Vannak elméletei, de tud engedni a teória rovására, ha úgy látja, hogy a valóság, a mű súlyosabb. (így jut el például Sántánál a parabolikus ábrázolás értékének elismeréséig.)
Nem idézetekből él, főként nem mások ítéletének fölmondásából. Egy-egy oda-vetett megállapítása mögött nagy anyagismeret, gazdag tudás rejlik. Sokszor még a szükségesnek látszó bizonyítási anyagról is lemond, nem dokumentál. Ezek a tanul-mányai kiérlelt ítéleteket közölnek, de önmagukban nem állnak meg, az alapmű szövegének s a különféle kapcsolatoknak az ismeretét föltételezik. Szerencsésebb — bár talán terjedelemigényes — megoldás, ahol a bizonyító anyag sem marad el.
(Például amikor Áprilyben érzékenyen kimutatja az Ady-reminiszcenciát.)
Milyen ízlést, milyen normarendszert és értékítéletet rekonstruálhatunk az írá-sokból? Milyen szemlélet és igény adja meg Bata Imre tanulmányíró munkásságá-nak alapját? Próbáljuk meg először „negatívan" megközelíteni a kérdést. Mit„ nem akar Bata? „A kritikus nem irodalomtörténetet í r . . . " — vallotta a fenti idézetben.
Ezt elsősorban önmagára nézve tartja igaznak. Bata nem az irodalomtörténet felől érkezett a kritikába, nem a Balassi-strófa és a Szigeti veszedelem világából lép át alkalmanként az élő irodalom tájaira, nem ún. irodalomtörténész-kritikus. A törté-netiség vizsgálata az élő irodalom jelenségeinek elemzésénél nem vonzza, elhall-gatja, a történeti és irodalompolitikai mozzanatok fölött elsiklik, illetve ahol sem-miképpen sem kerülheti meg, ott csak pedzi vagy sommás általánosításokkal beéri, írókat említ, „akiket 1949-ben hallgatásra ítélt a korszellem" (!); másutt ugyanezt a folyamatot így minősíti Pilinszky pályáján: „a költészet polgári képviseletét el-némítja az ú j korszak". Vizsgálódásaiban a történetiség még a szükséges mértéknél is kevésbé érvényesül. Szemlélete vertikálisan és nem horizontálisan kiterjedt. Elem-zéseit a hazai és világirodalmi párhuzamok és hivatkozások nélkül mélyíti el. Tör-téneti eseményekkel, életrajzi tényekkel nem bíbelődik.
Még a személyiség, az egyéniség „természete" sem érdekli. Az életrajzi tények és a mű kölcsönhatására nem ügyel. A pszichológiai motívumok jelenlétét nem kutatja. A lehetőség és a megvalósulás aránya nem izgatja. Bata a puszta szövegre koncentrál, figyelme a műre tapad. Az objektív elemző magatartását kívánja meg-valósítani. Ha vannak is elfogultságai, szenvedélyei és érzelmei a mű és az alkotó iránt, ezeknek a legritkábban enged teret. A művet alakító erők között az író egyé-niségét nem vizsgálja, mint ahogy az írásokban a maga kritikusi személyisége is mindig rejtve marad.
Még egy harmadik „negatívumot" is elmondhatunk ezekről az írásokról. Batát nemcsak a történetiség, nemcsak az alkotó személyisége nem érdekli, de még a par excellence esztétikai érték elemzéséről is lemond. Nem azt mondjuk, hogy akár egy pillanatig is megfeledkezne arról, hogy művészeti alkotások vannak a kezében. De figyelme elsősorban nem az esztétikai megvalósulás mikéntjére, az eszközök vizs-gálatára, a minőség elemzésére tapad. A művet nem belülről, az alkotás folyamata felől vizsgálja. Az életművet monumentumnak, az alkotót fenoménnek fogadja el.
Nála az esztétikai minőség a premissza, a kiindulópont, az elfogadott érték; nem a bizonyítandó anyag. Az elemzés csak ezután kezdődik.
Mindez nem azt jelenti, hogy Bata Imre alkalmanként ne lépné át a maga köré vont határokat. A történetiség elvét, a társadalmi „szempontokat" például remekül érvényesíti a Benedek Marcell-portréban. Az alkotó személyiség természetét, vala-mint a lehetőség és a megvalósulás arányát vizsgálja a Kodolányi-pályakép föl-vázolásában. A költői eszközökről találó megfigyeléseket közöl Weöres nyelvéről szólva. De Bata nem irodalomtörténész-, nem pszichológus- és nem esztéta-kritikus.
Nem históriát ír, hanem problémákat vizsgál. Nem megért, hanem elfogad. Nem minősít, hanem intepretál.
Bata Imre tanulmányai annak a kritikusi magatartásnak egyik legszínvonala-sabb dokumentumai, amelyet röviden a filozofikus jelzővel illethetünk. Értékelése, elemzése nem históriai, nem lélektani, nem esztétikai, hanem bölcseleti eredetű.
A műveket az eszmék felől közelíti meg. Az íróban és az írás mögött a filozófiai rendet keresi. A mű esztétikai értékelése helyett a gondolati tartalom izgatja.
Vállalkozásához az igényt és a példát a hazai elődök közül leginkább Németh Lászlóban találhatta meg. De csak az igényt és a példát. Mert nem Németh László eszmerendszerét veszi át, hanem megközelítésének „módszerében" lát példát. Bata kérdései, melyekkel az eléje kerülő művet faggatja, jellegzetesen a huszadik század utolsó harmada tudományosságának és filozófiájának a kérdései, olyan bölcseleti fogantatású kérdések, amelyeket a modern természettudományok, a fizika és a ma-tematika (majd nyomukban a modern nyelvészeti gondolkodás, a strukturalizmus és a szemiotika) fogalmaztak meg elsőként. Ebben a gondolatrendszerben a térnek és az időnek, pontosabban egy újfajta tér- és időszemléletnek, á tér és az idő össze-kapcsolódásának, a négydimenziós térnek, a természeti és a létidő különbségének van központi szerepe. Bata alapkérdése: A tér és az idő szerepe hogyan változott meg a költészetben és a regényben, azaz miben rejlik a modern líra és epika „meta-morfózisa"? Azzal, hogy Bata lemond a történeti, a lélektani és az esztétikai moz-zanatok tüzetesebb vizsgálatáról, talán csökkenti mondandójának érvényességi kö-rét, ugyanakkor a bölcseleti megközelítéssel eddig még rejtve maradt értékeket hoz.
a művekből felszínre, s az alkotás filozófiai rugóinak vizsgálatával olyasmire tapint, ami a kortárs irodalom vizsgálatából mind ez ideig eléggé hiányzott.
Bata legfontosabb kritikai mértéke a mű korszerűsége. S mi a korszerűség
„ismérve" ?
A Kodolányi-pályakép: „az epikus teljesség felidézéséhez oly szükséges distan-cia" keresése. Szabó Pál regényeiben a természeti idő és a létidő viszonyát vizs-gálja. Veres Péter epikájában az író „életfilozófiáját" elemzi. Sánta Ferenc írásaiban az epika „metamorfózisát" fedezi f ö l . . . Általában azokhoz az epikusokhoz vonzó-dik, akiknek műveiben filozófiát talál. Kulcsszava, mely a korszerű epikához utat nyit: a mítosz, a mitikus. A mítoszteremtés lehetőségét kutatja Némethnél, a mito-logikus teljességet regisztrálja Kodolányinál.
Bata Imrének az „elnémult elbeszélőkről", valamint a magyar epika élő kép-viselőiről írt tanulmányai is példás és szép vállalkozások, de a szemlélet igazi újsága és eredetisége a líráról szólván ragad meg. Milyen a korszerű líra? Bata abból indul ki, hogy a modern költészet egyetemes érdekű, filozófiai minőségű kér-déseket tesz föl az embernek. Ezért ő maga is a filozófia oldaláról közelíti meg a költészetet: a világképet keresi a költőben, a líra filozófiai minőségét vizsgálja, a filozófiai tartalmú költészet érdekli. A „nagy költészet" ismérve szerinte a „filozó-fiai szinten megfogalmazott lírai antropológia". Weöresnél a pluralisztikus filozó„filozó-fiai álláspontot találja meg, Nagy László műveiből az antropologikus filozófia elemeit olvassa ki, Tandori Dezső — úgy látja — a „négydimenziós teret manifesztálja"
verseiben.
Eszménye az „evidenciaköltészet", az a költészet, ahol a líra egyetlen megnyil-vánulási lehetőség, ahol a költészet életforma. Modern költészet pedig az, amely nem élményköltészet, amely nem elbeszélő-leíró és dramatikus, hanem „kreatív".
A korszerű költészetet a tudatosság és a látomásosság egyformán jellemzi. A kor-szerű költő kifejezőeszköze nem az allegória és a szimbólum, hanem a látomás.
A modern költészet mitikus, mítoszteremtő.
Milyen eredményei vannak ennek a módszernek? Mit lát meg, mit ér el vele a kritikus? S hol sejthetők érvényességének határai, korlátai? Egy tanulmánykötet margójára írunk jegyzeteket, nincs terünk idézni megállapításait, amelyekkel egyet-értünk, s nincs helyünk ítéleteivel, értékelésével vitatkozni. Legföljebb fölhívhatjuk a figyelmet, ahol véleményünk szerint Bata Imre módszere vitathatatlan eredmé-nyéket hozott, s jelezhetjük, sejtethetjük kétségeinket.
Ahol a költő világképe és a kritikus filozófiai rendszere közel kerül egymáshoz, ott a tanulmányok új eredményeket, ú j megállapításokat, eredeti elemzéseket szik-ráztatnak föl. Weöres, Juhász Ferenc, Nagy László költészetéről olyan interpretációt sikerült Bata Imrének adnia, amire eddig senki sem vállalkozott itthon. De ahol a vizsgált anyagnak és a megközelítő szemléletének mássága nyilvánvaló — például Pilinszky vagy Illyés lírája esetében —, ott az elemzés vagy a felszínen marad, vagy kitetszik az értékelés kényszeredettsége. A szemlélet és a módszer korlátait 79
mutatja az ellenpróba is: A kötet legsikerültebb tanulmányai azok, ahol a szerző nem ragaszkodik kizárólagosan a filozófiai megközelítéshez, sőt éppenséggel mellőzi vagy mértékkel használja „kulcsszavait", ahol teljes pályaképet rajzol, ahol a mű-vet kor és személyiség kölcsönhatásában vizsgálja. (Ilyennek érezzük a Nagy Lász-lóról, a Szabó Pálról, a Veres Péterről adott pályaképet.)
Az írások tele vannak kitűnő megfigyelésekkel, ötletekkel, telitalálat-értékű részletekkel. Juhász Ferenc költészetének elemzése, „rétegeinek" vizsgálata a gaz-dag Juhász-irodalomban is újszerű. Remek az Áprily- és a Nagy László-tanulmány indítása. Kitűnően jellemzi Juhász Ferenc és Nagy László költészetének különböző-ségét. Idézni kellene a Weöres-portré néhány találó bekezdését. Elgondolkoztató, tömör sorokat olvashatunk Veres Péterről. Példaszerű a mód, ahogy egy-egy művet leír: ismertetést és elemzést ökonomikusán vegyítve egymással. Költőien szép Nagy László Menyegző című versének szerkezeti elemzése. Kitűnő megállapításai vannak Szabó Pál regényszerkezetéről.. Ezek a megfigyelések, ötletek, telitalálatok viszik és ragadják előre a tanulmányokat.
Az írások fölött köröző figyelem azonban meg-megbotlik, s ezt sem titkolhatjuk el. Bata vizsgálódása csaknem kivétel nélkül ott kezdődik, ahol már elfogadta az alkotó kivételes tehetségét, szuverenitását, a képesség rendkívüliségét. Bata számára az alkotó „kivételes jelenség", „géniusz", „fenomén"; okát, természetét, lehetőségeit nem kutatja, minőségi különbségekre nem mutat rá. Elfogadja a tehetséget, „mint
•olyant", és nem vizsgálja mineműségét, kiválasztódásának törvényeit, a tehetség és a teljesítmény arányát. Mivel eszményekről ír, az értékítélet kifejtése hiányzik, s kivetnivalót sem talál bennük, a bíráló-elmarasztaló megjegyzéseket takarékosan méri. Gyakran megmarad a külső és a belső forma vizsgálatánál, s a minőség, az eltérések elemzéséig nem jut el. Inkább elfogad, mint ítél. Inkább magyaráz, mint
• értékel.
A filozófus-kritikus szerepének félreértéséből fakadhat, hogy mondanivalóját Bata valami furcsa, nyugtalanító műnyelvbe csomagolja. Modern művészetről, élő irodalomról beszél, de mintha Hatvany Lajost olvasnánk, mintha a századelő stílus-virágainak korunkbéli rokonai élednének újra. Furcsa szecesszió, az értekező próza újkori ferdülése ez. Ügy akar filozofikusnak látszani, hogy egy műnyelv repkényé-vel födi be a gondolatot. Nem ügyel a kifejtés rendjére, szerkezetére, logikájára.
„Latin" világosság helyett „germán" homály borong a szövegen. Miért legyen pél-dául két jelenség kapcsolata egyszerűen indokolatlan, vagy esetleges, vagy alkalom-.szerű, ha azt cifrázni is lehet, így: „indokolt kapcsolata kétséges". így kerülnek a
pompás leírásokba és szemléletes jellemzésekbe ilyen körmönfont, kimódolt, egyé-nieskedő szavak, erőltetett kifejezések: jelentéses, tételez, kéredzik, kozmikus ölelés-pillanat stb. Nem valamiféle nyelvtisztító düh mondatja velünk, hanem éppen a tanulmányokban rejlő értékes gondolatok féltése, hogy kockázatos a mondandót a divatértékű szavakra bízni: struktúra, szituáció, manifesztál, kreatív, immanencia, organizmus stb. Hamarabb értéküket vesztik ezek, mint amennyi maradandóságot kívánunk és időálló értéket sejtünk a tanulmányokban.
Bata Imre nyelvi minősége és ereje ott fog meg, ahol hangja áthevül, fölforró-.sodik. Pátosza tiszta és nemes, nem a maga személyiségének fölnagyításából ered,
hanem tárgya adja, s a szeretet, amit tárgya iránt érez. S mivel szenvedélyét nem pazarolja méltatlan dolgokra, mindenkor el tudjuk fogadni az előadás emelkedett-ségét. Bárcsak ebben a hevületben és lendületben minden idegen anyag és keresett-ség kiforrna stílusából.
Manapság, amikor a közönség és a kortárs művészet eltávolodásának, illetve a modern irodalom meg nem értésének számos jelét figyelhetjük meg, eléggé nem méltányolható a kritikusi elhivatottság, amely a modern irodalom szolgálatára és értelmezésére vállalkozik. Bata Imrében (elfogultságaival együtt) a modern magyar irodalom egyik legérzékenyebb és legigényesebb magyarázóját kapta meg. (Magvető, 1973.)
TÜSKÉS TIBOR