(E G Y K IS A S S Z O N Y L E V E L É B Ő L .)
JLVedves Eleonórám! Beteg vagyok, fekszem, két
ségbe vagyok esve. Ah, én soha sem fogok quadrillet tánczolni többet. Apáczává leszek, vagy férjhez megyek, vagy más egyéb módon ölöm el magamat.
Képzeld, mi történt velem?
Oh, az borzasztó! az rettenetes! az iszonyatos! azt még regényben sem olvasád soha.
Hallhattad, hogy a múlt héten a branyiszkói csata után, a magyar seregek itt mentek keresztül. Volt rémü
lés, hurczolkodás mindenfelé, jövetelök hírére azt hittük, hogy föl fogják gyújtani a várost, hogy kirabolnak és megölnek bennünket, sőt a mama azt mondta: hogy még annál sokkal rosszabb történhetik velünk s erővel rá akart beszélni, hogy fessem be a képemet korommal, hogy utálatos legyek.
Hallottál valaha ilyen kívánságot?
Nemsokára zeneszóval bevonult a magyar sereg.
A papa kiment eléjök a deputatióval, a cselédek mind
4 6 E G Y B Á L .
elszaladtak a katonákat nézni, a mamát pedig az egész háznál sehol sem találtam, már azelőtti napon is mind azon törte a fejét, hogy hová bújhatna el, s ha híttam, kerestem, soha sem felelt, sőt ha véletlenül az almáriom- ban rátaláltam, szörnyen megszidott, hogy minek fede
zem én föl az ő rejtekhelyét?
Magamra maradva, legokosabbnak tartottam, ha sok mindenféle ennivalót és bort kirakok az asztalra, így csak nem fognak tán a magyarok engemet megenni, ha más okosabb ennivalót találnak, s föltettem magamban, hogy akármit kivánnak, mindent adok nekik és nem mutatom, hogy félek tőlök.
S azután vártam egész rezignáczióval, hogy mikor fog már a népség szaladni az utczán és segítségért kiabálni.
Végre sarkantyús lépteket és kardcsörgést hallok az előszobában, de még semmi káromkodást, sőt au con- traire igen illedelmes kettős koczogtatást az ajtón.
Ijedtségem, elfogultságom, vagy nem is tudom, mi miatt, nem birtam kimondani e szót «szabad)).
De ne képzeld, hogy ezért puskaagygyal ütötték volna be az ajtót, sőt a koczogtatás ismételve Ion s csak sza
vamra nyílt meg az ajtó.
Én azt vártam, hogy legalább hat hórihorgas tatár fog belépni rajta, négyszegletű fejekkel, singes bőr csal - mákkal, övig érő szakállal, medvebőrrel körülcsavarva, hátán bőrzsákkal, a mibe mindent bepakolhat, a mit
E G Y B Á L . 47
megkíván, és késekkel, pisztolyokkal fölrettenesítve, a mint őket nekem a mama látnoki ihlettséggel lefestette;
de képzeld meglepetésemet, midőn mindezek helyett két csinos fiatal tiszt nyit be hozzánk, egyik szőke, másik barna, és mind a kettő igen módos, igen takaros.
Elegáns piros-zsinóros mente volt vállaikra vetve, az alatt feszes atilla, medvebőrnek és négyszegletes fejek
nek semmi híre náluk, sőt úgy találtam, hogy az egyik igen is jóképű barna fiú.
Első dolguk volt engedelmet kérni, hogy alkalmat
lankodnak, mire én olyasmit hebegtem, hogy azt nem tartom alkalmatlanságnak, sőt kész vagyok nekik szol
gálni mindennel, a mit parancsolnak.
Az a barna fiú némi vonatkozásnak vévé szavaimat az asztalon fölrakott oldalszalonnákra és boros cilinde
rekre, nem birt egy elértő mosolygást visszatartani, mi engem véghetetlen zavarba hozott, úgy hiszem, hogy igen el kellett pirulnom, ha ez észrevette, hogy azt a két mázsa szalonnát az ő számára készítettem.
Végre a szőke tiszt ragadott ki az embarrasból, igen szelíd, behízelgő hangon köszönve meg minden ajánlott szolgálatot, s csupán azt kérve, hogy mutassak ki szá
mukra valahol egy szobát, hol kipihenhessék magukat, mert igen fáradtak, már hat hét óta nem feküdtek ágy
ban és két nap óta épen le sem feküdtek.
Szegény fiúk, szinte megsajnáltam őket. Hat hét óta nem feküdni ágyban!
48 E G Y B Á L .
— Pedig úgy-e milyen rossz dolog divánon, vagy épen tábori ágyon hálni? kérdezém tőle.
Mind a kettő elneveté magát.
— A puszta földön, a havon, az ég alatt, feleié az egyik.
No nézd! És kibírják! Nálunk a cselédség is holtra betegednék, ha egy éjjel kinn hálna télen. Csakugyan valami tatárfajtának kell nekik lenni.
Jöjjenek utánam, mondám s elvezettem őket leg- szebbik szobánkba, hol épen két ágy volt. Cselédjeink mind elmentek hazulról, s magam akartam az ágyakat felvetni számukra.
— Ah, azt meg nem engedjük, majd el tudjuk azt mi rendezni magunk is, mondák udvarias megelőzéssel, s én látva, hogy nyugalomra van szükségök, egyedül hagytam őket.
Alig érek a szobámba, midőn rettenetes sikoltást, kiabálást hallok szobájukból. — Segítség! rablók! gyil
kosok !
A hangot ismertem, de ijedtemben nem tudtam ki
találni, hogy kié?
— Rablók! gyilkosok! segítség!
Ha helyzetembe képzelheted magadat, gondolhatod, hogy én bizony nem futottam segítségére a kiabálónak, míg az végre keresztül nem rontott a szobákon egyene
sen hozzám.
Az édes mama vol t . . .
. E G Y B A L . 49 valamennyi derekalj alá izzasztó fürdőt venni.
Alig volt azonban idejök az én vendégeimnek el-
50 E G Y B Á L .
Én megmutattam neki a szobát s az, a nélkül, hogy legkisebbet gondolkozott volna rajta, hogy illik-e az embert fölkelteni, mikor harmadnapra egyszer elalszik, belépett a szobájokba.
Én megijedtem, azt hittem, hogy a tisztek mindjárt összefaragják ezt az embert, a miért fölkelti őket.
De nem tették, sőt pár perez múlva mindketten tel
jesen felöltözve, legkisebb jele nélkül a kedvetlenség
nek, követték az ordonánczot. Az őrnagy hivatta őket.
Különös ez a katonanép! Hogy tud engedelmeskedni minden ellenvetés nélkül! De már én nem jó volnék katonának. Én szeretném mindig előre tudni, ha vala
mit parancsolnak, hogy miért parancsolták?
Félóra múlva visszajöttek a tisztjeink. Semmi rossz kedv, semmi álmatlanság nem látszott rajtok, nem is igen kivánkoztak szobájukba, hanem fölkeresték a mamát meg engemet s behizelgő örömmel adták tudtunkra, hogy ma este a tisztikar tánczvigalmat fog rögtönözni, és hogy oda mi is hivatalosak vagyunk és rögtön fog
lalót kértek tőlem quadrillere, csárdásra és lengyelre, mert keringő nem lesz.
Természetes, hogy rögtön megigértem nekik mindent.
Ez volt az első tánczvígalom nálunk farsang derekáig.
Úgy látszott, hogy ők sem kevésbbé örültek neki, mint én, mert azután tudni sem akartak többet az alvásról.
Hanem a mama folyvást ránczigált és ellenvetése
ket tett.
E G Y B Á L . 51 akkor támadt rám, mikor amazok szobájukba távoztak.
— Te szerencsétlen leányzó! így rohansz a kész veszedelembe! így veszted el magadat készakarva!
Én azt hittem, hogy szokás szerint, mint máskor, magukkal elragadják s elvigyék Törökországba.
— Ah mama! Hiszen a tiszteknek nem szabad há
ború idején házasodni. Felelék én kaczagva.
4
52 E G Y B Á L .
Erre még erősebben megmosdott.
Estig dolgom volt a készüléssel. Az én tisztem uta
sítása szerint széles piros-fehér-zöld szalagot kötöttem öv gyanánt fehér báli ruhám derekára, a két végit elől hosszan le hagyva függni, — a coiffeureömbe egyszerű fehér és piros eleven rózsát tűztem, mi a zöld levelekkel szintén nemzeti színt adott ki. Csak most vettem még észre, hogy ezek a színek milyen jól állanak együtt.
A két tiszt már en plein parade várt ránk, az a hamisabbik annyi complimentet mondott, hogy alig győznék rá emlékezni.
Kénytelen voltam zavarodásomat hangos kaczagással elrejteni.
— No no — mind sírás lesz ennek a vége, — mor- mogá a mama félig hallhatólag, hanem azért folyvást igazgatott, rendezgetett rajtam valamit, hogy ha elrabol
nak, legalább mindent rendben találjanak rajtam.
A két tiszt fölkisért bennünket a tánczterembe.
Előre büszke voltam arra a hatásra, a mit nemzetiszín szalagommal s két csinos kísérőmmel fogok a többiek fölött kivívni.
Köztünk mondva, még folyvást nem akartam letenni arról a reménységről, hogy hátha a többiek csakugyan mind négyszegletes fejűek, csupán nekünk jutott a gömbölyűből.
De mekkora volt csalatkozásom és meglepetésem Barátnéim mindegyike legalább kétszerannyi nemzeti
E G Y B Á L . 53
színt rakott föl magára mint én, s a mi a többi magyar tiszteket illeti, ah azok mellett az én két chevalier ser- vantom csak a másod- és harmadrangú csillagok közé tartozott.
Egyik kedvesebb, egyik csinosabb volt, mint a másik, ügyesek, módosak, megelőzök; az ember alig hinné, hogy ezek annyi vért ki tudtak ontani!
Különösen egy tűnt a szemembe, de nemcsak az enyimbe, hanem mindenikébe.
Egy gyönyörű, magas, karcsú honvédkapitány. Szép barna piros arczához jól illett az a kis fekete koszorú- szakáll, a piros-zsinóros atilla, mintha csak öntve lett volna rá.
És hogy tánczolt! milyen tűzzel járta a lengyelt, a csárdást, az ember szeretett volna oda rohanni hozzá s ország-világ előtt összecsókolni, — nem csak magamról beszélek.
Egy óra alatt minden leány, minden asszony bele volt bolondulva.
Magamat sem veszem ki.
No ha ezek a csatéren is ilyen hódításokat fognak tenni, úgy nem tudom, hogy marad-e előttük vár bevétetlen?
S képzeld már most érzelmeimet, midőn egyszer odalejt hozzám s fölkér a legközelebbi quadrillera.
Én szerencsétlen! El voltam rá Ígérkezve. Mint sze
rettem volna, ha tánczosomat elküldték volna hirtelen valahová futárnak !
54 E G Y B Á L .
— Tehát az utána következőre, vitatá tovább az engagement a szép kapitány s odaült mellém.
Nem tudom, hogy szóltam-e neki valamit, de azt igen, hogy úgy éreztem magamat, mint a ki álmában repül.
— De majd el fogja kegyed felejteni, hogy nekem ígérkezett, kötődék velem tovább.
Ha hirtelen észre nem veszem magamat, majd olyas
mit találtam volna neki felelni, hogy elébb elfelejtem azt, hogy a világon vagyok. Azonban meglehetősen mérsékelt hangon válaszolók neki, hogy nem fogom elfelejteni.
— De majd nem ismer kegyed rám . . .
Valami falusi liba azt felelte volna erre helyzetem
ben : — Száz közül! ezer közül, első tekintetre!
Én nem.
Mintha a világon a legközömbösebb dolgot tenném, kivettem a keblembe tűzött magányos rózsabimbót, mely ott nyílt ki félig s a nélkül, hogy a hatást akar
nám észrevenni, odanyűjtám neki.
— Erről meg fogom önt ismerni.
Mindezt olyan hangon mondám, mint minővel a szolgabiró passust ad az utazónak.
A kapitány halkan ajkához szorítá a rózsát. Nem néztem oda, de azért láttam. A félvilágért szemébe nem néztem volna e perczben.
Azután eltávozott, velem szembe egy tükör alá leült és nem tánczolt. Ott egészen elmélázott magában.
— Erről meg fogom Önt ismerni.
E G Y B Á L . 55
Eközben még két csárdást és egy lengyelt jártak el, csak azután jött a sor az én quadrilleomra.
Gondolhatod, mily bosszú volt nekem odáig az idő, azok a véghetetlen ((három a táncz»-ok nem akartak lejáródni. Soha olyan dühösen tánczolni mint ezek. Pedig már harmadik éjjel nem alusznak s még sem tudnak elfáradni, hogy az én quadrilleomra jöhetne a sor.
Hanem eközben sok mulatságot szereztem magamnak azáltal, hogy az ott levő zászlóalj parancsnokával Schulz őrnagygyal kötöttem ismeretséget, a ki igen víg, •mulat
tató ember.
Német neve van, magyarul szörnyű rosszul beszél, de azért mégis mindig magyarul beszél, ha németül szólnak is hozzá.
De legjelesebb benne az, hogy szörnyű nagyot hall.
Igen, olyan fönhangú beszédhez van szokva, a mi
lyenen az ágyúk konverzálnak egymással.
Hanem azt mondják, hogy igen vitéz katona.
Alakja nem valami csábitó. Hosszú, sovány arcza, termete, — a rövidre nyírott haj és a nem rég növesz
tett bajusz sehogy sem állanak jól neki.
A mi mulatságunk rendkívül sajátságos volt, a mit én beszéltem, azt ő nem hallotta, s a mit ő beszélt, azt én nem értettem.
Odahozott nekem egy papiros tölcsért bonbonokkal töltve, én panaszkodtam, hogy milyen rossz czukrász van itt a mi városunkban. Ő a mimikámból azt
következtet-56 E G Y B Á L .
hette, hogy valaki rettenetesen megbánthatott a bálban, mondott rá valamit, — a szavait kisérő taglejtésből Ítélve semmivel sem kevesebbet, mint hogy ő azt tarkótul talpig ketté fogja hasítani, — hacsak azt nem hiszem, hogy ennek a háborúban élő embernek rendes akcziója az, a mivel más ember az agyonütést szokta kifejezni.
Végre elkövetkezett a quadrilleom. A zenekar a be
vezetést elhúzta s erre mindenki sietett a tánczosnéjához.
Majd kiverte szívem a corsettem oldalát, úgy dobogott, midőn tánczosomat láttam felém közelítni; meghajtá ma
gát előttem, kezében tartott virágomat szivéhez szorítva.
Oly forró volt a keze, midőn kezemet megszorítá vele.
Örültem, kaczagtam, magamon kívül valék.
— Ah, ön elrabolja szomszédnémat! kiálta rá az őrnagy nevetve (csakugyan rendes akcziója az a fejbeütésforma).
Mi pedig a tánczcolonneba lejténk. Úgy hiszem, mintha hátam mögött suttogni hallottam volna: «Mily összeillő pár)).
Ah Eleonora ! mily boldog voltam, úgy érzém, mintha egymást szorító kezeinken keresztül az én vérem az övébe folyna át s az övé az enyémbe.
Vártuk a zenét.
De mielőtt az megszólalhatott volna, hirtelen nyargaló paripák robaja hallatszott az utczán s a távolból néhány ágyúlövés, melynek hangja a terem ablakait megreszketteté
S ugyanazon perczben egy férfi lépett be a terembe, föltett csákóval, sárral összefecskendve s jelenté, hogy az ellenség megtámadta az előőrsöket.
E G Y B Á L . 57
Az őrnagy az ágyúlövést is meghallá s a futár arczá- ból is olvashatá, a mit szavaiból meg nem érte.
— A h ! hiszen nagyon jól va n ! szólt, tenyerébe csapva, — ismét azzal a mozdulattal — a mivel ember
halált szokás kifejezni. Épen vártuk őket. Messieurs, egy perezre kérjenek engedelmet hölgyeiktől. Csak egy perezre mesdames, rögtön visszajövünk, tartsanak kegye
tek addig nyugórát.
S ment kardját felkötni.
És a többi tisztek is ugrottak fegyvereik után, a nyájas, mosolygó, hízelgő arezokat láttam hirtelen hara
gos, vakmerő, fenyegető képekké válni, ijedtté, remegővé egyet sem.
Engem is elhagyott a tánezosom. Ment kardját fel
kötni. Mindeniknél merészebb volt a járása, arcza leg
bátrabb, szemei legvillogóbbak, ha szerelmet, gyönyört éreztem miatta az elébb, most bámulatot, hódolást ger- jészté bennem.
Midőn kardját felkötötte, valami oly különös hév fogott el minden ízemben, szinte kedvem lett volna vele menni a csatába, mellette lovagolni és biztatni s gyö
nyörködni benne, mint ront ellenei közé.
Rózsámat még mindig kezében tartá, midőn csákó
ját föltette, odatüzte kokárdája mellé s ekkor vissza
fordult és szemeivel látszott keresni a tömeg között.
Szemeink találkozának. Ő elsietett, vele együtt a tisztek mind.
58 E G Y B Á L .
Mi azonban együtt maradtunk, mintha mi sem tör
tént volna; az őrnagy parancsot adott, hogy senki se távozzék el visszajötte előtt.
A leghosszabb órát ekkor éltem át életemben.
Többen kiállottunk az ablakba hallgatózni, és figyel
tünk és okoskodtunk a távolabb, vagy közelebb hangzó ágyúdördülésekből Ítélve.
Haza menni senki sem tartá tanácsosnak, miután meg
eshető volt, hogy valahol a két sereg utczai csatába keve
redik. Jobb volt elvárni itt együtt a harcz kimenetelét.
Nemsokára mindig távolabb-távolabb kezdének hang
zani az ágyúdördiilések, végre egészen elhangzottak.
A velünk volt czivilisták ebből azt következtették, hogy a magyarok győztek.
Igazuk volt.
Alig egy negyed múlva nagy robbajjal és víg lármá
val haliánk visszafelé jönni a tisztikart, bejöttek a te
rembe, vígan, nevetkőzve, mintha semmi sem történt volna, némelyik még most törülgetett le ruhájáról vala
mit, (tán sár, vagy vér?) és sietett mindenki a tánczos- néját fölkeresni és megvigasztalni.
— Hol is hagytuk csak el? kérdé az egyik.
Igen ! quadrillenál. Szóltak többen, s rendezni kezdék a colonneokat, mintha csak az étteremből jönének.
Csak az én tánczosom nem volt még itt és az őrnagy.
Váltig néztem az ajtóra, szüntelen jött be valaki rajta, csak az nem, a kit én vártam.
E G Y B Á L . 59
Végre belépett rajta — az őrnagy.
Szétnézett, a mint engem meglátott, odajött. Egy furcsa complimentet csinált előttem s nem várva, hogy én beszéljek hozzá monda:
— Szép kisasszony, kegyed tánczosa ezerszer enge- delmet kér általam azon udvariatlanságáért, miszerint a legjobb akarat mellett sem képes azon élvezetben része
sülhetni, hogy kegyeddel az ígért kontratánczot eljár
hassa, miután a féllábát ellőtték a csatában s kénytelen azt térden felül amputáltatni . . .
Ah Eleonora, én soha sem fogok quadrillet tán- czolni többet.
Beteg vagyok, fekszem, kétségbe vagyok esve.