mert a Honművész által forgásba hozatott ideákból, a színművészet körében, nem nagy, hanem amolyan kis seregecskét is egybeállítani, nagyobb munka, mint amit Garay vagy bárki más is teljesíteni képes lehetne.
Nyilvánosság maga, tanulságos új ideák s nézetek ter
jesztése nélkül, ha még négyszer oly nyilvánosság leend is, milyennel a Honművész jelenleg bír, nem lesz képes a színművészeiben egykét év alatt századokat megelőző változást eszközleni. Kritikák, épen olyanok, minőket a Honművész koronként közölget, már a Honművész előtt is jelentek meg Kassán — a így hamis azon állí
tás, hogy a magyar színi kritikát Róthkrepf kezdte volna — s még is azon kritikák nem vittek végbe semmi
nemű reformot, sőt folytak volna tovább, ártalmat ho-zandottak a szinészetre, mert a figyelmet lényeges dol
gok helyett mellékesekre törekedtek fordítani. A Hon
művész kritikái, igaz, hogy dicsértek és dicsérgetnek folyvást, s alig is tesznek egyebet, de ezen dicsérgetés hogyan eszközölhessen századokat megelőző befolyást, azt Garay csak maga értheti, ki e nagy szót kimondá.
Színi előadásoknak már magokban is van nyilvánossá
gok, a nyilvános színházban, hol tartatnak, s az ő nyil
vánosságokat a hírlap nem eszközli, hanem csak na
gyobbá teszi, s ezen nagyobbártétel ébreszthet ugyan a színészben nagyobb gondosságot és iparkodást, de oly nagyot, mely kevés év alatt századokat megelőző követ-kezésű lehessen, a legkicsapongóbb reménynyel sem re-méllhetűnk tőle. Kiknek van nagyobb nyilvánossága, mint az íróknak ? Az általok írott munka, bírálatával együtt, tartományról tartományra szárnyal szét, az ő nyil
vánosságok közvetlenebb befolyású, írásaikat, a felettek elmondott ítélettel, mindenki ismerheti, még sem fog ne
kem Garay példát idézhetni a literaria históriából, hogy az*irói nyilvánosság oly kevés idő alatt, mennyire a Hon
művész pályája terjed, oly századokat megelőző csodát teremtett volna, milyenről Garay a színművészeiben képzelődik. Vagy talán Garay az élénkség szónak akar
;gen kis erőt adni, de emlékeztetem reá, hogy minél
DRAMATURGIAI LECZKJÉK. 5»
kevesebbet fog ezen szó nála tenni, annál szilárdabban fog állani az én véleményem az övének ellenében.
Az a haszna is van, úgy mond Garay, a Honmű
vész kritikáinak, hogy a magyar szinészet történetéből az utóvilágnak adatokat szolgáltatnak. Ez valóban fon
tos tekintet, de ón előre sajnálom azon utóvílágot, mely a korunkbeli szinészet történeteire s megítélésére a Honmüvészből lesz kénytelen adatait szedni, mert ezen adatok a legvisszásabb képét mutatandják a színészet
nek, melyet csak mutatni lehet, s belőlök az utóvilág annyi mesterszinészt képzelend, mennyivel, fájdalom, hazánk még igen sokáig nem fog
dicsekedni-A Társalkodó X I X . számában elmondott szavaim
ban Garay egy fölfedezést is tett, olyat, melyet a Raj
zolatok kritikai egyesülete, minden erőlködés mellett sem vala képes tenni. Én t. i. a Társalkodó imént ne
m z e t t azamában a 74. lapon azt mondám, bogy elejétől fogva nem tudtam azt megérteni, s nem tudom még most sem, mi ftzél van az eddigi magyar szinészeti bí
rálatokkal ? alább pedig, a 76. lapon, arra kérem színi kritikusainkat, szűnjenek meg oly kritikákat írni, mint az eddigiek, melyeknek semmi okos ezélj* nem lehet.
Ezen két kifejezésnek elsője semmi czélt sem teszen fel, másodika pedig nem okos czélt, s őbennök Garay egy kis ellenmondásocskát lát, mely, ú g y mond, önmagát lerontja, s ő nem is fárad lerontásával. H á t ha ezen két kifejezés nem rontaná le egymást, hanem még is Garay erejétől várná a lerontást, mit mondana ekkor Garay?
Próbáljuk meg.
Garay igen nagy barátja a szójátékoknak, nagyobb mint akárki iróink közt, ami magában nem b a j ; a szó
játék néha mulatságos apró czikkelyek iráéára szolgál
tat alkalmat a Regélő s Honművész számára; de baj az, ha Garayt ezen szenvedélye annyira a ezavakkali blbe-lődéshez szoktatja, hogy szavakat nézzen ott is, hol dol
got kellene. Ha szavakhoz ragaszkodunk, akkor igen is a semmi czél kizárja magából a nem oko* czélt is, de ha a dolgot veszszük, mint férfiakhoz illik, akkor a nem
60 BAJZA, DRAMATURGIAI ÍRÁSAI.
okos czél és semmi czél egyet jelentenek. Hogy a ma
gyar színi kritikáknak nem okos czéljok vagyon, vagy legalább lehet, azt, igen is, elejétől fogva meg tudtam érteni, de hogy a nem okos czél is czél lehessen, mely miatt Garay vagy más is kritikákat írjanak, ezt, meg
vallom, most tanulom először Garaytól. H a én oly ba
rátja volnék a szójátékoknak mint Garay, akkor ezen kifejezésben : „Ezen ellenmondásocska önmagát le
rontja" csak a szavakhoz tartanám magamat, a azt felel
ném, hogy mivel a Garay által felfödözött és felállított
•ellenmondásocska „maga lerontja magát," megszűnik minden Garay által talált ellenmondás, s az én kérdéses két kifejezésem tökéletes consequentiában van egymás
sal; azonban mivel én nem vagyok oly szenvedélyes barátja a szavakkali bíbelődésnek, föltettem G a r a y fe
lől, hogy itt akart valamit mondani, s csupán a szava
kat vétette el, s ezen kifejezés helyett: ezen ellenmon
dásocska lerontja Bajza állítását, ezen hibásat t e t t e :
„ezen ellenmondásocska lerontja önmagái" amit ő nem akarhatott mondani, minthogy saját véleménye ellen szól. Ezen kis példa, reménylem, vigyázóbbá fogja tenni Garay t, s elszoktatandja a szavakkali bibelődéstől;
mert, higye el nekem ezen fiatal kritikus collega, hogy magokban a szavakban nincs czáfoló erő, bármi erősek legyenek is 'ezen szavak néha, hanem csak a dologban és értelemben, melyet a szavak kifejeznek.
Tovább megyek még Garay állításain. A Társal
kodó 73. lapján én azt beszéllem, úgy mond ő, hogy a Honművész kritikár nem építenek, s ő ezen beszédet példával rontja le, avval t. i. hogy „többen a budai szí
nészek közül megvallák, hogy a Honművész észrevéte
leit igen szívesen veszik, s hol leijét használják." Garay még nem látszik tudni azt, hogy czáfolni közönség előtt, és czáfolni szobában négy fal közt, vagy akárhol, de élő szóval, két egymástól igen különböző dolog; nem látszik továbbá azt érteni, hogy szóvita in abstracto, és szóvita in concreto, ismét különböző dolgok. Midőn az
•nber élő szóval czáfol, czáfolatai erősítésére
hivatkoz-DRAMATURGIÁI LECZKÉK. 61 hátik magányos vallomásokra és tanúk nyilatkozásaira, hivatkozásait a tanúk személyesen fogják igazolhatni;
de ha közönség előtt írva idéz vallomásokat, ezeket ki fogja elhinni, hacsak hitelesített tanúlevelek, nem iga
zolják ? Továbbá, nem kell elfeledni, hogy az ami in abstracto igaz, módosítást szenved in concreto, ami theoriában igaz, módosítást szenved praxisban, azért a két dolgot mindig szorosan el kell választani, mert kü
lönben nincs czélja (vagy, hogy Garay ismét ellenmon-dásocskát ne találjon, nincs okos czélja) beszédeinknek.
Midőn én azt mondom, hogy a Honművész kritikái nem építenek, s általánosan mondom, s ezt Garay czáfolni akarja, akkor óhajtanám, hogy felsőbb nézetek szerint szólna, és elveknél maradva, mutogatná meg az általam tagadott építés lehetségét. Én elhiszem, hogy a magyar színészek a Honművész magasztaló kritikáit igen tzí-vesen veszik, de ez a szítzí-vesen vétel még nem teheti azt, hogy ezen kritikák épületesek is lehessenek. Garay itt ismét elégnek tartotta, csak akarni az én állításom le
rontását, de az akaratnál tovább nem bírt menni. Neki elég az én állításom lerontására azon vallomása a színé
szeknek, hogy a Honművész kritikáit hol lehet használ
ják ? Én azt állítom, hogy ezen kritikák nem használ
hatók , mert nincs bennek tanítás; azt kellett volna tehát Garaynak megmutatnia, mi van ezen kritikákban épületes és használható. De Garay előtt lerontó példa az is, hogy a színész „urak és asszonyságok a nyilvá
nosság befolyását magukra megismerik, s hogy a kritika vakolatmeszét és köveit többé kevesbbé épülésökre is fordíták." De én épen azon köveket nem látom a Hon
művész kritikáiban, melyekből építeni lehetett volna, azt pedig, hogy a színészek a nyilvánosság befolyását magokra megismerik, ha megengedném is, nem fogna belőle Garay semmi lerontó dolgokat az én állításaim ellen következtetni, mert nyilvánossá tenni valamit, mint már érintem, még nem teszen tanítani, s ezen nyil
vánosságból legfölebb kissé több vigyázat a játékban következhetik, de mind fezen, mind pedig még négyszer