Ebéd után kissé szórakozottan tekintettem szét a szobában. Rendes megszokott szobámban ül*
tem s ma mégis egyszerre olyan idegennek és barátságtalannak tűnt föl minden színe és bútora, mintha hotelben volnék, ahova ma reggel érkéz*
tem s ahonnét este továbbutazom.
Kissé fáradt vagyok, talán attól vannak ily kúsza gondolataim. Meg talán a homálytól, ettől az alattomos színjátszó, parfőmös tavaszi alkony*
tói, amely kábultan és könnyű selyemsáljait ré=
szegen lóbálva*lengetve tántorog be a nyitott ab*
lakon s a sötétség fénylő lakkjával von be min*
dent. Igen, fénylik ez a sötétség, ez a tavaszi alkony, az ablak ócska barna fái lelkesülten izza*
nak, zöld és lila festékek csillognak, skarlátos és rubinos porszemek cikáznak a sarkok felé, ahol minden összegomolyog és megfeketedik, minden megfeketedik és megsemmisül — nem igaz, az életet kell ünnepelni, az erőt kell dicsőíteni — fáradt vagyok, mindez semmit sem ér, semmit sem ér, — a kerevethez viszem magam, pihenni kell, pihenni kell.
Végigdőlök a heverőn s a szobát keresem. Már sehol sincs. Szürke tenger van, ólmos egyforma*
ság, az utcán néha fölcseng a villamos s nyomá*
ban mintha piros csík szaladna a falra, mely bele*
omlik az estébe, néha felcsap egy kiáltás s nyo*
mában mintha sárga tölcsér nyílna meg fejem fölött, a szekrény még megreccsen s mintha ör*
vény bugyborékolt volna, a cscnd, a csend ör«
vénye. A csend van itt s polipkarjain lebeg és sóhajtoz egy eltűnő világ lidérce.
Szólt valaki? Vagy magamat szólítom? Nem, barátom van itt, ifjú jó barátom, akivel minden nap találkozom. Nincs titkunk egymás előtt, nincs gondolatunk, amelyet meg ne beszélnénk. Évek, hosszú esztendők kötnek össze minket, a barát*
ság örök szálai. Sosem oldozgattuk e szálakat ; barátságunk megvolt, bennünk volt, mint a szív, mely észrevétlenül dobog mellünkben.
Barátom meggyújtja a villanyt, a fény bele*
hasít a csendbe, én fekszem a heverőn, ő előttem ül egy széken, rám néz és beszél. Beszél s én hall*
gatom. Magáról beszél, rólam beszél s én hall*
gatom. S e döbbenetes pillanatban észreveszem : hazudik. Évek óta először : hazudik.
Fekszem a heverőn s ő tovább beszél. Már néha elakad, hosszán rám néz, elpirul s erőlte*
tetten folytatja. Egyre gyorsabban beszél, én egyre kíméletlenebbül hallgatok. Beszédünkből eltűnik a szíves hang, a barátság meleg fénye, bizalmatlanság és képmutatás zörög benne s hasz*
talan ^küzködöm, hogy ura legyek hangulatom*
nak. Ő gyorsan felnevet s keresi a hangot, mely*
lyel visszazökkenhetnénk a tegnapba. Céltalan erőlködés, érzem, hogy hazudik. Nem fontos, amit mond, nem sérti senki érdekét, nem rabol el tőlem asszonyt, nem rövidít meg pénzben, de mi lett volna, úristen, ha komoly érdekek fordí*
tottak volna minket szembe egymással? Már régóta azok az ellenségek volnánk, akik e perc*
ben lettünk? Ellenségek? Nem, nem lehet, ba*
rátok vagyunk, barátok, de mialatt e szavak ko*
pognak bennem, már érzem, hogy vége, örökre vége.
• Hazudik? Most, hogy pontosabban nézem:
én vagyok a képmutató. Én hazudom. Nem te
vagy a hazug, piruló fiatal barátom, ki engem régmúlt dolgokra akarsz emlékeztetni. — Emlék*
szel, — kérdi — a Gellérthegyen miről beszél*
tünk? Istenekről, hősökről, szabad emberekről, emlékszel a toronyra, mit építeni akartunk? — Miért hazudom? Tudnom kellene, hogy igazat beszél, hogy van valami azzal a toronnyal, amit mi ketten építeni akartunk, ő meg én, de már láthatatlan fal emelkedik fel közöttünk s a nagy fal mögött, mely elválaszt tőled, ott lebeg egyre ködösebben az arcod, melyben már olvasni sem tudok.
Álmodom? Nem, nem álom ez. Még soha ily vakító közelről nem állt szembe velem a valóság.
Én vagyok a valóság, meg az egyre dühösebben lecsukódó száj, mely már alig hallhatóan vádol és lázít. — Emlékszel? — kérdi, egyre ezt kérdi. — A toronyra, fönt, a tengerre, akiben fürdeni akar*
tál, a napra, kiben melegedni akartál, a szabad emberre, akihez indultál? A daloló és hivő em*
berre, aki megszólaltatja a földet, kinek izmait adja, aki megteremti magának az egyetlen asz*
szonyt, kinek szívét adja, aki eldalolja a dalt, kit agyából őröl? Gyilkos vagy és hazug.
így sóhajtozik s én elégtétellel állapítom meg, hogy vége a barátságnak. Hatalmamban van ez a barátság, azt teszem vele, amit akarok. Itt van a tenyeremben, ha akarom, visszatartom, ha aka*
rom, elröpül. Egy ötletem, egy szeszélyem — ez az ő élete. Talán bosszankodom még mosolyán, szeme hunyorításán, mely jelzi, hogy eltávolod*
tunk egymástól s mégis, az lesz vele, amit akarok.
S nem csodálatos=e ez a hatalom? Mindenkinek engedelmeskedem, mindenkinek készséges szol*
gálatára állok, százfelé töröm magam, hogy száz*
felé szolgálhassak, de ez az egy ember, ez az én önkényem, az én ötleteim szerint él és pusztul.
Velük megölhetem és megölöm ezt az ifjút és
ezt a barátságot, kit halhatatlannak és csodála*
tosnak tartottam. Jól van, igazat beszélsz, nem hazudsz, én hazudok és mégis elpusztulsz, mégis elpusztítalak.
Már fuldoklik akaratom alatt az ifjú és hörög :
— Elkezdtük építeni a tornyot és te ott hagytad.
A tengert elfeledted, elfeledted a napot és nem lá*
tod a szabad embert, aki lenni akartál. Nincs már földed, nincs dalod és hited, szíved szétszórtad az utcán s elvesztetted az asszonyt, kit meg se találtál. Szolga vagy, az utca szolgája, mocskos
és hazug.
Ó, engem nem kell emlékeztetni, én tudom, mi volt, mi van, — én tudom s amit tudok, meg*
zavar. Idegesen és lázadón meredek a fal mögé s megfenyegetem. Mi kényszerít, hogy tűnő ar*
codra nézzek, csodálatos ifjú aranyhajadra, mely versenyt nevet a nappal, daloló szádra és hivő szívedre, mely együtt dobog a földdel? Miért torzul el arcod, ha én nézek rá? Látlak még és emlékszem rád és látom még, mily hívő vagy és erős és látom, hogy megrokkansz és sápadsz, ha én nézek rád. Nem igaz, te nem hazudsz és én nem haragszom, hisz oly kedves vagy te az én szivemnek.
Nem, ne áltassuk magunkat, ne nyujtsuk ke*
zünket egymás felé, ha már egyszer visszahúztuk.
Ne beszéljünk barátságunkról, melyről mindig hallgattunk, amíg megvolt. Igen, inkább arra kér*
lek, távozz el, bocsáss meg és hagyj el engem.
Tudod*e még, mily határtalanul hittünk egy*
másban? Most sincsenek titkaim előtted, de már oly kevés titkom van. Közöld velem a te titkaidat, kérlek. Hallgass, kérlek, látom rajtad, hogy hűt*
lenségre és árulásra gondolsz, s nem bízol már bennem. Igazad van. De nekem kötelességeim vannak. Sok*sok kötelességem. Itt is, ott is tar*
tozom. Pénzzel, jósággal, szeretettel, gondosko*
Földi : A indáik éUu r I
dással, sok-sok jósággal. Nevetsz? Kárhoztatsz?
Megvetsz? Felejts el engem, kérlek.
Ugy, eridj, eridj, fiatal barátom, kinek arany*
haja valaha az én fejemet díszítette, kinek piros szája valaha az én dalaim trombitája volt, kinek szívével együtt indultunk el a torony, a tenger, a szabad ember felé. Eridj, s ne kísérts többé, te vádam, te emlékezetem, te búbánatos ifjúsá*
gom. Eridj. Elválunk most egymástól. Látod, még beszélek, mint ahogy mindig szóltam hoz*
zád, te hozzád egyedül, de látod, te már nem értesz, te már nem hallasz engem. Nő, növekedik köztünk a távolság, még intek neked a messzi*
ségből, de már nem nézek oda, mert tudom, úgy*
sem fogadod köszöntésemet.
— Nem fogadod köszöntésed, — hallatszik gúnyos nevetése.
Nem, és nem akarlak többé látni. De ha vélet*
lenül ily sötét alkonyi órán, józanító mámorban vagy villanyfényes körúton elém kerülsz ifjúsá*
gom tüzes köpenyében ragyogó válladon, mélyen meghajlok előtted s elfedem könnyes és szégyen*
kező arcomat.
Az ajtó hangosan becsapódik, — barátom el*
távozott s én magamra maradok fél szívvel, fél lélekkel, fél magammal.