– Ők azt mondták! Azt bizony! – erősködött idegesen a férfi – Azt… azt mondták, hogy hisznek nekem! De akkor miért vagyok mégis itt? Erre feleljen nekem! Eeeengem nem vernek át! Nem, ha mondom! Tudom én, hogy úgy amúgy csak „izélnek” ezek a há-tam mögött!
– „Mizélik” magát? – kérdezte nagyon kimért, nyugodt hangon a pszichológus.
– Hát, hogy csak úgy izé… „Hahhhahha!” Röhögnek ezek mind! Mint most én is! Őrültnek gondolnak, de tisztában vagyok az agyammal! – dülöngélt előre-hátra a székben.
– Beszéljen arról, ami egy évvel ezelőtt történt. Kérem! – tette hozzá az orvos.
– Naaa! – vigyorgott idétlenül – Azt már nem! Maga sem té-veszthet meg, de nem ám, hahhahha! – kacagott – Én nem vagyok ám akárki! – húzta ki magát felemelve fejét és mutatóujját.
– Akkor mégis kicsoda? Mondja el nekem, legyen oly kedves.
– Pssszzzt! – csitított – Nem lehet! – mondta halkan.
– Miért nem? – kérdezte érdeklődve a szakember.
– Azért mert… - hajolt közelebb – Mert hall minket.
– Ezért suttog most is?
– Ühüm! – bólogatott hevesen – És sok-sok más ember is bizto-san hallotta.
– Mit is?
– Jajj, hát ami akkor volt! – legyintett.
– Miért? Mi volt akkor?
– Óóó! Nem húz csőbe! Maga aztán ravasz! – vigyorgott – Nem téveszt meg ez a fehér köpeny, de nem ám! Nem vagyok én akár-ki! – emelte ismét mutatóujját fejével együtt.
miatt van – mondta nyugodtan az orvos – Dohányzik? – kérdezte, miközben felé nyújtotta cigarettás dobozát.
A férfi láthatóan izgalomba jött a nikotinos rúd láttán, majd rö-vid haját tekergetni próbálta, mint egy rosszalkodó kislány.
Ezt követően óvatosan hátranézett, felváltva szemlélve a mö-götte álló szigorú tekintetű őröket.
A „terepszemle” után visszafordult beszélgetőpartnere felé, majd halkan folytatta:
– Azok ott ketten nem engednék meg úgysem!
– Miattuk ne aggódjon! – nyugtatta – Gyújtson csak rá Steve! – bíztatta újból felé nyújtva a dobozt.
– Nem-nem! – ellenkezett azonnal.
– Mi a baj? – kérdezte értetlenül a pszichológus.
– Csak a barátaimnak vagyok Steve! És maga nem a barátom! – vágott sértődött képet a férfi.
– Ó, elnézést kérek a neveletlenségemért! – mosolygott kedve-sen a doki – Valóban nem vagyunk még olyan viszonyban! Ké-rem, árulja el, hogyan is szólíthatom önt? – tette vissza a cigit az asztalra.
– Mr. Harper! – húzta ki magát – Szólítson Mr. Harpernek!
– Rendben van, Mr. Harper! – bólintott – Szóval, hol is tartot-tunk? – tette próbára a férfit.
– Tudja, én nem akarok „izének” tűnni, de… – idegeskedett. – De… – De? – kérdezte az egyre nyugtalanabb, kisujját rágó férfit az orvos.
– Hát… Ha megkínálna egy szál cigivel, akkor maga is szólít-hatna Steve-nek – ajánlotta fel.
– Ezen ne múljon, barátom! – mosolygott, majd újra felé nyúj-totta a dobozt – Megkínálhatom egy szál cigarettával?
– Ó, köszönöm! – kapott érte a férfi – Egyre éhesebb volt a tü-dőm! Hahhhahhha! – kacagott hangosan, s ekkor már az orvos is ráébredt a titok nyitjára:
– Steve! – állt fel székéből – Csak nem kávé nélkül akarja el-szívni azt a cigit?
– Hát én… Izé…
– Miért ne beszélgethetnénk egy jót kávé és cigi mellett, nem-de? – kérdezte nevetve, majd öntött egy csészével Steve-nek is – Hogyan kéri?
– Két cukorral, és egy kis izével, tejjel – mondta zavartan.
– Parancsoljon! – adta át a csészét, majd a doki is rágyújtott, és újabb trükköt vetett be:
– Szóval, hol is tartottunk? – játszotta a töprengő férfit – Á, meg is van! – csettintett.
– Mi… Miért? Hol? – kérdezte dadogva, kávéját kortyolva s ci-gijét gyorsan meggyújtva a férfi.
– Épp az egy évvel ezelőtt történteket kezdte mesélni.
– Csakugyan? – nézett döbbenten.
– Bizony! – bólintott a doki – Maga mondta, hogy barátok va-gyunk. Szólíthatom Steve-nek, és a kávé valamint a cigaretta mel-lett válaszol a kérdéseimre.
– Tényleg! – nevetett fel – És mi volt a kérdés?
– Az, hogy mi történt egy évvel ezelőtt – ismételte.
– Óóó! – legyintett, majd láthatóan remegni kezdett a szája is, és erősen izzadni kezdett – Biztosan készen áll rá? Biztos tudni akarja?
– Egészen biztos vagyok benne – mondta halkan, újra székében ülve a doki.
– Hát jó. Akkor most erősen „izéljen” rám, mert csak egyszer mesélem el! Fáradt vagyok, és nem akarok sokáig itt lenni! – szí-vott mélyen a cigijébe.
– Világos – mosolygott az orvos – Hallgatom – tárta szét a ke-zeit, majd Steve belekezdett:
– Akkor még azt hittem, hogy az egész majd csak így elszáll – fújta ki a füstöt – De tévedtem. Szóval akkor, egy évvel ezelőtt…
Ültem az ágyamon, a párnámat szorongatva. Már éjfél is elmúlt akkor. Ez volt a második éjjel, amit ébren töltöttem. Egy teli kan-na kávé hevert az éjjeliszekrényen, a földön pedig összetaposott energiaitalos dobozok, egy csomó!
újra meghallottam – halkult el.
– Mit hallott meg, Steve?
– Az ajtó… Az a rohadt ajtó… Megint nyikorgott, mintha vala-ki épp bejönne rajta, de közben persze meg sem moccant az a ro-hadék! – sírta el magát.
– Csak nyugalom – tette karjára kezét az orvos – Mi történt ezek után?
– Felálltam, hogy izé… Megvizsgáljam az ajtót, jól van-e be-csukva. Pedig tudtam én, hogy minden rendben van, de mégis megnéztem… Ekkor „jött” ő.
– Kicsoda?
– Az a lány, ki más?! – üvöltött már-már bőgve.
– Kérem, fejtse ki! Elvégre barátok vagyunk.
– Jól van! – szipogott – Valami megmagyarázhatatlan erő egész egyszerűn felkapott, és erősen a falhoz vágott! Egyszer, aztán me-gint, és újra és újra! – mondogatta – Majdnem kiköptem a belem, de amikor leállt, akkor sem estem le, de nem ám! – mutogatott.
– Hát akkor?
– Ott tartott végig, a földtől pár centire! Ezután újra érezni kezdtem a hideg levegőt, aztán azt a fagyos lehelletet az arcomon, majd végül körvonalazódott előttem ő… – csendesedett el, de most nem szólt közbe az orvos, csak kivárt:
– Szóval – folytatta valamivel nyugodtabban – Ő volt ott. Az a lány. Dorothy.
– És mondott is valamit?
– Igen… Minden éjjel szinte ugyanazt mondja.
– Pontosan mit?
– Mint mindig, akkor éjjel is ezt mondta kimért, ám bosszú-szomjas hangon, rövid szüneteket hagyva:
– „Szervusz, Steve! Ahogy elnézem, most is vártál rám. Remé-lem, nem neheztelsz a legutóbbi találkozásunk miatt.
– Tudom, hogy nem sült el túl jó, de sebaj, nemde? Ilyen az élet…
– Te már csak tudod…
– Ilyen az élet, amit elvettél tőlem…
– Már nem haragszom rád, Steve! Olyannyira nem, hogy hátra-levő életedben minden éjjel meg foglak látogatni téged, hogy szembesítselek mindazzal, amit velem tettél…
– Csak egy módon szabadulhatsz meg tőlem, de őszintén remé-lem, hogy ez eszedbe sem jut…
– Kívánom, hogy örökké élj, Steve! Hamarosan újra találko-zunk…” – ismételte el a férfi, majd elcsendesedett:
– Ennyit mondott? – kérdezte komor képpel az orvos.
– Csak… Ennyit mond mindig – rágta a körmét.
– Akkor már elárulhatja! – állt fel a doki, s ezúttal a higgadtsá-got a mindent elsöprő határozottság váltotta fel. Steve is kissé megrettent:
– Mégis mit?
– Hol van Dorothy holtteste? Halljuk! – utasította, és erre a férfi újra hangos sírásba kezdett, és csak ennyit nyögött:
– Én sosem… Sosem akartam őt bántani…
– Elhiszem, de nyögje ki végre: hova rejtette el Dorothy holt-testét? – ragadta meg Steve-et az orvos, aki némi habozás után bömbölve vallotta be:
– A kis erdő mögötti tóban van – esett a földre valósággal üvöltve.
Ekkor rontottak be az eddig kinn várakozó őrök, akik egy nyug-tatóinjekció befecskendezése után kivonszolták a kába Steve-et…