A Szegedi Nemzeti Színházban nem jellemző, hogy a nézők lelkesedésükben állva tapsolnának, május végén mégis szinte egy emberként pattant fel a közönség, amikor a civil kezdeményezésre megalapított Dömötör-díj gálaestjén az életműdíj átvételére Varga Mátyást szólították a színpadra. A magyar díszlettervezők doyenje hatvankilenc évvel ezelőtt, 1930-ban kezdte pályáját a szegedi teátrumban. 1935-ben elcsábította ugyan Budapestre a Nemzeti Színház, de nem szakított a Tisza-parti várossal sem, hi-szen már 1936-ban három darab díszletét tervezte a Szegedi Szabadtéri Játékok szá-mára. 1938-ban a mozgókép is megtalálta, s a következő hat évtizedben a Földindulás-tól a Liliomfin át a Honfoglalásig félszáz mozifilm és húsznál több tévéjáték díszlete készült el a tervei alapján. 1941-től 1944-ig a Kolozsvári Nemzeti Színházban tette le névjegyét. 1952 és 1956 között az
Iparművészeti Főiskola tanszék-vezető tanáraként mára elismert művésszé lett tervezők sorát ta-nította a színpadépítés tudomá-nyára. 1955-től 1980-ig, nyugdíj-ba vonulásáig újból a budapesti Nemzeti Színház legtöbbet fog-lalkoztatott díszlettervezője volt.
Fél évszázadon át a legnagyobb rendezőegyéniségek – Németh Antal, Major Tamás, Várkonyi Zoltán, Nádasdy Kálmán, Mar-ton Endre, Mikó András – alko-tótársaként dolgozott. A Szegedi Szabadtéri Játékok 1959-es újra-indulásától a Dóm téri színpad legnagyobb szcenikai szakértője volt, mintegy harminc
nagysza-bású produkció díszlete fűződik a nevéhez. 1970-ben a Nemzeti Galéria rendezte meg életmű-kiállítását. 1987-ben Színháztörténeti Kiállítóházat létesített Szegeden, ahol díszletterveit, festményeit és kerámiáit tekintheti meg a közönség. Művészetét érde-mes és kiváló művészi címmel, Bartók-Pásztory-díjjal, SZOT-díjjal valamint Kossuth-díjjal is elismerték, 1990-ben Szeged város díszpolgárává választották, 1993-ban a Ma-gyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztjét vehette át. Matyi bácsi – ahogyan bará-tai, tisztelői szólítják – 89 esztendősen is mindennap dolgozik: szegedi otthona fölötti két parányi műtermében rajzol, fest és kerámiát formál. Beszélgetésünk célja nem a pá-ratlanul gazdag életpálya hiánytalan és pontos bemutatása volt – arra a Varga Mátyás munkásságáról született két önálló kötet hivatott –, inkább az emlékek között kutatva mára színháztörténetté lett mozaikkockák felelevenítésére törekedtünk.
– Matyi bácsi, hogy emlékszik az indulásra: a gyermekkorára, a szüleire?
– 1910. december 1-jén születtem Budapesten, a Ferencvárosban, a Koppány utca 9. földszinti lakásában. Akkoriban még otthon szültek az asszonyok, nem volt divat a kórház, mert nagyon jó bábák voltak. Mozgalmasan telt a fiatalságom, mert a Ferenc-városban rengeteg fiatal volt, és nagyon vegyes, színes összetételű volt a lakosság, sok lengyel, német, osztrák élt a városrészben. Édesapám csanádpalotai születésű cipész-mester volt, aki 1908-tól három éven át itt szolgált Szegeden, a 3-as honvéd huszárok-nál. Rettenetesen szerette Szegedet, minden vasárnap színházba járt, állóhelyen nézte az előadásokat. Rengeteget mesélt nekünk otthon a szegedi színházi élményeiről. Kivá-lóan rajzolt, amikor kicsik voltunk, mindig erdőt, házakat kértünk tőle. 1914-ben, amikor kitört az első világháború, elvitték katonának. Szegeden vonult be, ahová édesanyámmal én is elkísértem. Szép matrózruhát adtak rám, de mezítláb voltam, mert cipőre már nem maradt pénzünk. Emlékszem, édesanyám nagyon szégyellte.
Visszamentünk Pestre, ahol roppant nehéz évek következtek. Hárman voltunk testvé-rek: a húgom egy, az öcsém két évvel volt fiatalabb nálam. Legnagyobb gyerekként én segítettem édesanyánknak. A háborús években gyakran sorba álltam a péknél. Előfor-dult, hogy májusban utaltak ki 50 kg szenet, és mivel nem volt más szállítóeszközünk, édesanyámmal szánkóval vonszoltuk haza. Otthon én voltam a mindenes. Különösen a lámpafelelősi posztnak örültem: nekem kellett a petróleumlámpát tisztítani és meg-gyújtani. A Glóbus Konzervgyárban készítették a katonáknak a frontra a konzerve-ket. Óriási üstökben asszonyok kevergették a gulyást. Délutánonként öt óra után, amikor befejeződött a műszak, kinyílt a konzervgyár Vágóhíd utcára néző ablaka, és a maradékot ingyen kiosztották a népnek. Nagyon finom gulyást főztek, teli apró hús-darabokkal. Én álltam sorba egy háromliteres kannával, és vittem haza a családnak.
Édesanyám krumplit főzött bele, és másnapra megvolt az ebédünk és a vacsoránk. Na-gyon élelmesek voltunk, a zöldséget a Duna-parti nagycsarnok mellett szedtük össze.
Édesapám 75 százalékos hadirokkantként jött haza a frontról. A jobb lába teljesen élet-telen volt, de nem engedte levágni. Kapott egy csípőre csatolható fémszerkezetet, ami a rossz lábát rögzítette, s azzal tudott járni. Otthon aztán újra elkezdett dolgozni.
– Mikor kezdett érdeklődni a képzőművészet és a színház iránt?
– Édesanyám a korszak egyik népszerű festőjének, Kézdi-Kovács Lászlónak egy olajfestményét kapta nászajándékba a húgától. Egy üde parkrészletet ábrázolt, teli szí-nes virágokkal, kék éggel és felhőkkel. Szenvedélyesen szerettem ezt a képet, mindig felmásztam a díványunkra, s onnan néztem. Amikor ötéves koromban megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, rögtön rávágtam: festőművész. Nagyon merészen hangzott,
de volt némi alapja, mert nagyon jól rajzoltam. Emlékszem, később, amikor a sorok-sári elemi iskolába jártam, a rajzórán pillanatok alatt megrajzoltam a feladatot, egy tu-lipánt vagy egy lámpaüveget, sőt utána a többieknek is én csináltam meg. Otthon gyakran játszottunk színházat. Édesanyánk eléggé művelt volt, mindig úgy főzött, hogy a kredenc fiókjában kinyitva állt a regény vagy a verseskötet. Bősön született, édesapja vízimolnár volt, aki nagyon tudta a szakmáját, maga építette a malom faszer-kezeteit. Lehet, hogy én is nagyapámtól örököltem a fúró-faragó tehetségemet. Édes-anyám nem járt első elemibe, mindjárt a második osztályt kezdte, mert már az iskola előtt jól tudott írni-olvasni. Emlékszem, amikor feljöttek Pestre a csanádpalotai roko-nok, mindig a Király Színházba vitték őket a szüleim, utána pedig sokat beszélgettek az előadásról.
– Mikor próbálkozott először díszletkészítéssel?
– Negyedikes voltam a Soroksári úti elemi iskolában, amikor egy színielőadáshoz kellett díszletet festeni. Vállalkoztam rá, mert tudtam, édesanyám is segít majd. Kirak-tuk a duplaágyat a nagyszobából, csomagolópapírokat ragasztottunk össze, s arra fes-tettem meg a hátteret. Édesanyám annyira benne volt, hogy a konyhában csinálhattam kulisszát. Én fűrészeltem, ő pedig fogta a lécet. Később azokhoz az egyetemistákhoz csapódtam, akik az Illatos úti kápolnában rendeztek színielőadásokat. A díszletezőjük lettem, a függönyöket kezeltem, amiben tudtam, segítettem nekik.
– Hol végezte az iskoláit, kik voltak a meghatározó tanárai?
– Az elemi iskola elvégzése után reáliskolába jelentkeztem, mert Bécsben élő egyik távoli rokonunk építészmérnök volt, s akkoriban én is az szerettem volna lenni. De nem vettek fel a reáliskolába, mert a jelentkezési lapra ráírtam, hogy apám cipészmes-ter, a felvételi pedig épp az 1919-es kommunista időszakban volt, amikor az iparosokat is kapitalistáknak tekintették. Végül szüleim a Gyáli úti polgáriba írattak, ami egy ki-váló iskola volt, kitűnő tanárokkal. Két rajztanárom volt: Hofbauer Károly és Edvi Il-lés Jenő, akinek a családjában több képzőművész is volt (például Edvi IlIl-lés Aladár ki-váló festő volt, a Nemzeti Galéria is őrzi a képeit). A polgári nagyon jó iskolatípus volt, a mezőgazdaságtól a matematikán át az irodalomig mindent jó színvonalon taní-tottak, könyvet kötöttünk, faragtunk, mintáztunk. Harmadikos voltam, amikor Edvi tanár úr észrevette, hogy mennyire érdeklődöm a rajz iránt. Kiemelt az osztályból ba-rátommal, Zöllei Gyulával együtt, aki később sógorom lett, mert a húgomat vette el feleségül. A szertárban csinált nekünk csendéleteket, s azokat festettük, nem a kötelező anyagot. A polgári iskolai években szinte minden héten mentünk azokra a diákelő-adásokra, amelyeket a Nemzeti Színház társulata tartott a Városi Színházban. Ezeknek az előadásoknak egyik szervezője Papp Mariska színésznő – Major Tamás édesanyja – volt, aki mintegy hitbizományként kapta ezt a lehetőséget, mert a Gellért Szálló előtt ő köszöntötte a fővárosi művészek nevében hatalmas rózsacsokorral a lovon bevonuló Horthy Miklóst. Ez a gesztus sok mindentől megkímélte később a Major családot, an-nak ellenére, hogy Major Tamás kommunista lett. A polgári után a Fővárosi Iparrajz Iskolába kerültem, nem mehettem az Iparművészetire, mert még nem voltam 15 éves.
1926-ban kerültem az Iparművészeti Iskola díszítő festő szakára, ahol kiváló tanáraim voltak: Sándor Béla, aki a század elején az egri székesegyház freskóit festette; Udvary Géza, akitől figurális tervezést tanulhattam (freskói ma is láthatók a Parlamentben);
Haranghy Jenő, a kiváló grafikus; az alakrajzot a kitűnő szobrász, Simay Imre taní-totta, akinek majomcsaládot ábrázoló híres márványszobra ma a Nemzeti Galériában
látható. Érdekes volt, hogy az Iparművészeti Iskolában nem vehettünk ceruzát a ke-zünkbe, mindent tűhegyes kínai ecsettel rajzoltunk. Rendkívül jó alapokat kaptam ott, s annak köszönhettem, hogy később mindig nagy biztonsággal tudtam rajzolni. Ma a barokk templomok ornamentikáit lefestik fehérre, mert nincs, aki rendesen megfesse.
Másodikos korunkban mi már úgy tudtuk festeni ezeket a plasztikákat, hogy a tanév végén felállványoztuk a termünket, és egy nagy barokk mennyezetet festettünk. Klasz-szikus párkányokat és konzolokat rajzoltunk, festettünk. Még az is előfordult, hogy rátettem a saját festésű párkányra az ecsetet, mert annyira plasztikusan jött ki a falból, hogy meg lehetett volna fogni. Ma már ez nem divat, helyette odamaszatolnak vala-mit. Az iskolával kijártunk az Üllői úti füvészkertbe virágot, a Margitszigetre vagy aTabánbatájképetfesteni.Mindenszombatonpedigállatrajzóránkvoltazállatkertben.
Harmadévben vezették be a szcenika oktatását. Előttünk már volt egy szcenikai osz-tály, Oláh Gusztáv vezette. Három-négy növendéke feljárt hozzá az Operaház mű-termébe, és ott dolgozva tanultak. Később Kürthy György vállalta a szcenikai osztály vezetését, bennünket is ő tanított. Kürthy eredetileg építészmérnök volt, de mivel na-gyon szép ember volt, Hevesi Sándor rábeszélte, hogy legyen színész. Nem volt rossz annak sem. 1930-ban Szegedre nevezték ki színigazgatónak. A növendékei közül én voltam a legügyesebb, ezért megkért, hogy jöjjek le vele Szegedre, és segítsek neki a díszletkészítésben. Örömmel jöttem, mert apám meséi révén meg voltam már fertőzve Szegeddel. A Kossuth Lajos sugárúton egy idős házaspárnál kaptam albérleti szobát.
A férfi, aki nyugalmazott csendőr alhadnagy volt, roppant szigorú embernek bizonyult.
Megkövetelte, hogy a színházból mindennap pontosan 12 órára hazamenjek ebédelni.
160 pengő volt az első havi fizetésem, abból fizettem nekik a lakbért és a kosztot. Úgy bántak velem, mint saját gyerekükkel. Este, amikor hazaértem a színházból, már várt a sütemény az asztalon. Nagyon jól éreztem magam náluk, igyekeztek mindenben a kedvemben járni.
– Milyen volt akkoriban a szegedi színház?
– Nagyon sokat dolgoztunk, de nem volt az a görcsös hangulat, ami ma jellemző.
Akkoriban teli volt derűvel a színház, sokat mulattunk, mentünk kuglizni, vendéglőbe jártunk, szerenádot adtunk. Egy szál rózsa két fillér volt, azaz két pengőért száz szálat lehetett venni. Amikor szerenádoztunk, mindig hatalmas csokrokat dobtunk fel az er-kélyre a hölgynek. Két pengőt nem lehetett elkölteni egy ebédre, s abban már benne volt a leves, a sült és a bor is. Nagyon jól éltünk akkoriban. Patkós Irma volt a színház szubrettje, Bilicsi Tivadar a táncos komikus, Kiss Manyi is itt játszott. Nagyon jó volt az operatagozat, már az első évben bemutattuk többek között a Hunyadi Lászlót, a Bajazzókat és a Sába királynőjét.
– Más volt a közönség?
– Jobban magáénak érezte a színházat. Vasárnaponként három előadást is tarthat-tunk: délelőtt 11 órától, délután 3-tól és este 7-től. A díszleteket is úgy terveztük, hogy könnyen mozgathatók, jól felhasználhatók, egymásra építhetők legyenek. A mai ter-vezők mindig remekműveket szeretnének alkotni, kielégítve vele a rendezőt vagy saját magukat, holott fontosabb a színház működésének biztonsága. Márkus László – nem a színész, hanem az Operaház egykori igazgatója – mindig azt mondta: Ha van egy templomod, tervezz bele egy oltárt; ha van egy oltárod, tervezz köré egy templomot.
Manapság gyakran összerombolják a régi díszletelemeket, a praktikummal nem törőd-nek. Akkoriban nem lehetett össze-vissza dolgozni, mindig fel kellett használni az új
díszlethez a már meglévő elemeket is. Eleve úgy terveztünk, hogy arra gondoltunk, miként növeszthetjük majd egymásba a következő daraboknál a díszleteket. Nagyon praktikus gondolkodásra neveltek bennünket. 1929 és 1931 között a szegedi színház rendezője volt Németh Antal, a nagyon komoly felkészültségű színházi szakember, aki a berlini egyetemen irodalmat és művészettörténetet tanult, majd ösztöndíjasként Bécsben, Münchenben, Párizsban és Kölnben színháztudományi tanulmányokat foly-tatott. Ő modernebb szellemet hozott Szegedre, csináltunk például olyan Bohéméletet, amelynek fekete horizontja volt, jobb oldalon állt a kocsma, bal oldalon a vámház és a bódék, a zsinórpadlásról pedig fekete cérnaszálak lógtak le fehér vattacsomókkal, mintha hó esne. Egészen modern megoldásnak számított akkoriban. Emlékszem Harsányi Zsolt 1931-ben bemutatott Család című drámájára, amihez érdekes léckonst-rukciót csináltunk, nem voltak ajtók, helyettük kilincseket függesztettünk fel zsinór-ral, s azzal nyitották az ajtót. Nem voltunk elmaradva a legfrissebb, legmodernebb nyugati irányzatoktól sem, nem kellett szégyenkeznünk. Megcsináltuk József Ferenc főherceg és fia darabját, a Colombust, amelynek óriási sikere volt. Később megismétel-ték az előadást a Tisza-parton is, ahol egy uszályra tetmegismétel-ték a díszletet.
– Hogyan került a budapesti Nemzeti Színházhoz?
– 1932-ben be kellett vonulnom katonának Bajára, a tisztiiskolába. Közben Né-meth Antallal megcsináltuk Az ember tragédiáját a Budai Színkörben. Amikor 1935-ben kinevezték a Nemzeti Színház igazgatójává, kaptam tőle egy táviratot, hogy je-lentkezzem nála a Nemzetiben. Mérföldkőnek bizonyult a pályámon, hogy a Nemzeti tervezője lettem, mert csodálatos feladatokat kaptam. Nehéz lenne mindet felsorolni.
Emlékezetes volt Miklós Jenő Bolyaiak című színdarabja, amit Ódry Árpád rendezett.
Bemutattuk a Hamletet, több rendezésben is Madách Tragédiáját. Az 1937-ben be-mutatott O’Neill-darab, az Amerikai Elektra színpadképével aranyérmet nyertem a párizsi világkiállításon. Akkoriban történt, hogy meghívott a lakására teázni Márkus László, az Operaház igazgatója, aki az Ágis tragédiáját rendezte a Nemzetiben, s a dísz-leteket is maga tervezte, de engem kért fel a szcenírozásra, én készítettem el a részlet-rajzokat. Teázás közben azt mondta nekem: az volt Németh Antal szerencséje, hogy díszlettervezőnek engem hozott a Nemzetibe. Ugyanis Németh mindenkit elküldött arégigárdából,akiHevesiSándoremberevolt,ésaszínpadmestertőlavilágosítókigegy teljesen új csapatot alakított ki a saját igényeinek megfelelően. Hevesiék pedig átmen-tek a Magyar Színházba, a mostani Nemzetibe. A Nemzeti Színházban egészen össze-barátkoztam Németh Antallal, akinek az volt az ideálja, hogy a színházában a produk-ciókat igazgató-főrendezőként csak az ő neve fémjelzi, a darabot pedig nem egyes szí-nészek, hanem a társulat játssza. Amikor 1938-ban a forgószínpadra építve akarta be-mutatni a Bánk bánt, felkért, hogy tervezzem meg a díszletet. Semmit sem beszéltünk meg előre, a magam feje után mentem, jelenetekre tagoltam a drámát, és kitaláltam hozzá a színpadképet. Egyik hétfőn bementem a színházba, s megdöbbenve láttam, hogy a fiókom fel van törve. Kérdezem a színház fotósát, mi történt. Azt felelte, még szombaton Németh Antal utasítására ő vette ki a fiókomból a Bánk bán terveit. Fotó-kat és diáFotó-kat készített róla, mert a direktor hétfőn reggel Kecskemétre utazott, ahol a Katona József Társaság számára előadást tart az új Bánk bánról. Amikor jött a be-mutató, a plakáton a következő szerepelt: A díszletet Németh Antal elgondolása sze-rint tervezte Varga Mátyás. Ez nem volt igaz. Odamentem hozzá, s megkérdeztem:
Doktor úr – így szólítottuk doktorátusa miatt – ki a jó cipész, aki rendeli a cipőt, vagy aki elkészíti? Azt hiszem, kicsit elszégyellte magát.
– Ki volt akkoriban a Nemzeti legnagyobb sztárja?
– Egyértelműen Bajor Gizi. Emlékszem, amikor a Kaméliás hölgyet csináltuk, na-gyon szép díszletet terveztem. A második felvonásban egy nana-gyon előkelő barokk díszletet találtam ki gyönyörű kariatidákkal. Amikor Bajor először bejött és körül-nézett, nem tetszett neki, azt mondta, szinte semmi ne legyen a színpadon, hogy csak őt nézzék. Végül csináltam egy francia gobelinszobát visszafogott színekkel. Bajor Gizi roppant igényes volt a munkájára, s nagyon értette a mesterségét. Mindig autóval jött a színházba. A Corvin áruház előtt megállt, a sofőrje előre bejött, szólt a portásnak, hogy jön a méltóságos asszony. A portás – zsinóros magyar kabátban – az ajtónyitás után mélyen meghajolva fogadta Bajor Gizit, aki úgy vonult be, mint egy királynő.
A pengős világban háromezer pengő volt a havi fizetése, és minden este, amikor ját-szott, jelenléti díjat kapott. Ez persze nemcsak neki járt, a díszítők is kaptak négy-öt pengőt jelenléti díjként, sőt mi is, akik a festőteremben dolgoztunk. Akkoriban szinte minden díszítőnek Mátyásföldön vagy Sashalmon volt villája. Perzsagalléros kabátban és kalapban jártak, mint az urak, nem olyan toprongyosan, mint a maiak. Rangja volt a színháznak, ezért igyekeztek a munkatársakat is méltó módon megfizetni.
– Hogy emlékszik a Szegedi Szabadtéri Játékok indulására és első korszakára?
– Nagyon színvonalas, rangos előadások voltak. 1936-ban Madách Tragédiáját, Herczeg Ferenc Bizáncát és Kacsoh János vitézét terveztem. Akkoriban az állam a fil-léres gyorsokkal is segítette a szegedi szabadtéri népszerűvé válását. Budapestről Sze-gedre nyolc pengőért retúrjegyet lehetett váltani, s előadás után mindig megvárta a vo-nat a közönséget. Rengetegen jártak Szegedre. Emlékszem, az egyik bemutató előtt a bejáratnál álltam és mondtam a késve érkezőknek, siessenek, mert már megy a nyi-tány. Egy öreg nénike csomaggal szaladt, s amikor megkérdeztem tőle, honnan jött, lihegve mondta, hogy Szombathelyről. Óriási lelkesedés volt akkoriban a szabadtéri iránt. Ma elképesztő közöny uralkodik, nem érdekli az embereket semmi. Néhány év-vel ezelőtt, amikor egyszer bementem a festékboltba, és kértem a vezetőt, hogy sürgő-sen hozasson egy bizonyos festéket, ami a szabadtéri díszletéhez kellene, az volt az in-gerült válasza, majd hozzák, ha sorra kerül a rendelés.
– Hogyan került Kolozsvárra?
– Észak-Erdély visszacsatolása után 1941-ben újra működni kezdett a Kolozsvári Nemzeti Színház. Táray Ferenccel a szegedi szabadtérin dolgoztam együtt a Fekete Máriában, ő javasolta Vaszy Viktornak és Mihályfi Bélának, hogy engem hívjanak díszlettervezőnek. Nagy örömmel mentem, dacára annak, hogy akkoriban már na-gyon sok filmet forgattam, és azokkal sokkal jobban kerestem. Akkoriban ötszáz pengő volt a Nemzeti Színházban a havi fizetésem, egy filmmel pedig akár két-há-romezer pengőt is megkerestem egy hónapban. Nem bántam meg a döntésemet, mert művészi szempontból rendkívül gyümölcsözőnek bizonyult a kolozsvári korszakom.
Három év alatt mintegy száz operához, operetthez, baletthez, prózához készítettem ott díszletet.
– Nagyszerű művészek dolgoztak ott akkoriban, Vaszy Viktor például legendás Turan-dot-előadást csinált Takács Paulával a főszerepben...
– Takács Paulával és férjével, a csellista Tokaji Andrással nagyon jó barátságban voltunk, Kolozsvárott egy házban laktunk. Amikor később, a háború után először hívták vendégszerepelni Turandotként az Operaházba, nálunk szállt meg Pesten. Kap-tunk tőle egy páholyt az előadására, amire anyósomékkal együtt mentünk el. Amikor
elhangzott Turandot második felvonásbeli nagyáriája, anyósom a hatalmas tapsvihar közben felháborodva odasúgta a feleségemnek: Te ennek a nőnek megengedted, hogy a konyhád felmossa?! Paula néhány év múlva immár tagként az Operaház egyik leg-nagyobb énekesnője lett.
– Hogyan került kapcsolatba a filmmel?
– Az 1938-as évfordulóra készítettek egy Szent Istvánról szóló kisfilmet, de akkor
– Az 1938-as évfordulóra készítettek egy Szent Istvánról szóló kisfilmet, de akkor