Lehet, hogy Marconi is a Münchhausen-tünetcsoport egyik kisebb esete, nem tudhatom. Münchhausen báró (1720–1797) ugyebár közismerten nagy gurító volt. Marconi (szül. 1943) nem azonos az azonos nevű olasszal, aki a rádiót feltalálta volt. Ez a mi Marconi barátunk nem talált fel semmit, vagy ha mégis, azt döntsék el önök. A mi Marconink szenvedélyes rádiózó, tévéző még inkább rádióelrontó, -javító szenvedélyű barkácsmester volt, kiváló kottaolvasó, ami azt jelenti, hogy több volt benne az elmélet, mint az empíria. De hát oda se neki, rontva javít az ember. A Münchhausen-tünetcsoport nagyjából így fog-lalható össze: 1. a páciens az orvos előtt mértéktelenül felnagyítja panaszait.
2. súlyos betegséget szimulál. 3. túlzott gyógyszerfogyasztás vagy öncsonkítás révén valóban súlyos beteggé is teszi magát.
Marconi ezt a maga módján szindrómázta, így: 1. a tulaj előtt mértéktelenül felnagyította a készülék hibáit. 2. súlyos „bajt”, azaz meghibásodást „szimulált”.
3. ha nem volt eléggé súlyos a hiba, feltétlenül kiégetett valamit, kinyírt egy-két áramkört, ami aztán indokolttá tette az alapos „terápiát”.
Az alábbi esetet ő mesélte, övé az ávé, a glória és a patent.
Az alattuk levő lakást úgymond elfelejtették annak idején leszigetelni hangi-lag, ezért amonnan az égvilágon minden felhallatszott, a szeretkezéstől a Sza-bad Európáig. A kisgyereksírástól a kutyaugatásig. A duhajkodás hullám- és haververésétől a feleség(ek?) hajtóvadászat-szerű csahos-kopós hangzavargá-sáig. Időnként pedig vonítottak. Ez később hasznos információnak bizonyult.
Az alattuk lakó lakó fölöttébb gyanús egzisztencia volt, sosem találkoztak vele, lépcsőházban, liftben, utcán, buszon várva vagy a boltok előtti (akkor még, vagy: már akkor is) végeérhetetlennek tetsző sorokban, egyáltalán nem látták ezt az alakot, Marconi ma sem tudja elképzelni, hogy nézhet ki; de a hangját, azt a pokolvartyogást, azt ezer közül is felismerné. Nagy a gyanúja, hogy nyolc-vankilenc decemberében ott üvöltözött (no nem az első, ezek nem hülyék) va-lahol a középső sorban. Ennek a hapsinak a lakásában rendszerint késő este szólalt meg a SZER. És oly hangerővel ment, hogy Marconi mindannyiszor lúdbőrös lett tőle.
Marconi is hallgatta a SZER-t, hát ugyan ki nem? De hogy lefekvés után is kénytelen légy hallgatni, az ismétléseket is, hiszen meglehetősen sok volt az is-métlés, ráadásul ilyen pimasz hivalkodással, hogy né, mit meg nem engedhetek magamnak, oszt’ ez a paccinger, Marconi most is beleremeg: ez, uram-istenem, harsogva szidta Ceauşescut és Helénát és az egész brancsot, és mégsem lett
semmi baja, nem zaklatták, nem tartottak házkutatást nála, Istenem: ezt nem jelentette fel senki!… Hát akkor nem provokáció itt minden? A nagy hepaj, a nagy zengazinduló? Hogy ez a majom naponta elgajdolja a Székely himnuszt, meg a Zúg a fenyves a Hargitán-t?!… Hát nem kész őrület? Aztán ez a pasas a forrcsi után egyből úgy lecsendesült, azt mondják, Hargita megyéből kapta a fizut, de hogy ő mivé kámforgott, azt még a SRI sem tudja. Elég az hozzá, Marconi nem vegyült soha senkivel, ez egy nagy tömb, itt őt ismerik, de csak a szakma határain belül; ahol javít, eljátssza a Münchhausen-szindrómát, és mindig megtalálja a módját, hogy a tulaj legyen hálás, amiért elrontotta, bol-dogabb vadászmezőkre térítette (el) a készülékét.
Marconi: mindig kicsit markolni. Ez lehetett volna az ő jelszava, ha már előt-te, még katonáéktól, nem lett volna már egy jobb jelszava: Nu te consuma. Ne strapáld magad, kissé csibészesen; Ő, ehhez tartva magát, meg is úszta egy vírusos májgyulladással.
Roppantul bosszantotta viszont, hogy ha: 1. az övéké, a kisbaba valahogy (ne adj isten) elcsendesül, akkor: 2. kezdi odalent besúgóéknál (mert mi más lehet egy ilyen) a) az ő kisbébijük, and b) a besúgó a maga részeg gajdolásával, c) a besúgó rádiója, felváltva a SZER román, magyar adását; d) a besúgó kutyája, mivel roppantul idegesítik mindezek, külön show keretében kísérli meg érvé-nyesíteni agyonfrusztrált egyéniségét. Osztán pörsze Marconi sincs törökméz-ből (= rahát). Törte ő a törnivalót, mitévő is legyík.
[Egyébként, kitérőleg, zsenialitását aládúcolandó: midőn kiesch wárosunkban is megjelentek a csernobili csipogók (= olyan izék, amiket ha egy izére sze-relsz, mindjárt izé, csipognak sugárnyelven, ha valami izé, baj van a sugárral), akkor Marconi egy ilyen csipogót megzenésített, s rászerelt-beszerelt a robo-gója (= dungó) üzemanyagtartályára (= benzineszacskó). És aztántán csak ellopitikázták a dungót, s ekkor ez az izé izélni kezdett belőle, sugarazni. Nem sugározni? Hajaj. Minden esetre számítva Marconi riasztotta a bizonyosokat.
A bizonyosok aztán – óg, magóg, ez már a förgedelem után – természetesen kicsipogtatták a tetvest (mínusz vé. pljusz té.). Egyáltalán nem érdekes, a ro-bogó amúgy is szárrá ment. Kukoricaszárrá. Sárgult már a kukoricaszár, amire Marconi fel tudta hajtani a nyomorult háromezer-ötszáz lejét a nyomorulton.]
A kutya egy szép gyönyörű estén változatlan hangerővel és halált meg-vető elszántsággal üvöltött. Míg rúgták. Csak kutyát lehet ily barbárul rúg-ni, gondolta Marconi. Balek, tévedett, a balek privilégiuma a tévedés. Akkor már lejárt volt nagyjából minden: volt már feleségverés, kurvaanyádba kül-dés, drágabubám-szenderegj, forduljide-telotyó, rakdanyádba-pucoljmár, szopdaszukát édszesringyó, drágahazám-bebaszlak, csauseszkuhaphaphap, mitírnakalapok olyan témákról, amik mindenkit… tebaromaszentségedet,
micsinálsz az országgal. Ekkor Marconi tisztán hallotta – mert tisztán hallgató-zott, a félelem gyávát győz! –, hogy, muramista, a kutyát, mert becsinált (Mar-coni befogta az orrát, csak most fogta be, nem tudta, mitől oly büdi az élet; hát attól volt), lánccal is veri a barom, ekkor ráadásul a fogfájás is elemi erővel tört rá, képzelhető, ha véletlenül nem kopasz Istentől, hát a haját egy szálig kitépi.
Na. Osztég elhallgatott, elhalt (?) szegényke.
Itt kezdődik ez a hepaj. Mert Marconi gondolt egy merészet és nagyot, ki-ki úgy zseniális, ahogy bántják, és dróton finoman, finom és erős dróton erősen finoman leengedett a pincuri nyíláson, melyet a fűtőtest csöve(i) körül hagyott a szerelés, lebocsátott, mondom, na mit? Egy ultrahang-generátort. Bűbáj, mi?
Ez aztán ismét megdolgozta a kutyát; mert hogy egyik hullámhosszamat a má-sikba ne generáljam, a kutya, miután már nem rúgták, elcsendesült, de viszont úgy felejtődött bömböldésen a rádió. Na, ezt Marconi még úgy sem bírta, mint a kutyát. De azt a vonítást, azt a vitustáncot, amit a kutya rendezett ettől az ult-rahangos izétől! Ha csípőspaprikával kened be a hátsóját, akkor sem produkál ilyen rajongást. Zengett a kisbudi a jajtól.
Itt hirtelen lehanyatlik a sztori íve, Marconi addig generálozta a kutyát, míg a részeg besúgó végül is felriadt, ekkor Marconi visszahúzta a generátort, viszont a gazdicsek észrevette: jé, még mindig bömböl a rádió. Nosza, elzárta, s aludt mindenki, mint a lelkiismeret.
Attól kezdve Marconi mindig a kutyával záratta el a besúgó rádióját. Mígnem a szerencsétlen pára egyszer csak ki nem purcolt. De akkor már nyakunkon volt a forradalom, és mindenki a terroristáktól félt, ez a besúgó pedig soha többé nem hangoskodott: ki tudja, milyen rangban intézi nekünk megint a bajt.
Itt a vége, kapcsolj át egy másik (jobban eső) csatornára.