Tevan Kiadó, Békéscsaba, 2002, 134 o.
hozzám, hanem
131
a magam módján értelmezném, szabadjon
„elhelyeznem” Banner Zoltán költészetét keletkezésének keretei között. Ha a formát nézzük, a többnyire központozás nélkül hömpölygõ vagy rövid sorokra tördelt, vers-beszédet és -olvasást szaggatottá ziláló szabadverset, benne a hiányra, nem-létre, idegenségre, egyszóval a lét-paradoxonokra utaló fordulatok (paradoxonok, oxymoro-nok s a velük egyenértékû fosztóképzõk stílusminõséget meghatározó nagy számá-val), kétségtelennek tûnik, hogy a Vincellé-rének annak a hatvanas években kibonta-kozott erdélyi neoavantgárdnak az egyik markáns és jelenleg talán utolsó példája (az
„elõõrs” így válik „utóvéddé”), amelynek Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár a reprezentatív költõje. Sajátlagos „helyi színt” e két költõ lírája akkor öltött, ami-kor egyrészt megfogalmazódott benne az idegenben-lét élménye (Szilágyi Domokos:
Bartók Amerikában), illetve amikor a törté-nelem fejlõdéselvû marxista narratíváját felváltotta benne a kiszámíthatatlan, a jövõ-ígéreteket kisiklató história látomása (Lászlóffy Aladár: A hétfejû üzenet). Annak idején a kritika mint az elidegenedés élmény-körének, illetve mint a kultúrértékek hitel-vesztésébõl következõ válságközérzetnek a kifejezését írta le ezt a költészetet (ez álta-lános értelmezésen túl nem mehetett a szer-zõ és mûve „leleplezésének” kockázata nél-kül), ma már azonban elmondható, hogy – az említett általános, ha úgy tetszik, „egye-temes” jelentéseken túl (vagy innen) – a benne megszólaló hiány- és veszteségérze-tet a kisebbségi lét is meghatározta. Illetve talán elsõdlegesen ez határozta meg, ami nem mond ellent általánosítható-egyeteme-síthetõ értelmezésüknek. Bretter György szerint a kisebbségi író, bölcselõ esélye az egyetemes érdeklõdésre „a hiány megteo-retizálásában” rejlik, ilyen értelemben ve-zet az említett költõi irány útja a konkrét, a „helyi”, a kisebbségi hiányérzettõl a fent említett általános veszteségtudatig.
Ha Banner Zoltán verseit ebben a
táv-latban olvassuk, nyilvánvaló – és érthetõ – lesz az avantgárd forma és a jó (sõt nemes) értelemben vett konzervatív (vagy klasszi-cizáló) világkép ellentmondónak tûnõ vi-szonya. A veszteségérzet e versekben min-dig múlt felé forduló; az úgynevezett poszt-modern szemlélettõl radikálisan eltérõ módon e versek szerzõje a történelmet ér-tékképzõ folyamatnak, a múltat értékek tárházának tekinti, s a vele (a múlttal) való (kényszerû) szakítást a jelenbeli értékvesz-tés elsõdleges okának. A személyiség múlt-jából épül, annak foglya és teremtménye:
„mint régi kendõ – visszainteget / szelle-mem az elfoglalt, meghódított / végtelen-bõl /…/ kössetek derekamra kötelet / utak, hegyek, tornyok, seregek – / rabjaim vagy-tok, / akiktõl én sem szökhetek” (Aradtól Déváig). A személyiség válságát a hagyo-mányvesztõ amnézia okozza e versek sze-rint: „szerepeimen átvérzett a történelem / honfoglaló lovak és Szent László / freskói-nak a szeme minden látók szeme / valami-kor Napkelte elõtt Napkelet / estéjében ébredtem boldog álomra / mert minden álom meg volt teremtve / a Teremtés elõtt a tudattal tudóknak”, vall önmaga múlttal-azonosságáról a versbeli Én, a válságon in-neni állapot harmóniáját idézve, hogy a válságon túliról is legyen szava: „boldogok a tudatot vesztettek és öntudatlanok / mert övék a tettek és a semmittevés országa / övék a hitetlenség és álomtalanság boldog-sága” (eltékozolt felelõsség). A múlt- és ha-gyományvesztés azonban nem valamiféle
„fejlõdés” vagy elkerülhetetlen változás kényszerûen vállalt eredménye, hanem kül-sõ erõszaké; a személyiség nem hûtlenné válik múltjához, hanem elszakítják tõle, lehetetlenné teszik a vele való kapcsolat megõrzését, s ezzel identitását sodorják a nem-lét peremére – ebben áll e versbeli Én jellegzetesen kisebbségi nézõpontja. A meg-rendítõ szatmári millenium, az eltûnt város-ról és városért mondott ima, „amelyben senki sem tudja / már: hol lakik, / az ut-cák sem tudják kimon- / dani a nevüket, / LÁNG GUSZTÁV
132
nem itt születtek, akiket / megünnepelnek, / találomra nyitunk be házainkba, / se szín, se forma, se rend...”, pontosan közli az idegenné tett otthonnak az élményét, az átépített-eltorzított terek, az átkeresztelt utcák, a fiktív történelmi emlékek taszító világát, melyben egy voluntarista nemzet-politika tárgyiasul. (Megrendítõnek mond-tam, mert nemcsak közös emlékek soka-sága fûz e kötet szerzõjéhez, hanem „vélet-lenül” szülõvárosunk is közös.) A költemény befejezése pedig akár ars poeticának is te-kinthetõ: „Beköltözöm az eklektikát, sze-cessziót / könnyezõ falakba /.../ s ha látod, hogy kimenekítettem / itt töltött ezer éve-det – / VEDD VISSZA VÁROSODAT, URAM!”
Ennek az ars poeticának a lényege a megõrzés, a költészet azon õsrégi szerepé-nek a felélesztése, mely az Idõ rombolásá-nak kitett hajdani világ megörökítését je-lenti, bízva a szavak ilyetén mágikus erejé-ben. Ebben áll a hontalanná vált ember hazafisága.
A rendezett és eredményes élet felszíne alól, a költõi „mélytudatból” ugyanis nem-csak a szorongás, a válság és a hiány szo-rongása szivárog föl, hanem a velük perle-kedõ remény is. E versek költõje hisz a
feltámadásban, ha szó szerint értjük (bár-milyen kockázatos is ez költõi szövegek esetében) az errõl valló sorait (feltámadunk, a régész álma, halottak napja Szatmáron).
De ez nem „testnek feltámadása”, ahogyan a Hiszekegyben írva-mondva vagyon, ha-nem annak a múltba tûnt világnak a feltá-madása, amelyben a test megszületett, s amely e testbe lelket lehelt. A tárgyaké, a városoké, az évszakok helyi színgazdagsá-gáé – a költészetben transzcendens öröklé-tet nyer(het), ami végleg elveszettnek tû-nik.
Banner Zoltán ebbõl következõen hisz a költészet közösségi szerepében és külde-tésében. Lírája ezért patetikus, és hiányzik belõle az irónia, a destrukció valamennyi, manapság olyannyira divatos gesztusa. Ezért idõszerûtlen mindazok szemében, akik e szerepet és küldetést végleg csak muzeális jelenségnek tekintik. Ez az idõszerûtlenség természetesen csak ideiglenes, és azonnal visszavált idõszerûségbe, mihelyst a szerep-és küldetszerep-és-tagadás válik majd idõszerût-lenné. (Végül is az olvasó „mélytudatából”
is üzenhet ez a remény.) S akkor érthetõ lesz – amint számomra most is érthetõ – a költõ paradoxona: „a költészet túléli a köl-tészet halálát”.
LÁNG GUSZTÁV
133