedése, valamint invazív terjedése nemcsak a kutatókat lepte meg és keltette fel érdeklődésüket, de felkészületlenül érte a vadgazdálkodókat, az állattartókat (Heltai 2016, Boitani és Powell 2012, Macdonald és Sillero–Zubiri 2004), és a hazai természetvédelmet is.
Napjainkra az egyre inkább a fajra fókuszáló közvélemény is a figyelem középpontjába helyezi az aranysakált, a vélemények róla – főleg mélyrehatóbb ismeretek hiányában – megoszlanak, és nem ritkán szélsőségesen negatív álláspontok alakulnak ki a fajjal kapcsolatban. Nem törhetünk azonban feltétlenül pálcát az aranysakál felett, mert tudomásul kell vennünk, hogy egy opportunista ragadozó a visszatelepülése, terjeszkedése, létszámnövekedése kapcsán még Magyarország területén belül sem azonos létszámban (sűrűségben) és nem azonos táplálkozási szokásokkal van jelen, éppen ezért eltérő körülmények között különbözőek a környezetére gyakorolt hatások is.
A tématerülettel foglalkozó szakemberek korai, a faj hazai visszatelepedését követően elkészült tanulmányainak – amelyek a faj táplálkozási szokásainak, viselkedésének minél szélesebb körű megismertetését célozták meg – egyik fő megállapítása az volt, hogy az aranysakál táplálékforrásainak körében kiemelkedően nagy arányt képviselnek a kisrágcsálók (Lanszki és Heltai 2002).
A dél-dunántúli régió, azon belül Somogy megye a faj visszatelepedésének kezdetén közvetlenül is érintett volt a kérdésben, hiszen a vadgazdálkodók megfigyeléseik alapján már 1991-ben jelezték itt a sakál megjelenését, valamint szintén Somogy megyében került sor az első hivatalos elejtésekre is 1995-ben. A szakma vegyes érzelmekkel fogadta a ragadozót, de mindaddig nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget, amíg létszámának növekedése és a nagyvad predációjával kapcsolatos megfigyelések nem mondtak ellent a szakértők korábban publikált megállapításainak (Kemenszky 2015). Fontos kiemelni, hogy az aranysakál táplálkozása kapcsán a későbbi, erre irányuló vizsgálatok már megállapítják a faj nagyvadfogyasztását (Lanszki et al. 2004), sőt a későbbiekben egyes élőhelyeken annak jelentősebb előfordulását is a sakál táplálékában (Lanszki et al. 2014, Heltai 2016).
A vizsgálati eredményekben megfigyelhető változások arra engednek következtetni, hogy Somogy megye és a Dél-Dunántúl egyes térségeinek viszonylatában a sakálállomány létszámában bekövetkező, kezdetben lineáris, később exponenciális létszámnövekedés (Csányi et al. 2019) kapcsán a ragadozó arra kényszerült, hogy a szokásait megváltoztassa, és a korábbi, túlnyomóan kisemlős bázisról más táplálékra váltson.
A faj térhódítása és bizonyos országokban új fajként való megjelenése miatt – ahogy korábban már említettük – az aranysakál a tudományos és szakmai érdeklődés homlokterébe került.
Egyes vélekedések szerint a sakál jelentős kárt okoz a vadgazdálkodásban predációjával (Agyaki 2000), más szakértők (Ćirović et al. 2016) viszont úgy érvelnek, hogy a faj táplálkozási szokásai sokkal inkább tekinthetők egyfajta ökoszisztéma-szolgáltatásnak.
Az tény, hogy a vadgazdálkodás melléktermékeként a vadászterületeken maradó biomassza (nagyvadzsiger; antropogén okok miatt, például sebzés következtében elhullott nagyvad) olyan jelentős táplálékbázisként szolgál az aranysakál számára, amelyet az opportunista ragadozóként csupán kihasznál (Heltai 2016). Egyes szakértők azon az állásponton vannak, hogy az állomány növekedésének megállítása érdekében az ilyen jellegű antropogén táplálék hozzáférhető mennyiségének csökkentése lenne kívánatos (Farkas 2019, Bino et al. 2010, Borkowski et al.
2011, Raichev et al. 2013, Lanszki et al. 2018b), erre jelenthet egyfajta, nyilván csak részmegoldást a közeljövőben az afrikai sertéspestis (ASP) kapcsán megjelent főállatorvosi rendelet végrehajtása, amely a járványügyi helyzetre való tekintettel kötelezően előírja a vaddisznó esetében egyrészről a zsigerek összegyűjtését, másrészről az elhullott vaddisznók szervezett keresését, begyűjtését vagy elásását.
Jelen kutatás a 2011 és 2018 közötti időszakban a Dél-Dunántúlon – Magyarország egyik nagyvadban legbővebb területén –, az aranysakál-populációk általános vizsgálata mellett a faj gyomortartalmon alapuló táplálékanalízisét tűzte ki célul, arra keresve a választ, hogy a ragadozó hogyan változtatta meg a táplálkozási szokásait az elmúlt negyed évszázad alatt.
1.1. Hipotézisek (Célkitűzések)
1. Vizsgálataimmal azt a feltételezésemet kívánom igazolni, hogy a Dél-Dunántúlon élő aranysakál egyes korosztályainak morfológiai elkülönítése során – a külföldi és hazai szakirodalomban széles körben elfogadottnak tekintett meggyőződéssel szemben – nem kettő, hanem az eltérő biológiai paramétereikből adódóan négy korosztály különböztethető meg.
2. Az antropogén eredetű táplálék időszakos hiánya miatt a táplálékforrások hatékony felkutatása szempontjából kritikus időszakban megnőhet az aranysakál táplálkozásában a nagyvadszaporulat fogyasztásának aránya.
3. A Belső-Somogy/Ormánság vizsgálati területen végzett kutatásaim kapcsán azt feltételezem, hogy az aranysakál táplálékában a területre vonatkozó korábbi szakirodalmi megállapításokkal ellentétben nem a kisrágcsálók, hanem inkább a nagyvad dominál.
4. Feltételezésem szerint a nagy mintaszámmal elvégzett vizsgálataim igazolni fogják, hogy a Belső-Somogy/Ormánság és a dél-baranyai Bóly vizsgálati területek eltérő élőhelyi adottságai miatt a sakál táplálékdiverzitásában is jelentős különbségek vannak.
5. Az aranysakál a kedvező élőhelyi és táplálékviszonyokra szaporodási rátájának növelésével reagál, ez lehet az alapja a hazai robbanásszerű létszámnövekedésének, valamint európai diszperziójának.